Anglia egy eldugott kis városában, Limtonban /ez csak eszembe jutott a Liptonról/ élt egy régi nemesi aranyvérű család, akiről már mindenki azt hitte, régen kihalt.

Nem használtak semmilyen varázslatot, nehogy lebukjanak. Ők, már akkor elhagyták a varázsló világot, amikor Tudjukki, elkezdte az első embereket, vagyis inkább csatlósokat maga köré gyűjteni.

 Az apa látnok volt, bár ez a képesség női ágon öröklődik. Előre látta, mit fog tenni Ő, akit nem nevezünk nevén. Egyedül kedves barátja, Albus Dumbledore hitt neki. A házaspár megrendezte közös halálukat, és inkább elmenekültek egy muglik által lakott városkába.

Dumbledore sokáig nyomozott, hogy mi is történhetett velük igazából. A férfi öccse időközben csatlakozott a nagyúrhoz, mint előtte majd minden Malfoy.

Leon és Lucius sosem voltak azok a tipikus jó testvérek, de ez már nem számított, legalábbis ők ezt hitték.

Leon feleségével együtt új nevet választott magának, és mivel a vagyonuk egy részét magukkal vitték, nem volt okuk panaszra. Vettek egy hatalmas birtokot, mellé rengeteg állatott, és boldogan várták az első már útban lévő gyermeküket.

Nehezen tudtak átállni a varázsmentes életre, de mire lányuk 1986-ban megszületett már mindent úgy csináltak, mintha mindig is muglik lettek volna.

A kislány gyönyörű szép volt. Nagy acélszürke szemeit apjától örökölte, míg ébenfekete enyhén hullámos haját édesanyjától. Nagyon gyorsan nőtt, mindig édesanyát tekintette példaképének, és megpróbálta utánozni annak könnyed elegáns lépteit, mozdulatait.

Nagyon okos volt, imádta az álatokat, a természetet és mindent, ami szép, de mégis legjobban szüleit és nála 11 évvel fiatalabb kisöccsét szerette.   

Kicsit vadóc természete miatt sokan nem szerették iskolatársai közül, de őt ez nem igazán zavarta. Az összes vele egyidős lányt üresfejű, buta libának tartotta.

Tudta, rá még vár valami… Mindig is úgy érezte, neki máshol kéne lennie. Annyira más volt, mint a többi ember, főleg néhány furcsa dolog miatt, ami vele és körülötte történik és történt.

2002. június 15.-én lett 16 éves.

Reggel szokása szerint most is korán kelt, és kiment a közeli erdőbe sétálni. Minden reggel ezt tette, két órát sétált, és utána ment iskolába. Ma viszont, nem kellet sietnie, mivel már szünet volt.

/Innen E/1–ben írok/

Csak késő délután értem haza. Mikor beléptem az ajtón, apáék már vártak. Anya bekötötte a szemem, és azt mondta, hogy kapok valami ajándékot. Apa megfogta a kezem, és egész a konyháig húzott. Hogy ezt honnan tudtam? Onnan, hogy már körülbelül 8 éves korom óta megvan az a képességem, hogy ha becsukom a szemem, rendesen látok, sőt néhány dolgon, mint például az ajtó, át is tudok nézni. Minden élő dolog sötétebb ezüstszínű, és minden tárgy világos ezüst.

Sosem mondtam el apáéknak, meg persze másnak sem, hogy mik történnek velem. Tuti nem néznének százasnak.

A furcsaságok közt volt például, hogy tudtam beszélni az összes állattal, párszor sikerült már megállítani az időt is, de nem hosszan. Tárgyakat vagyok képes az akaratommal reptetni. Csak arra gondolok, hogy repül, és tényleg a magasba emelkedik. De van egy új „képességem” is… El képzelek valamit, és az megtörténik. A múltkor is kint voltam az erdőben, és volt ott egy nagy ló alakú fa, én meg elképzeltem, milyen szép lenne, ha az tényleg lóvá változna, még pedig, egy fekete szárnyas lóvá… Erre ott volt. Annyira megijedtem, hogy a következő pillanatban a fa, vagy ló, vagy mi volt az, fölrobbant.

Na, de térjünk vissza a konyhához, meg a meglepihez.

Anya kinyitotta az ajtót, apa pedig, bekísért.

- Most már leveheted a kendőt – mondta anya.

- BOLDOG SZÜLINAPOT – kiáltották mind a hárman.

Huh… de lökött vagyok! Elfelejtettem a saját születésnapomat. Az asztalon egy nagy torta állt, rajta 16 szál gyertya várta, hogy elfújjam.

Anyutól kaptam két puszit, majd apától és az öcsköstől is.

- Fújd el a gyertyákat kicsim, de előtte kívánj valamit – mondta mosolyogva anya.

Mit is kívánjak? Tudom már! Azt kívánom, hogy történjen velem valami érdekes, és hogy megtudjam az okát annak a sok mindennek, amire képes vagyok… Elfújtam a gyertyákat.

Ebben a percben halk, de határozott kopogást halottam az ajtó irányából.

- Majd én nyitom – ajánlottam föl, és már mentem is az ajtóhoz.

***

- Jó napot – köszöntem az ajtóban álló férfinak. Aztán mikor jobban megnéztem elkerekedett a szemem. Ez meg mi?- kérdeztem magamtól. - Ez tuti a diliházból szabadult – gondoltam akkor. Kék szeme gyerekes fényben csillogott szemüvege mögött. Hosszú, ősz haja és szakálla volt, és kék- fehér csillagos palást félét viselt.

- Szerbusz! Te, ugye Leila Rowen vagy? - Na puff… ez tudja a nevem, de honnan?!? 

- Igen – nyögtem ki.

- A szüleidet keresném. Itthon vannak?

- Jöjjön be – nyitottam ki az ajtót, mivel mikor megláttam, majdnem teljesen visszacsuktam.

Egészen a konyháig vezettem, ahol a szüleim nagyba dumcsiztak.

Mikor beléptünk, először csak apa vette észre a jövevényt, de ő egyből elhallgatott. Ahogy anya észrevette, hogy valami nem stimmel, ő is a konyhaajtó felé fordult. Amint meglátta az öreget, elájult, még jó hogy apa reflexei jók, mert így időben megfogta.

Miután anya magához tért, ő is, és apa is csak nézték az öreget, holtra vált arccal. Senkisem szólalt meg. Eddig…

2. fejezet