- Mért vagy ilyen, lányom? - kérdezte rosszallással a hangjában.

- Milyen? - értetlenkedtem.

- Ilyen ellenszenves. Így nem a magad malmára hajtod a vizet. Meg kéne tanulnod csendben maradni. Most is egyből legalább 20 emberrel utáltattad meg magad. Félre ne érts - mondta, mert látta, hogy közbe akarok vágni, de nem hagyta. -, büszke vagyok rád, hogy segítettél a bátyádnak. Ő azonban mások szemében nem más, csak egyszerű gyilkos. Tudom, hogy fáj így hallanod róla. De ez csak az egyik oldal véleménye. Mindig vannak olyanok, akik elítélik, amit teszel, vagy tenni akarsz. - mondta szelíden.

- Te kik mellett akarsz harcolni? - tettem fel a kérdést, ami már jó ideje foglalkoztatott.

- Még nem tudom. Meghallgatjuk mindkét fél követeit, hogy mit ajánlanak. A véleményük sokat számít a döntésben. Rég nem volt már olyan, hogy összehívtuk az egész családot tanácskozni.

- Tudom. Az utolsó ilyen tanács 1867-ben volt. Több mint száz éve. Olvastam a Családi Krónikát.

- Tudom. - mosolygott elégedetten. Azonban kissé komor képpel megállt, pedig már látszódott az erdő vége. - Viszont most meg kell hallgatnod. Ne vágj közbe, rendben?

- Oké. - nem értettem, mi lehet ilyen fontos.

- Tudod, ide nem csak olyanokat hívtunk meg, akik a Sfidare la Sorte családnevet viselik. Hanem az olyanokat is, akiket feleségül vettek, vagy éppen beházasodtak a családba. Ezért sokféle népség lesz jelen. Lehetett bármilyen régen ez a házasság, de ők is a családunk tagjai, még ha már az emlékük elhalványult is. És itt, bármilyen furcsa, de a gyerekek is szavazhatnak - mesélte. Érdeklődve hallgattam, mert ez nem volt a Krónikában. -, bár ők többnyire a szüleiket követik. A Tanácson gyerekek nem lehetnek jelen. Az alsó korhatár 18 év. Viszont van pár nap, amikor a gyerekek is beszélhetnek a küldöttekkel, és dönthetnek. Szerintem lejjebb vihetnék a korhatárt, mert az ember 16 éves korában már eléggé érett ahhoz, hogy helyes döntést hozzon. - pillantott rám. - Viszont lesznek olyanok, akik már tartoznak az egyik vagy másik oldalhoz. Amíg nem érintette az egész családot, addig mindenki úgy tett, ahogy jónak látta. Azonban most már követeket küldtek levelekkel szinte minden aranyvérűhez... hozzánk is. Anyáddal elégettük a levelet, mert nem akartuk elkötelezni magunkat. A legtöbben fel fogják fedni, hogy melyik félhez tartoznak, vagy akarnak tartozni. De a Tanács idejére kölcsönösen megbízunk egymásban. Ha lezárták a birtokot, utána senki nem léphet se be, se ki, amíg a tanács tart. Sokan lesznek: Malfoy-ok, Parkinson-ok, Black-ek, Flint-ek, Sfidare la Sorte-k, és ezen családok rokonaik: a Nott család, Lestrange-k, azt hiszem, egy-két Weasley is. A vörös fiúk is Weasley-k. - tette hozzá. - Lesznek még a francia Poiare- családból is, a spanyol La Pasé-ék, az orosz Bjelozerov-ék, sőt, brazil, német, görög és persze olasz testvéreink is. És még sokan mások az egész világból. Mindegy, milyen szinten, de ők is a családba tartoznak. Kérlek, legyél udvarias velük. A gyerekek együtt kapnak szállást: általában az egy korosztályban lévő gyerekeket 5-ösével osztják be. Próbálj meg jól kijönni velük. Ne keresd a bajt! Csak ezt a kis időt bírd ki baj nélkül. Ha gorombáskodsz, akkor ez az egész családot széthúzáshoz vezeti. Több mint 900 éve nem volt baj. Légy szíves, ne szakítsd meg ezt a szép hagyományt. - nézett rám fáradtan.

Megértettem, hogy ez fontos: nem csak neki, hanem az egész világban, mert a legtöbb aranyvérű most dönti el, hogy harcolnak-e, vagy sem. Eltökélten bólintottam. Miattam aztán nem lesz baj, az tuti. Ebben maradtunk, és mentünk tovább. Egy rétre értünk ki, aminek a közepén ott tornyosult egy gyönyörű ház. Nem is ház volt, inkább palota. Legalább négy emelet magas, de kiderült, hogy több: hat emeletet foglalt magába. Hosszú volt, nagyon hosszú. Szabad szemmel még csak meghatározni sem tudtam, mekkora lehet. El sem tudtam képzelni eddig, hogy ilyen épület létezik. Pedig a miénk se volt aztán kutya: három emelet magas, és azt hiszem, valami 350 m hosszú. De ez... csak bámultam. A ház körül körbe varázslók és boszorkányok hoppanáltak. Szinte minden percben volt egy-két pukkanás, jelezve, hogy újabbak jöttek. Akik gyerekkel voltak, azok, mint mi, zsupszkulccsal érkeztek. Pedig tudtam hoppanálni, persze "feketén".

- Apám... - szóltam halkan. - Axel itt lesz?