- Pakoljatok! - ez volt 7 éve nem látott testvérem első szava, amikor végre hazajött. Szüleim és én is értetlenül álltunk előtte. - Nincs sok időnk! - én meg nagyon dühös lettem. A suliban azt mondták, hogy magatartási zavarokkal küszködök. De ez hülyeség. Csak néha elvesztem a fejem, és akkor elkezdem átkozni, meg ütni az embereket. Na, a suli igazgatója ezt nevezte dühkitörésnek, ami igencsak gyakori volt nálam. A másik igencsak előnyös tulajdonságom mellett, ami "megakadályozza", hogy ne tűrjem, ha piszkálnak. Szóval: nagyszájú vagyok, és magatartási zavarokkal küszködök. Ez áll a mappában, amit a bátyám rögtön a kezembe is nyomott.

- Már kivettelek a suliból. - közölte velem. Amikor már 10 éve az Új-Zélandi Varázslósuliba jártam. - Indulj pakolni! - utasított újból. Szüleim talán megértették a helyzet fontosságát, és ők is intettek nekem, hogy induljak el végre.
Utálom ezt! Hogy utasítgatnak. A bátyám meg semmi köszönés nélkül, amikor évek óta nem láttuk, és alig hallottunk valamit felőle, visszajön, és kisfőnököst játszik. Még így is fújtam rá, amiért elment egy szó nélkül. Illetve csak nekem, a húgának, aki mindig fölnéztem rá, csak nekem nem tudott szólni egy szót sem. Arra gondolni sem akartam, hogy vajon mért tette, hogy talán oka is lehetett rá.
Végül elindultam a szobám felé. A kúriában, ahol éltünk, mindenem megvolt. És a suliban is. Népszerű voltam. De ennek vége, mert a bátyám hazajött, és Ő mondta, hogy menni kell. Szüleim mindig is hallgattak rá, mert befolyással rendelkezett az egyszerű, és a gazdagabb körökben is. Ezért sok mindent első kézből hallott. Például azt is, hogy egy Nagyúr, aki Nagy-Britanniában él, a ma élő összes aranyvérű családot megpróbálja maga mellé gyűjteni, hogy uralkodhasson. Eddig nem törődtem vele. Nagy-Britannia messze volt Új-Zélandtól, nem érdekeltek az ottani helyzetek. Eddig.
Duzzogva mentem fölfelé a lépcsőn a szobámba, ami egy lakosztálynak is beillett volna. Hiába, akinek aranyvérű ősei vannak, már több mint 1102 óta... mindig is büszke voltam a származásomra, de nem néztem le az olyanokat, akik mugli családból jöttek. Én csak magamra voltam büszke. Egy pillanatra elmerengtem a múlton. Amikor bekerültem a suliba, akkor még példás volt a magatartásom. Na jó, nem annyira példés, de nem olyan rossz, mint manapság... Többet tudtam és tudok, mint legtöbb társam, na nem mintha olyan sokat tanulnék. Ellenkezőleg! Viszont imádok olvasni. Ha valami érdekel, az általában egy elolvasás után megjegyzem. A házunkban is volt egy nagy könyvtár, tele olyan kötetekkel, amiket a Sfidare la Sorte család hosszú évszázadokon keresztül gyűjtött.
Igen, eléggé ellentmondásos a nevünk. Sfidare la Sorte olaszul azt jelenti: dacol a sorssal. Még a valamelyik távoli rokonunk (azt hiszem, hogy az ük-ük-ük-nagyapám, ha van ilyen...) jött ide Olaszországból Új-Zélandra, és megtetszett neki a környék. Vett egy birtokot, felépíttette ezt a kúriát és feleségül vett egy aranyvérű boszorkányt. Ez a családunk legtöbb tagjára igaz. Mármint, hogy aranyvérű felesége, vagy férje volt. Vagy van. Jó, van egy-kettő, aki "rossz" férjet, ill. feleséget választott magának (muglikat). Nekem ezzel túl sok bajom nincs, de... a vér kötelez. Így is elég sok bajuk van a szüleimnek velem: tudjátok, a magatartási problémák. Legtöbben még mindig magunkban hordozzuk az olasz jegyeket: az átlagosnál kissé barnább bőt, sötét haj és szemszín. A férfiak általában feketék, helyesek és magasok a családban. A nőket szépnek mondják, de szerintem átlagos. Csak egy-kettőnek van nagyon szép arca, vagy kifejező szemei. A többségnek azonban hidegkék szemei voltak. Ebben különbözöm tőlük: nekem barna szemem van, mint a nagymamámnak.
Miközben gondolkoztam, körbenéztem. A cuccaim szanaszét voltak dobálva, de ez engem nem zavart. Én így szerettem. Soha nem voltam az a tipikus cicababa.

Kiskoromban is a sárban játszottam, és a közeli erdőbe szöktünk ki éjszaka, a bátorságpróba, és egyéb akkoriban remek játék miatt. Legtöbbször én voltam az egyetlen lány a csapatból. Mondjuk, mindig meg tudtam védeni magam.
A varázsló suli teljesen más volt. A gyerekek 6 éves koruktól fogva jártak iskolába, egészen 18 éves korukig. Nálunk kilenc ház volt, és képesség szerint kerültünk be oda. Az első nap egy tesztet kellett kitöltenünk, de nem tananyaggal kapcsolatban, csak hogy miket szeretünk, meg ilyesmi. Utána meg gyakorlaton kellett részt vennünk, ahol megnézték, milyenek a reflexeink, viselkedésünk, tulajdonságaink.

És csak ez után döntöttek. A hat ház a következő: Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Plútó. Furcsák a csillagnevek? Tudom. Nekem is az volt először. De meg lehet szokni. Egy régi történet szerint valaha az összes bolygó kapcsolatban állt egymással. De a Föld szomjazott azokra a növényekre és állatokra, amik a többi bolygón léteztek. Azt mondta a társainak, hogy el fognak pusztulni. A bolygók hittek neki, amikor mondta, hogy ő ellen tud állni a csapásnak. Megkérte irigységében őket, hogy a rajtuk létező össze állatot és a legtöbb növényt menekítsék át a Földre, amit ők meg is tettek. Kihalt rajtuk az élet: valóban "elpusztultak", a Földön viszont elszaporodtak az olyan lények, mint a kentaurok és unikornisok. Ennek az emlékére nevezték el a házakat.

A Merkúr volt a bátrak háza. Akiket mi, Plútósok csak simán agyalágyultaknak hívtunk: egy: mert közel van a Naphoz, kettő: nagy bátorságukban néha azt is elfelejtették, hogy jobb néha meghúzódni.

A Vénusz egy különleges hely volt: azok a lányok kerültek ide (és csak lányok!), akik a kis kedvencek voltak: szépek, kedvesek, de belülről üresek. Az élet nekik ott kimerült, hogy melyik a legújabb talárdivat.

A Földbe azok kerültek, akik a régi meséhez hasonlóan bármit megtettek, hogy elérjék céljukat, nem törődve másokkal. Persze azt mondták, hogy ide a céltudatos emberek kerülnek, de mindenki tudja, hogy ez kissé finom jelző rájuk.

A Mars is egynemű ház volt: csak fiúk, akik viszont nagyon is férfiasan néztek ki. Köztudottan itt voltak a leghelyesebb pasik az egész suliban, és akinek Marsos fiúja volt, az nem lehet akárki. Viszont ezek legtöbbször a Vénuszos csajokkal "párosodtak".

A Jupiter a szelídek háza volt. Velük soha nem volt semmi bajom, mert ők inkább tanultak, vagy nyugodtan elültek a helyükön, de kerülték a bajokat. Csak szelíden! Biztos ez volt a jelszavuk.

A Szaturnuszba az átlagon felüli képességekkel rendelkezők kerültek. Volt egy kissrác, aki 9 évesen megcsinálta a patrónus bűbájt. Hihetetlen! Ebbe a házba mindig csak kevesen kerültek. Volt olyan év, hogy az egész házban csak tízen voltak. A Plútón kívül ez a másik olyan ház, ami kevés létszámmal ment a legtöbb évben, szóval mindig zsenikkel voltam összezárva, mert sok óránkat egybevonták.

Az Uránuszba a természetkedvelők jutottak. Egész nap a fűben ültek, és úgy tanultak, és közben élőben tanulták a természet jeleit, működését.
A Neptunusz volt a fény háza. Akik sok mindent megéltek már (legtöbbször az árvák, vagy sokat szenvedett gyerekek) kerültek ide. Nekik bizonyos tekintetben többet megengednek, mint a többi háznak.

És az én házamba, a Plútóba a nehéz esetek kerültek. Mármint, vagy egyik tulajdonság sem volt ránk jellemző, vagy a legtöbb igaz volt. Amikor nem tudtak dönteni, akkor került valaki a Plútóba. Mindig is ez volt az a ház, ahová a különc, vagy egyszerűen csak más gondolkodású emberek hazája. És ezért sokszor megvetettek minket. Senki sem akart a Plútóba kerülni, de szerintem ez a legjobb. Szerettem a helyet, ahol a szobáink vannak. Szerettem a társaságot. Szerettem a tanórákat. Amikor ide került valaki, azt mindig egyből befogadtuk. Talán, mert mindenki lenézett minket, azért tartott össze ennyire ez a ház. Ha valaki nem tudott valamit, rögtön segítettünk neki; kiálltunk egymás mellett, még akkor is, ha tudjuk, hogy büntetés lesz a vége. És ez jó. Jobb, mint a Merkúr, ahol egymást beköpték. Mi soha nem tettünk volna ilyet.

- Készen vagy már? - bátyám ideges hangja visszahozott a jelenbe, és a dühöm is újult erővel lángolt fel.

- Nem! - ordítottam le, és elszaladtam a lépcsőfordulóig. - Mért kell ezt? Én szeretek itt élni! Nem fogok elmenni! - de ekkor már elkeseredett is voltam, és szomorú. Mért teszi ezt? Itt igazi barátaim vannak. Még elköszönni sem tudok tőlük! - gondoltam. Nem hittem, hogy bárhol máshol ugyan ilyen boldog lehetnék, mint itt. Később rájöttem, hogy akkor igazam volt, amikor ezt gondoltam.

- Azonnal pakolj össze! Csak a legszükségesebbeket hozd! - harsant fel anyám hangja is. Már rá is dühös lettem. De rá hallgattam. Legtöbbször. Soha nem szidott meg például, ha bajba kerültem, és legtöbbször kiállt mellettem. Így morogva bár, de elkezdtem pakolni. Nem hallottam, hogy a bátyám bejött.

- Ne csináld ezt! Lassan 16 éves vagy. Nem kéne így viselkedned. - kezdte, és próbált segíteni a pakolásban, de én durván félrelöktem.

- Hogyan? - és tovább pakoltam. A talárokat pakoltam ki, és raktam bele az utazóládámba, amit egy ügyes tértágító-bűbájjal kezeltem. Meguntam a kézzel pakolást, így előkaptam a pálcám, és heves mozdulatokkal varázsoltam be a cuccaimat. Mindenemet bepakoltam (soha nem tudhatja az ember). Új-Zélandon ugyanis bármikor lehetett varázsolni. Ott nem szórakoztak a kiskorúak varázslását szabályozó törvényekkel.

 
- Mint egy kisgyerek. Pedig már lassan 16 éves leszel...

- Honnan tudhatnád? Sosem voltál gyerek. Egyébként már elmúltam 16. De te nem is ismersz. Azt sem tudod, hogy ki vagyok. - láttam az arcán, hogy fájnak a szavaim. Ahogy kimondtam, én is megbántam őket. Nem szándékosan mondok ilyeneket, csak néha kicsúszik. Mark meg is jegyezte még évekkel ezelőtt: Az eszednél már csak a nyelved az élesebb. Ez azóta már legendává vált a suliban. Meg persze otthon is.

- Lehet. De most siess. Kapsz öt percet, hogy elválj ettől a helytől. Addig járd körbe, vagy nem tudom. Lent várunk. - azzal kiment.