- Nem. Te tudod? - ezen még soha nem gondolkoztam.

- A neveknek külön életük van, de meghatározzák a lényed. Mindenkinek mást jelent a neve. Hogy neked mit, arra neked kell rájönnöd. - ballagott mögöttem.

- Anyám... neked mit jelent? - kíváncsiskodtam a tájat nézelődve. Olyan volt, mint Skócia. Jártam már Skóciában, onnan tudom. A hegyek, vad sziklák, zöld fű... szinte biztos voltam benne, hogy a Brit szigetek valamelyikén vagyunk. Legalább egy nyelvet beszélünk... ez is valami. - gondoltam.

- Ha már te is rájöttél, majd megmondom.

- De mért nem most? - akaratoskodtam tovább.

- Hagy már abba! - szólt a bátyám. - Olyan vagy, mint egy tízéves. Sokkal érettebb szoktál lenni. Mi van veled? Ez az örökös kérdezősködés... megőrülök tőle!

- Tessék, ez majd segít! - intettem felé pálcámmal. Süketítő bűbáj. Azt hiszem, hogy fekete mágia. Remélem, hogy ez itt nem törvénybe ütköző. Mondjuk, kicsapni úgysem tudnának, lévén, hogy nem járok egy suliba sem. Bátyám csak ment tovább az országúton.

- Hol tanultad ezt? - kérdezte a bűbájt hatástalanítva. - Ha tudom, hogy a Plútóban fekete mágiát oktatnak, oda mentem volna. - hoppá. Tényleg nem fehér mágia. Az ember nem tudja megjegyezni, hogy mi fehér és fekete mágia. Mivel hogy nekem a kettő egy szinten van, ez teljesen mindegy volt.

- Mért, ennyire szereted? - kérdeztem szárazon.

- Mit?

- A fekete mágiát.

- Hol tanultad? - ismételte figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.

- Tudod, valaki szokott néha olvasni is... - tudálékoskodtam.

- Hol találtad?

- A családi könyvtárban.

- Lehet, hogy jobb lett volna, ha a te bőrödbe születek... sok ez a 9 év különbség köztünk... nekem még nem engedték meg, hogy ott kutassak.

- Változik a világ. - feleltem nyelvemet kinyújtva.

- Azóta lett ilyen, amióta elmentél - szólt anyám is. - Akkor volt ő 9 éves, te pedig 18. Pont befejezted a sulit, és elmentél. Azóta ilyen vadóc.

- Igaz ez? - fordult hozzám csodálkozva. - Ha tudom, maradok egy ideig...

- Persze te, aki még csak el sem köszöntél! Képzelem. - morogtam úgy, hogy hallja.

- Ne durcáskodj! Mindenkinek meg van a saját élete. Ezt meg kellene már értened. - dörmögte úgy, hogy csak én halljam.

- Inkább mondd meg, mikor érünk oda! - tereltem el a témát. Tudtam jól, hogy igaza van. De ha valamiben problémás voltam, az az érzelmek kifejezése. Mindig túl büszke voltam magamra. És ez sokszor megakadályozott abban, hogy elmondjam, mit is érzek. Keveset beszéltem magamról, de nem hagytam, hogy más pocskondiázza a nevem. Ezért hitték, hogy nekem kőből van a szívem. De néha én is kiborultam, csak én olyankor nem sírtam, mint a jókislány... hanem tomboltam, mint a rosszkislány.

- Itt balra. - mutatta bátyám az utat. Egy erdőbe indult el.

- Hé! Hová viszel? Titkos halálfaló gyűlésre? - idegeltem tovább. Egy szót sem szólt, csak ment. Egy erdei ösvényen haladtunk. Szeretem a természetet. De nem vagyok olyan fanatikus, mint akik az Uránuszba jártak. Egy keskeny ösvényen haladtunk. Már-már eltűnt a lábunk alól a kitaposott út, amikor egyházhoz értünk. Takaros kis kertje volt, egy csomó növénnyel, gondolom bájitalkészítéshez. Alacsony kerítés vette körbe, de éreztem, hogy mágiával is védve van. Axel megállt a kapu előtt, és bekiáltott: