- Wow. – ez volt mindkettejük első reakciója.

- A nyár végéig nálunk leszel, oké? – kérdezte Fred. Bólintottam, de közben Draco-ra néztem.

- Ellenségek lettünk, látod? De remélem nem lesz ettől függetlenül köztünk harag a suliban. Vagy igen? – nézett rám fürkésző tekintettel. Hirtelen olyan hálás voltam neki, és nem tudom mért, de a nyakába ugrottam, és egy puszit nyomtam az arcára.

- Még akkor sem, ha a Griffendélbe kerülök? – kérdeztem viccelődve, de szomorúan. Egy jó barát ellen fogok harcolni, ha nyilvánosan is kitör a háború. Tudtuk ezt mind a ketten.

- Még akkor sem. – nézett rám mosolyogva. Úgy szerettem ezt az embert, mintha a bátyám volna. Nem, ez nem szerelem volt, pusztán szeretet, ami két barát között kialakul, ha megértik egymást. Mindent megtettem volna érte. Ő is adott egy puszit. – Most vissza kell mennem. A Roxfortban találkozunk! – adott még egy puszit, és visszament. Gyanús lett volna, ha sokáig elmarad az apja mellől.

- Itt maradtok a Tanács végéig? – kérdeztem Fred-től.

- Hiszen éppen Miattad nem lesz Tanács! – vigyorgott. – Ugyanis ezzel a legtöbbeket vagy magad mellé állítottad, vagy magad ellen. De inkább az előbbi a lehetséges verzió. Legalábbis remélem. – tette hozzá. – Gyere, szedjük össze a cuccainkat. Elmegyünk innen. Anyáék küldtek, hogy siessünk, mert téged most az apád szerintem egyből megölne, ha látna. – azzal sietős léptekkel elindultunk fölfelé.

Összeszedtük mindenki cuccait, utoljára az enyémekét, mert én laktam a legmagasabb helyen közülünk. Kifelé mentünk volna, amikor Lucius Malfoy elállta az utunkat. Éreztem, hogy Fred megfeszül mögöttem, és a pálcáját készenlétbe helyezni.

- Nocsak, nocsak, csak nem szökni készül Vanarin kisasszony? – kérdezte mézesmázos hangon. Hányni tudok az ilyen emberektől. Még jó, hogy a fia jó messze esett a fájától…

- Nem, nem szökni. Tudtommal bárki elhagyhatja a házat, hacsak a Tanács nem kezdődött el. És tudtommal ma lett volna a nyitóvacsora, mikor lezárják az ajtókat. De mivel ez nem történt meg, ezért meguntuk a házigazda vendégszeretetét, és elmegyünk. – indultam volna félrelökve őt, pálcámmal a kezemben.

- Ne olyan sietősen! – lökött vissza. – Mi lenne, ha a meglátogatnánk a Nagyurat? – kérdezte.

- Aha, jó, de majd máskor. Pisilnem kell. Bocsi. – indultam volna újra, de megint visszalökött. Erre bepipultam. Mit képzel ez, hogy itt lökdös? – Fred, légyszi? vidd le a cuccokat. Hoppanlálj! Őt meg bízd rám. – dobtam le a bőröndömet.

- Nem. Itt maradok! – szólt erre ő.

- Hagyd csak! – néztem mélyen a szemébe. – Kérlek. Csak vidd le, és utána feljöhetsz. – bólintott. Látszódott rajta, hogy nem szívesen hagy egyedül ezzel az emberrel.

- A kis Weasley-ivadék rögtön ugrik Vanarin szavára? – próbálta cukkolni, azonban ő gyorsan elhoppanált. – Na jó. Akkor most megtanulod, hogy nem ellenkezhetsz velem.

- Miben is? – kérdeztem unottságot színlelve. Még mindig sajogott a testem, de minden idegszálammal figyeltem.

- Bármiben! – sziszegte, és megpróbált elkábítani. Nem sikerült neki, mert félreugrottam az átok elől. Kilőttem a saját átkomat, az egyik kedvencemet.

- Descriptio! – ezzel szabályosan lemásoltam magam. A másolat pontosan ugyan olyan volt, mint én, és annyit is tudott, mint én. És utána kell használni a teleportáló-bűbájt: ha az ellenfél mögé teleportálok, szinte már el is van döntve a párbaj.

- Transportus veno! – motyogtam szinte rögtön. Lucius mögött tűntem föl, ő pedig nem számított erre. Előröl a másolatom bombázta átkokkal, mögüle pedig én. Azonban nem volt sok időm. Gyorsan lehoppanlátam, mert tudtam, hogy a másoltam pár másodpercen belül eltűnik. Elvileg nekem még nem szabadott volna hoppanálni, de hát: szükség szabály bont. Odalent összegyűlt már a Weasley család. Az ebédlőcsarnok ajtajára küldtek hoppanálásgátló-bűbájokat, és ajtózáró varázslatokat. Akik a Sötét Nagyúr ellen voltak abban a pillanatban, zsupszkulcsokat varázsoltak. Mindenki megfogta a saját családjával a zsupszkulcsot. Összesen talán 320 család lehetett jelen, ami még mindig kevés, ha úgy vesszük, hogy a többi 430 a Sötét Nagyúr mellett állt. Mrs. Weasley sürgetően intett felém, mire odamentem, és megfogtam a zsupszkulcsot, és már indultunk is. Tudtam, hogy ezzel véget ért a gyermekkorom, de legalább még mindig Arin voltam, aki nem félt a változások miatt. Csak a bátyja hiányzott neki, már akkor. Meg a madár. De az meg úgyis utána jön, bárhová is megy.

Következő