Az ajtó becsukódott, és mikor megfordultam egy fekete szempárral találtam szemben magam. Mondanom sem kell, a frász jött rám…

A fekete szempár tulajdonosa, a lány volt a képről. Csak simán lesétált, én meg nagyokat néztem.

- Jól van na, ne néz így! Bizonyos szempontból kép vagyok, viszont valamennyire élek is. Bár… igaz a képről még egyszer se tudtam lejönni, de ez most nem lényeg! Tetszik itt – mondta miközben körbenézett NÁLAM. -  Amúgy meg, régen nem beszéltem már senkivel sem, így most bepótolom. Azzal fogta magát, és lezuttyant az első fotelbe, ami a közelében volt.

- Ne zavartasd magad, nyugodtan foglalj helyet! Én megyek és kipakolok.

- Várj, segítek – pattant föl.

- Nekem nyolc –mondtam. Miközben bementem a hálóba. Mondanom sem kell, az is gyönyörű volt! De most komolyan… Nagyon tetszett!

- Figyelj, nem , mennyire szereted a társaságot, de nem költözhetnék ide hozzád? Mármint, valahogy lejöttem a képről, de vissza nem tudok menni, és szóval nem tudom, hova mehetnék… Lehetnénk mondjuk szobatársak, meg talán idővel barátnők is, és cserébe taníthatlak téged tündemágiára, ha szeretnéd. Egyedül úgyis unatkoznál.

- Hát végül is, miért ne? Úgyis utálok egyedül lenni, meg normálisnak is tűnsz, és nem utolsó sorban az sem elhanyagolható, hogy még tanítanál is, ami most rám fér – válaszoltam mosolyogva. Tényleg szimpi volt, bár nem is értem miért… Először undok volt, most meg egy csapásra megváltozott…

- Szuper! – kiáltott föl örömében. Ugyanilyen lelkesedéssel varázsolt magának egy ágyat az enyémmel szemben, meg szekrényeket is. Ami elsőre szemet szúrt, hogy ő sem használt varázspálcát, pedig még Dumbledore-nak is volt.

- Hoppá! Ruháim nincsenek – mondta letörten, és egyre csak nézte a szekrényét, ami meg kell hagyni nagyon szép lett.

- Majd adok kölcsön párat és Dumbledore-t megkérjük, hogy engedjen el minket vásárolni, jó?  Most úgyis föl kell mennem hozzá. Azt mondta, beszélni akar velem. Gyere te is, és akkor megkérdezzük.

- Ha nem zavarok.

- Szerintem nem zavarsz, gyere nyugodtan. Amúgy neked mi a neved? Én már bemutatkoztam.

- Persze, ezt el is felejtettem! Lilienithe vagyok, de szólíts csak Lilnek vagy Lilinek.

- Rendben Lili, most menjünk. Amúgy érted, hogy mit mondanak neked az emberek, vagy azt se?

- Érteni értem, csak válaszolni nem tudok nekik. Nem tudok emberi nyelven beszélni.

Közben föl is értünk egy hatalmas kőszörny elé. Még jó, hogy Lil tudta az utat.

Kimondtam a jelszót, és egy perc múlva már egy mosolygós kékszemű emberrel álltunk szemben.

- Már vártalak – mosolygott. Aztán észrevette Lilit. Olyan furcsa lett az arca. Olyan, nem is tudom, mintha megijedt volna talán? Vagy esetleg mintha számított is volna erre? Áh… hagyjuk, fogalmam sincs.

- A kisasszony ismerős valahonnan… – mutatott a mellettem csendben álló tündére.

- Igen, ő volt azon a képen, ami a szobámat őrizte.

- Áh, igen – igen most már emlékszem. De hogy kerül ide? Már bocsánat a kérdésért, remélem nem sértettem meg.

- Ami azt illeti, nem tudjuk, hogy került le a képről, de vissza nem tud menni. Így, beköltözött hozzám a szobába, és meg szeretném kérdezni, hogy járhat-e velem órákra, meg hogy elmehetünk-e vásárolni. Tudja, szükségünk lenne néhány dologra.

 - Nos… azt hiszem, ha már így alakult nyugodtan járhat veled órákra. Holnap pedig, délelőtt tízre gyertek ide, és elmegyünk vásárolni. Tudom, hogy te tudsz pálca nélkül varázsolni, és gondolom a kisasszony is, de ezt más nem kell, tudja, meg amúgy is szükségetek van pálcára, mivel az felerősíti és irányítja is valamennyire az erőtöket. Most pedig menjetek aludni!

/Újra a szobánkban/

- Jó fej Dumbledore, nem?

- Aha, szerintem is!

- Min gondolkozol ennyire?

- Hát, azon, hogy hogy a fenébe tudtál lejönni a képről.

- Én sem tudom. Fogalmam sincs, hogyan szűnt meg az átok.

- Én sem tudom… MILYEN ÁTOK? – kiáltottam föl.

- Tudod, ezt senkinek se mondtam még el. Régen rendes életet éltem én is. Pontosan 1330-ban születtem és a tündekirály lánya voltam. Apám egy nemes tündércsalád fiához akart hozzáadni, de én beleszerettem egy emberbe – mondta lehajtott fejjel. – Apám, mikor ezt megtudta, kitagadott és elzavart. Dylemon pedig, öngyilkos lett. Az anyja szerint azért, mert annyira szerelmes volt belém, hogy nem tudott nélkülem élni. Ezek után az a boszorkány megátkozott azzal, hogy bezárt a képbe, és ezáltal örök életre kényszeríttet. Fogalmam sincs, hogy most hogyan szabadultam ki. Bár szerintem az átok nem szűnt meg teljesen, mert szegény Villám még a képben van. Tudod, ő volt a lovam.

- És mennyit tudsz még az átokról?

- Nem sokat, csak annyit hogy Dylemond anyja is egy embertől tanulta, és hogy ez valami rettentő erős és ősi sötétvarázslat volt már akkor is. Szóval szerintem, mára már nem is létezik. Valami olyasmit mondott hogy : „ Test és lélek egy pár, mely itt raboskodik, míg vére legerősebbike el nem jő, s ki nem szabadítja.” Dumbledore is számtalanszor próbált már segíteni rajtam, de sose sikerült neki.

- Aha! Hát ez nehéz ügy lesz, de legalább értem miért nézett olyan furán, mikor fölmentünk az irodájába!

- Éhes vagyok!

- Én is. Fürödjünk le, és keressük meg a konyhát.

- Az nem lesz nehéz. Én tudom, hol van – mondta vidáman.

Először ő ment fürdeni, amit meg is bántam, mert alig maradt meleg víz, és csak úgy cirka két órát volt bent. Aztán meg mentem én, de meleg víz hiányában hamar végeztem. A konyhát persze nem találtuk meg, mivel útközben kiderült mégsem tudja, merre van. Szerencsénkre, néhány kép segített nekünk.

A konyhán vagy tíz pici manó jött elénk, és szinte egyszerre kérdezte az összes, hogy miben segíthetnek. Mikor kimondtuk, hogy mi éhesek vagyunk, akkor ahányan voltak, annyi fele futottak el. Alig tíz perc múlva már háromfogásos vacsora várt ránk egy kis asztalon, a konyha közepén. Mit ne mondjak, nagyon finom volt. Miután végeztünk, megköszöntük a vacsorát, és ott hagytuk őket. Mind a ketten hulla fáradtak voltunk, így első utunk az ágyhoz vezetet, hisz holnap úgyis hosszú napunk lesz. Jut mindenre időnk.