- Au! Nézz már a szemed elé, te szerencsétlen! - kiáltottam fel. Ő meg csak nézett rám bűnbánó tekintettel. Elsőre nem is ismertem fel. De jobban megnézve rájöttem, hogy ő az a fiú, akit megmentettem. És miatta vagyok ilyen állapotban. Jó, ez igazságtalan volt tőlem, tudom, mert én ugrottam elé, mikor senki nem kért meg rá, de rögtön nekitámadtam.

- Mi az? Mit keresel itt? - gorombáskodtam, mert már mentem volna bátyámat megkeresni.

- Én csak... Bocsánat. - mondta halkan, fejét lehajtva.

- A bátyám már elment?

- Nem még, de nézd... bocsi azért, hogy... - kezdte volna, de nem hagytam, pedig láttam, hogy tényleg bántja a dolog. És az is látszódott rajta, hogy jó pár napja nem aludt sokat.

- Megmutatnád, hogy hol van? - kértem most már szelídebben.

 - Utána beszélünk, rendben? - tettem hozzá a kedvesség látszatáért. Ő csak bólintott, és mondta, hogy kint megvárja, amíg átöltözök. Gyorsan magamra kaptam a cuccokat, és körbenéztem. A pálcám az ágy melletti asztalon volt. Felkaptam és már mentem is kifelé.

- Erre. - indult meg egy dohos folyosón. A végén két ember ült a szoba előtt: őrizték a bátyámat. Velem lehettek talán egyidősek, az egyiknek vörös haja volt. Hasonlított a kísérőmre. A másiknak zöld szeme és fekete haja.

- Bemehetek? - kérdeztem reménykedve.

- A pálcád nélkül. - mondta a zöld szemű fiú. Bólintottam, mert nem akartam vitába keveredni. Nem sok ilyen eset volt. De most csak a bátyámra tudtam figyelni.

- Fred, megfognád? Vigyázz rá, ez egy igazi ritkaság: kígyónyelv van benne. - közöltem vele, bár előre tudtam, hogy mi lesz a reakciója.

- MI? - kérdezte döbbenten.

- Később elmesélem, de nagyon vigyázz rá. Ez a pálca önálló akarattal rendelkezik! - tettem hozzá pusztán azért, hogy tényleg ne csináljon vele semmit. Visszafordultam a fiúk felé. Láttam, hogy ők is dermedten bámulnak rám. A zöld szempár haragot tükrözött, a barna pedig puszta félelmet. Mintha szellő söpört volna végig egy pillanatra a folyosón. A fekete hajú fiúnak eltűnt egy pillanatra a homlokáról a haja, és már egyből tudtam, hogy ki ez: a híres Harry Potter. Aki szintén párszaszájú. Hupsz. Már értettem, mért mérges rám: azt hiszi, halálfaló vagyok.

 Láttam ezt, és ha a bátyám nem lett volna bent, még direkt fel is húztam volna. De hát, gondoltam, még úgy is összefutunk, mivel kicsi ez a világ...

- Bemehetek? - kérdeztem nyugodtan.

- A halálfalók előtt nyitva áll az út... - közölte vészjóslóan nyugodt hangon. Tanultam ugyan pálca nélküli varázslást, de nem voltam az a kimagasló tehetség. Tudtam, hogy amíg a pálca a fiúnál van, addig nem tehetek semmit.

- Hová is? - kérdeztem gyanakodva.

- A halálba! - és már rántotta is elő a pálcáját. Mielőtt megátkozhatott volna, Fred elém ugrott.

- Harry, hagyd békén. Ő nem halálfaló. Nincs ott a jegy a kezén. - és intett, hogy menjek be nyugodtan a szobába. Láttam rajta, hogy megpróbálja visszafogni a feldühödött srácot. Kinyitottam az ajtót, és bementem, nem törődve a híres Harry Potter-rel, aki láthatóan a halálba kívánt engem.