- Akkhor ugye rhád bízhathom Pénelopét? - kérdezte.

- Hát persze. - feleltem illemtudóan. - Gyere Pénelopé, megkeressük, hol lesz az ágyad, rendben? - álltam fel.

Odamentem hozzá, leguggoltam, és egy puszival üdvözöltem. Ő viszonozta, majd apró kezét bizalommal a kezembe csúsztatta. Madame Marie elbúcsúzott, amikor látta, hogy lánya jó kezekben van, és kiment. Amikor Draco-ék felé fordultam, láttam, hogy a fintort nehezen rejtik el az arcukról.

- Mi van? - kérdeztem cseppet sem kedvesen.

- Nem mondod, hogy bébicsőszködni fogsz egész idő alatt? - hú, de bunkó volt. Neki is kötelessége lesz figyelni a kisebbekre, jól tudhatná.

- Ha a Malfoy-ok büszkesége nem lenne olyan öntelt, felfuvalkodott, beképzelt majom, akkor talán tudhatná, mi a kötelessége a kisebbekkel szemben. - feleltem mérgesen, de persze nem gondoltam komolyan. Csak egy kicsit. De ő meg komolyan vette.

- Ne merd a szádra venni a nevem! - sziszegte dühösen.

- Csak nem fáj az igazság? Nem hiszem, hogy ne tudnád, kötelességed segíteni. De persze te egyke vagy. A világ körülötted forog otthon, ebben biztos vagyok. De sajnállak. - most már én is komolyan bepipulni.

- Sajnálsz? Ugyan miért? - kérdezte lekicsinylő hangnemben.

- Azért, mert nem tudod milyen jó, ha az embernek testvére van. Legalább most bepótolhatnád, amikor kisebbek vesznek körül. Inkább példát kéne mutatnod, hogy hogy kell egy igazi aranyvérűnek viselkednie. Hát nem így, ahogy te teszed. - azzal Pénelopé-t és a térképemet fölkapva kiviharzottam a szobából. Ő csak döbbent tekintettel bámult utánam. Tudtam, hogy meg fog keresni. Igazam is volt. Épphogy csak elértem a lépcsőig, amikor hallottam a nevem.

- Vanarin! Várj meg, kérlek! - futott utánam. Úgy tettem, mintha nem hallanám. Pénelopé megkérdezte, hogy lemegyünk-e a pacikhoz. Mondtam neki, hogy persze, indulunk is, és Draco-t figyelmen kívül hagyva mentem lefelé a lépcsőn, méltóságteljes tekintettel. Akik velem szemben jöttek, mint köszöntek, vagy legalább biccentettek. Úgy tűnt, a legtöbben tudják, hogy ki vagyok.

- Várj már meg! - ordította utánam a srác, mire nem kevés felháborodott tekintet fordult felé. Mindenki összesúgott. Már leértem a földszintre, amikor anyámékkal találkoztam.

- Szia kicsim! Szervusz Pénelopé! - köszönt nekünk anyám, és megkérdezte, hová tartunk. Mondtam, hogy a lovakhoz. Ekkor toppant be Draco.

- Nem hallottad, hogy szólok neked? Vagy csak nem akartad hallani? - kérdezte még mindig kissé dühösen. Szüleim szemrehányó tekintettel fordultak felém.

- Ne nézzetek így rám. Semmit nem csináltam! - mondtam felháborodottan. Draco-ra néztek.

- A kedves lányuk volt szíves közölni velem, hogy mi a kötelességem, bár kissé durva hangnemben. - mondta csupán tényként, faarccal. Láthatóan nem akart összeveszni velem. Viszont ő kezdte az egészet. Pénelopét átvette anyám a karjába.

- Igen, miután ő igencsak bunkó módon arra utalt, hogy nem kéne teljesítenem a kötelességem. - feleltem, bár én nem voltam olyan jó az érzelmek elrejtésében, mint ő, de megpróbáltam semmitmondó képpel nézni.

- Ő pedig sértegette a családom!

- Aha, persze. Nem én szoktam lenézni másokat!

- Mért, én lenéztelek téged? Ilyenre még csak nem is gondoltam! És hidd el, nem körülöttem forog a világ! - ekkorra már kisebb tömeg gyűlt körénk. Szüleim megpróbáltak elrángatni onnan, de már túlságosan beleéltem magam.

- Még jó! Ha körülötted forogna, elmenekülnék.

- Hová?

- Minél messzebb tőled!

- Ha én lennék a középpont... - de közbevágtam.

- Ez a legendás nagyképűség családban öröklődik, Malfoy? Mért hiszed azt, hogy mindenki csak veled törődik? Okod sincs rá, hogy mire legyél nagyképű. - vágtam a fejéhez mérgesen, direkt végigmérve. Amikor kimondtam, már akkor éreztem, hogy telibe találtam. A varázslók suttogni kezdtek, és akkor láttam, hogy Lucius Malfoy is ott állt a tömegben, és minden egyes szót hallott. Basszus! Apámra néztem, aki dühös képpel elindult felém. Olyat tett, amit még életében soha: pofon vágott. Úgy meglepődtem, hogy egy pillanatig meg sem tudtam szólalni. De ő helyettem is beszélt.

- Csalódtam benned! Ne kerülj többé a szemem elé! Ilyen viselkedéssel ne csodálkozz, ha a varázslók megosztódnak. Elég nagy vagy már ahhoz, hogy példát mutass másoknak! A kicsiknek! Ezek után ne csodálkozz, hogy ellenségesen fognak veled viselkedni! De nem, Vanarin csak magával törődik! Szégyellem magam a te viselkedésed miatt. A bátyáddal soha nem volt semmi baj! Ő mindig tudta, mit kell csinálni! - a tömeg morogni kezdett. - Hosszú éveken át elnéztem, hogy az egyszem lányom milyen neveletlen, de ennek vége. Ha még egyszer bármi panasz lesz rád, esküszöm, hogy magam tagadlak ki a családból! Most pedig indulj! Gondolkozz ezen, és csak akkor gyere vissza, ha átgondoltad, hogy hogyan kell a nevedhez méltóan viselkedni! - azzal elfordult tőlem. Anyám szánakozó képpel tekintett rám, mert mégis csak az ő egyetléen lánya voltam. De nem tett és nem is tehetett volna semmit. Láttam az arcán, hogy fáj neki, hogy nem védhet meg, ezért követte apámat: ős el elfordult tőlem. A tömeg hasonlóképpen tett. Draco-ra néztem. Ő is rám nézett, majd kifürkészhetetlen tekintettel apja hívó szavára elindult. Megalázottan éreztem magam. Az a pár boszorkány és varázsló, akik végighallgatták az egészet rólam sugdolóztak.

Nem bírtam tovább. Valami elpattant bennem. Sírni kezdtem, és kifutottam. Egyenesen az istállók felé. Nem tudtam, hogy hol van, de a ló szagát ismertem, és követtem.
Elértem az istállókat, de tudtam, hogy itt nem lesz nyugtom. Láttam egy erdőt, ami még a karám része volt, ezért mentem oda. Végül is, ki az az épeszű ember, aki a karám belső felén sétálgat a lovászokon kívül?

A könnyeimmel küszködve elértem az erdőt. Bent sötétebb volt. Botorkáltam még egy darabig, de végül megbotlottam, és elestem. Bárcsak most halnék meg! - kívántam. - Akkor nem kéne megfelelnem apám és a család elvárásainak. Bárcsak élhetnék szabadon, úgy hogy én akarok! - sírtam. Maga a pofon nem fájt a testemnek. Csak a szívemnek. Ő, aki mindig mellettem állt, megütött. Nem fért a fejembe. Tudtam azonban, hogy neki van igaza. Meg kellett változnom. Ott feküdve rájöttem: felnőttem végre. És ez a felnőtt Vanarin más lesz, mint Arin. Vanarin tudni fogja a kötelességét, míg Arin csak szégyent hozott rá. Vanarin tudta, hogy bocsánatot kell kérnie: nem csak az apjától, hanem a Malfoy családtól is, akiket megsértett meggondolatlan szavaival.

Akkor ott tényleg meghaltam. Lelkem egy része eltűnt. A vad, fékezhetetlen Arin meghalt. És született a hamvaiból a csöndes, engedelmes Vanarin, aki tudta, mit kell tennie.
Legalábbis, azt hittem.