- Az honnan van? - kérdeztem. Mikor meglátta, hogy mit nézek annyira, gyorsan letűrte a talár ujját, és kifürkészhetetlen tekintettel rám pillantott. Kék szeme van. Ebben is különbözik tőlem. Ő valaha a Földbe járt. Meg is látszódik.

- Később beszélünk! - szerintem azt hitte, hogy nem tudom, mit jelent. Pedig olvastam róla. Tehát ő is közéjük tartozik. Nem mintha ez zavarna. Az ő élete. Meg amúgy sincs bajom a fekete mágiával. Majd megkérem, hogy mutasson valami ügyes kis átkot.

Viszont nem a koponyától tojtam be, hanem a kígyóktól (koponyát már látott az ember életében, vagy nem?). Mert a családunkban mindenki párszaszájú. Ritkán, vagy a legtöbben soha nem beszélnek ezen a nyelven, mert ezt az ostoba babonák mind a gonosz varázslókhoz kapcsolják. Tudatlan szerencsétlenek! Attól, mert van egy képességünk, még nem kéne veszni hagyni. Én úgy alapból szeretem a kígyókat. Szerintem csodálatos álltatok. A bájitalkészítésben is felhasználják őket: a levedlett bőrüket, a mérgüket, fogukat, húsukat, vérüket... mindenüket. Őket mégis megvetik, és utálják. Érthetetlen.
Viszont nagyon ritka, hogy egy családban annyi generáción keresztül fennmaradt ez a képesség. Ma már csak kevés emberről tudnak, aki párszaszájú. Legalábbis, ezt mondják. Mert ott van például Harry Potter. A mi egész családunk. És persze az Úr, akinek a bátyám dolgozik: Voldemort Nagyúr. Talán ezért van ott a koponya mellett a kígyó is, vagy nem?

 A legtöbben ismerjük egymást, mert már csak kevesen maradtunk, és legalább mi tartunk néha összejöveteleket.
Kezdett világos lenni: Voldemort maga köré gyűjti az aranyvérűeket, hogy harcoljanak. Olvastam az újságban, hogy újra testet öltött. Eljött korunk nagy csatája. Most azt kell tehát megtanácskoznunk, hogy mi melyik oldalon álljunk. Fontos kérdés. Mindkét oldalon vannak jók és rosszak. Csupán másként látjuk egymást. A fehér mágusok nem használnak fekete mágiát, mert az "beszennyez". Naivak! Nem feltétlenül kell halálos átkokat használni. A legtöbb ember ezekre gondol a fekete mágia címszó alatt. Pedig ez nem így van. A "Sötét Oldallal" is lehet teremteni életet. De halált is. Vigyázni kell vele, azt tény, de a használatát nem kéne betiltani. Szerintem. Egyébként ez egy olyan csata, amit úgysem lehet megnyerni. Mindig lesznek olyanok, akik mást akarnak. Bátyám szavaitól feleszmélek.

- Nem minden az, aminek látszik. Gyertek! - intett végül, és elindult kifelé a sikátorból. Egy sötétedő utcára értünk ki.

- De mégis hová megyünk? - akadékoskodtam.

- Biztos helyre.

- Neked, vagy nekem biztos? Nem mindegy. Csak mert én a Sötét nagyúrnál nem biztos, hogy menedékre lelek... - piszkáltam tovább. Semmi bajom nem volt a Nagyúrral. Talán inkább csak a módszereivel. Nem tudom, mért volt ez jó nekem, hogy szivattam Axelt. Így levezettem viszont a felgyülemlett feszültséget, ami a nap folyamán rám ragadt. Végül is, ő rángatott el az otthonomból. Megérdemli, hogy kicsit piszkáljam. Elégedettséggel töltött el a látvány, hogy bátyám egyre jobban felhúzza magát.

 
- Befognád végre?

- Nem, amíg nem mondod el, hogy hová megyünk.

- Perselus Piton háza. Most boldog vagy? -sziszegte az arcomba hátrafordulva.

- Ő is halálfaló? Mint te? - húztam az agyát. Szeretem látni, ha valaki ideges lesz miattam. Jó érzés. Viszont azt nem tűröm el, hogy vissza is szóljon. Többnyire ebből voltak a verekedéseim: beszóltak nekem, amit nagyon nehezen tűrök bárkitől, nem csak a diákoktól. Ezért van, hogy fél életemet a büntetőmunkákkal töltöttem a suliban. Meg sulin kívül is, de azt közmunkának hívták. Még szerencse, hogy Mark is ott volt velem mindig... És el sem tudtam tőle normálisan köszönni! Sírhatnékom támadt erre a gondolatra. Kiskorom óra ő a legjobb barátom, és máig is így van ez. Minden időmet vele töltöttem el.

- Hol lakik? - bátyám erre csak nyúzott képpel rám küldte a némító bűbájt.

- Fárasztó vagy. Mondták már, hogy sokat kérdezel? Hogy bírtátok ki otthon? - fordult a szüleinkhez.

- Hisz alig volt otthon. A legtöbb nyári szünetben befogták közmunkára. Ő volt talán az egyetlen diák, akit a minisztérium maga ítélt el...

- Te aztán szorgalmas voltál, hugi. - nézett rám elismerően. - Mit csináltál?

- Semmit. - oldottam fel a bűbájt egy ideges pálcamozdulattal. Imádtam a pálcám. Úgy éreztem, hogy mindig azt teszi, amit szerettem volna. Kilenc és fél hüvelyk, gyertyánfa kérge, és belül a különlegesség: kígyónyelv. Könnyed, rugalmas, átkokhoz kiváló - mondta az eladó. Csak kevés ősömnek volt ilyen pálcája, amiben a kígyónak valamilyen rész volt.

- Ráadásul szinte mindig próbaidőn volt. - szólt fáradtan apám is.

- Jézusom! Egy bűnöző a húgom? Most komolyan, mit tettél?

- Mikor? - kérdeztem unottan. Már megszoktam, hogy állandóan azt hiszik, bűnöző vagyok. pedig nem. csak egy kicsit... rossz.

- Amikor befogtak közmunkára, például.

- Akkor? Melyik nyáron?

- Mikortól vagy te ilyen züllött? - csodálkozott gúnyosan az utat figyelve közben.

- Kb. 10 éves korom óra.

- És azóta vagy közmunkán meg próbaidőn?

- Körülbelül... - gondolkoztam. Már én sem tudtam pontosan. Nem is olyan rossz a közmunka meg a próbaidő sem. Na jó, ha próbaidőn vagyok, minden lépésemet figyelik, de így tanulja meg az ember, hogy hogyan lehet feltűnés nélkül elvegyülni a tömegben, utána meg lelépni. Vagy nem? És legalább nem engem vonnak felelősségre, ha egyszer csak eltűnök a rám küldött auror elől. Az az ő hibája, ha rossz a szeme, nem? A közmunkán meg csak elmész valahová, és segítened kell. De egy dolgot megtanultam: nem megyek minisztériumba dolgozni. Volt, hogy egész nap egy dohos helyiségben az aktákat kellett tologatnom...

Magadnak köszönheted! - kezd el mindig rikácsolni anyám, ha csak egy szót is szólok, hogy milyen volt a munka. Na, nem mintha sajnáltatni akartam volba magam... csak megjegyeztem, hogy fárasztó volt-e vagy sem. Viszont soha nem szidtak meg ezért. Azt mondták, hogy az ember a hibáiból tanul. Pár évvel később már azt is hozzátették, hogy az én esetemben ez nem biztos, hogy így is van. A házunk már-már lassan egy auror-tanyává vált, mert mindig engem kerestek, hogy hol vagyok.

- És még te izélsz..

.
- Hé, én nem öltem meg senkit!

- Ha így folytatod, egyszer sor kerül rá, Vanarin! - intett miközben kifelé haladtunk a városból.

- Csak semmi Vanarin! Arin simán! Tudod, hogy utálom, ha valami a teljes nevemet mondja. Vanarin Sfidare la Sorte. Olyan... hivatalos.

- Ez bizonyítja a nemesi származásod! A neved! - szólt apám is mély hangján. Ő büszke volt a nevére és a származására. Én csak a származásomra. Bátyám tőle örökölte ezt a mennydörgéshez hasonló hangját.