- De Piton! A fiú egy halálfaló. Hogy hozhattad őt ide?

- A memóriája ki lesz törölve. Nyugalom! Nem eshet bántódásuk. - intett mindenkit. Azok a pálcájukat még mindig szorongatva, bár már leeresztve tartották. - Hol van Dumbledore?

- Csak a gyűlésre jön.

- Remek. - azzal kiment.
Végignéztem a társaságon. Azt egyből gondoltam, hogy ők szemben állnak a Sötét Úrral. Volt két vörös üstökű ikerfiú, olyan 18-nak néztem őket. Úgy gondoltam, hogy az ő anyjuk lehet az a pufók asszonyság. Nem is tévedtem. Ott volt egy beesett arcú férfi. Látszódott rajta, hogy beteg. És az ikrek apja is. Egy nagy teremben voltunk. Valószínűleg étkező lehetett valamikor. Egy hosszú asztalnál egy férfi hortyogott. Szomjas lettem. Órák óta nem ittam semmit.

- Hmm... kaphatnék egy kis vizet? - kérdeztem végül hosszas vívódás után, szokás szerint a büszkeségemmel küzdve.

- A kis halálfaló ivadék! - morgott a magasabbik iker. - Lealacsonyodik hozzánk, és vizet kér? - nézett rám gúnyosan. Anyám megfogta a karomat, és figyelmeztető pillantást vetett rám. Úgy tettem, mintha nem látnám. Bátyám is mögém lépett, és a vállamra tette a kezét.

- Hagyd hugi! Nem éri meg! - szólt halkan.

- Ez az, hallgass csak a bátyádra! Húzódj meg, halálfaló! - ideges lettem. Mit halálfalózik ez itt nekem? Én nem vagyok az! De ha ilyen a "jó" oldal, akkor milyen lehet a "rossz"?

- Befoghatod! - közöltem vele végül. - Nem vagyok halálfaló! De ők legalább örülnének egy lehetséges szövetségesnek. Nem pedig elítélnék úgy, hogy nem is ismerik. - mondtam bele a csendbe.

- Meg akarsz halni? - suttogta a bátyám. - Fogd már be!
Az iker előkapta a pálcáját. Az anyjuk rögtön rászólt.

- Fred! Azonnal hagyd abba! - sipította. Azt hittem, hogy az anyám hangjánál nem lehet rosszabb semmi. Tévedtem.

- Nem, amíg nem mutatom meg ennek a kis vakarcsnak, hogyan beszéljen az emberekkel. - azzal felém lépett.

- Ember? Kiről beszélsz, szívem? Ugye nem magadról? - léptem el én is szüleim mellől. Bátyám megpróbált visszatartani, de én ellöktem.

- Magadnak keresed a bajt! - figyelmeztetett, de békén hagyott. Anyámat is ő fogta vissza, hogy utánam ne vesse magát. Apám csak állt nyugodtan. Ő túl nemesnek érezte vitába keveredni ilyen emberekkel. Úgy tett, mintha észre sem venné, milyen gyanakodva nézik.
Egyértelműen jelezték felém, hogy nem állnak mellettem, de ellenem se, ha ezt a harcot meg akarom vívni. De nem bántam. Nem akartam őket belerángatni az én vitáimba.

Már egymással szemben álltunk. Látszódott a dühe. Ez jó. Ilyenkor a legtöbben hibát követnek el. Harc közben mindig próbáltam nyugodt maradni. Ezért voltam az egyik legjobb párbajozó. Aki hagyja, hogy harc közben az érzelmei irányítsák, az elveszett. Ekkor nem hagytam egyedül, hogy az érzelmeim vezessenek. Amikor elkezdek harcolni, akár pálcával vagy nélküle, mindig próbálom lenyugtatni magam. A harag és gyűlölet vakká tesz, csakúgy, mint a szeretet. Vigyázni kell ezért velük.

Vártam. A haragja miatt úgyis elhamarkodja az átkot. Olyan, mint a tánc: ha valaki előbb lép, mint kéne, akkor az a szép, amit addig együtt alkottak, elveszik. Én így tekintek a párbajokra. De persze valakinek ki kell esnie. Viszont engem örömmel tölt el az, ha valakivel meggyűlik a bajom. Ideges leszek persze, hogy ha nem győzök, de ez arra sarkal engem, hogy tanuljak jobban, és legközelebb, amikor kihívom párbajozni, győzhessek.
Közbe akartak lépni, de ez a Fred-nek nevezett vörös emberke nem hagyta.

- Hagyjatok! - ordított. Nem tudom, mért hagyták végül. Talán megértették, hogy ez a mi csatánk, ezt nekünk kell megvívni. Felálltam vele szemben, és meghajoltam. Ez az alapvető udvariasság, amit harc előtt be kell vetni. Még akkor is, ha az ember tudja: nem győzhet. De ő nem hajolt meg.

- Félsz talán? - azon mesterkedtem, hogy minél idegesebb legyen. Ha ő támad először, akkor én mondhatom, hogy csak védekeztem. Mert ezért biztos, hogy felelősségre fognak minket vonni. - Mért nem hajolsz hát meg? Segítsek? - pálcámat felemelve egy bűbájjal kényszeríttettem, hogy hajoljon meg. Vicsorogva meg kellett csinálnia, mert nem védekezett ellene. Szerintem még az átkot sem ismerte.

- Igazán köszönöm, halálfaló. - "hálálkodott".

- Szívesen! - mondtam erre én, és csak néztem. Ő unta meg előbb: láttam, hogy nagyon meg akar leckéztetni. Persze, elhamarkodottan cselekedett, ahogy előre gondoltam. Úgy látszódik, őket nem tanítják párbajozni. Nekünk külön volt tartva egy párbaj-óra, ahol gyakorolhattunk. Akár a felsőbbévesek közül is választhattunk ellenfelet. És ha valakiknek bajuk volt egymással, akkor azt elintézték szünetben. Senki sem szólt érte.

- Stupor! - lőtte ki az első átkot. Csak intettem a pálcámmal, mire megfordult a varázslat, és elindult felé. Persze én sem voltam rest kilőni a sajátomat. Kettő átokkal nehezen fog egyszerre elbánni.

- Globus Igneo! - azzal egy nagyméretű tűzgömböt lőttem ki felé. Tudtam, ha eléri, akkor eléggé megpörkölődik, de túl lehet élni. Ha valaki gyorsan észbe kap, és egy Glaius-t ráküld, ami ugyebár eloltja a gömböt, akkor semmi baj nem történhet. Láttam előre, hogy nem fog két varázslattal elbírni egyszerre. Senki nem mozdult. Azt hittem, rögtön ugranak felé, hogy megmentsék. De ahhoz mindenki túlságosan le volt dermedve. Nem akartam a fiú halálát. Oké, bunkó volt, de az még nem ok arra, hogy meg is öljem. Gyorsan kellett cselekednem: mögé kellett teleportálni magam, hogy ellökhessem, én meg kimondhassam az életét megmentő átkot.

- Transportus veno - motyogtam magamban, mire a háta mögött tűntem fel. Volt kb. 3 másodpercem arra, hogy félrelökjem szerencsétlent. Viszont arra már nem, hogy magam is elugorhassak, mert az ellenátkot nem sikerült kilőnöm. Úgyhogy egyenesen eltalált a saját átkom. Volt már élményem ilyesmiben, és csak azt tudom mondani mindenkinek: ne próbáljátok ki! Borzalmas. Miért is? Talán, mert ha egy tüzes gömb neked csapódik, nagy a valószínűsége, hogy élve elégsz. A pálcámat egyből elhajítottam, tudtam, ha felépülök, akkor még hasznát vehetem. Persze a bátyám is rögtön észbekapott, és mielőtt komolyan megéghettem volna, lehűtött. Ott feküdtem a padlón, égési sérülésekkel az egész testemen, a fájdalomtól rángatózva. Végül minden sötétbe burkolózott előttem: elájultam.