A tengerimalac és rokonsága  

A közismert sertéssel csak annyi a rokonság, hogy társaságkedvelő tengerimalackáink nevének második felében előfordulnak.

Még a disznócet is több joggal viseli ezt a (név)rokonságot. Persze a név jellemző jegyeket is elárul a mi kis rafinált tengerimalacainkról. Nevük első felét annak köszönhetik, hogy hajósok hozták át őket Dél-Amerikából, tehát a tengeren keresztül. Másrészt meglehetősen gömbölyded hatásúak, és tömzsi lábacskáikon könnyedén veszik az élet akadályait. Továbbá malacokra emlékeztető tulajdonságuk az is, hogy lehetetlen nem meghallani, amikor éles visítással kívánják figyelmünket magukra irányítani. Állatrendszertani szempontból a tengerimalacok a rágcsálók (Rodentia) rndjébe a tengerimalacfélék (Caviomorpha) alrendjébe a tengerimalacok családjába (Caviidae) és a Caviinae (Murray, 1966) alcsaládba (tulajdonképpeni tengerimalacok) tartoznak. Ez az alcsalád négy nemzetséget ölel fel: Cavia, Galea, Microcavia és Kerodon, amelyek mindegyike a mai napig előfordul Dél-Amerikában, az ott élő indiánok csak egyik képviselőjüket háziasították-még jóval azelőtt, hogy Kolumbusz felfedezte  volna amerikát-, mégpedig a vad tengerimalacot (Cavia aperea tschudii, Fitzinger, 1885) amelytól a mi házi tengerimalacunk (Cavia aperea f. porcellus, Linné, 1758? Találó fordítása: üregi malac) származik.

Egy kis történelem

Tehát nem európaiak voltak azok, akik háziasították ezeket a népszerű kisállatokat. Krisztus előtt 1200-tól-a közép-chilei indiánok már tenyésztették a tengerimalacokat. Nemcsak kedvelt ételféleségnek számítottak, hanem  áldozati állatok és temetési kellékek is voltak. Nagy mennyiségben szaporítják, és a piacokon árulják. A tengerimalacokat mintegy 400 évvel ezelőtt hozták Európába. A miértre nézve csak feltételezéseink lehetnek, aligha szánhatták őket háziállatnak, ahhoz túl borsos volt az áruk. A 17. század kezdetén nagy értékű állatok, amelyek rendkívül termékenynek bizonyultak, gyorsan elszaporodtak Hollandiában, Angliában és Franciaországban.

Növekvő népszerűség

Németországban a kisállatok népszerűségi listáján igen előkelő helyen találjuk a tengerimalacot a törpe nyuszikkal az első helyen, osztoznak.

A tengerimalac „névjegye”

Még ma is találhatók élő helyükön, az Andok államaiban vadon élő tengerimalacok. A föld alatti járatokban-amelyet csak ritkán alakítanak ki ők maguk, általában inkább keresnek egyet-békésen él együtt 5-10 állat. Ezekhez hasonlóan a mi tengerimalacaink is nagyobb társaságban érzik magukat igazán elemükben. Növényevő emlősként két-két gyökér nélküli nagyon éles, élethossziglan növésben lévő rágcsálófoguk van az alsó- és felső állkapcsukban, melyekkel  harapnak és rágnak. Jól elkülöníthető „foghíj” után következik mindkét oldalon egy-egy elő-zápfog, és három-három zápfog a növényi táplálék aprításához, illetve megőrléséhez. Tehát összesen 20 foguk van. A kis malacok fészekhagyóként teljesen kifejlődve jönnek a világra, és már néhány óra elteltével az anyatej mellett felnőtt állatok számára készült táplálékot is elfogyasztanak. A tengerimalac mind a mellső mind a hátsó lábának felülete szőrtelen, többnyire rózsaszínű kiemelkedéseket találunk rajta, melyeknek talppárna a neve. Szembe tűnő, hogy a mellső lábakon 4, míg a hátsókon csak 3 új van. Fürgén, és könnyedén mozognak, szeretik a kitaposott ösvényeket amelyek jó fedezéket nyújtanak, hogy veszély esetén rögtön elérhessék biztonságot nyújtó otthonukat. 

Dél-Amerikában élő tengerimalac fajok: