Ami a sajtóból kimaradt
Beszélgetés Ibolyával - Mindig elsőre megtaláltad a helyed egy közösségben? Gondolom, más törvények uralkodnak az intézetben, mint a műmájerek világában. - Az egy falka, és tényleg megvannak a törvényei. Amikor bekerültem a gettóba, volt, aki elvert, és volt, akit én vertem el. Volt, amikor kidumáltam magam. Oláh leült velük dumálni, ezen meglepődtek. Néha azt mondták: "tökös lány". Én soha nem hagytam magam, mert a kicsiket lenyelték. Elég hamar felnőttem... - És aki kicsi maradt? Nem ragaszkodtak, nem akartak hozzád tartozni? - Mindenki védje meg magát! Tanulj a meg! Ez sikerélmény. Az embernek legyen tartása, tekintélyt kell szerezni. Ez az igazság. - Ehhez képest, itt Pesten egy kórházban hetekig látogattál egy magatehetetlen kisfiút. - Az más, az embernek megszakad a szíve... - Hogyan kommunikáltatok? - Elővettem a gitárt, és hajrá. A legnagyobb ajándék, amit adhatsz, a közvetlenség. - A zene a fegyvered. - Minden a zene. A nyírbátori intézetben például egy lavór adta a zenét. Az volt a ritmushangszer. Mindig énekeltem, mindenből muzsikát csináltam, még a zajokból is. Erre figyelt fel az egyik nevelőm, Török Mari. - Voltál nevelőszülőknél? - Felénk a nevelőszülők általában pénzért vállalnak állami gondozottakat. Az nem család. - És a család? - Anyámat nyolcévesen láttam először. Addig a nagyi, meg a nagybátyám látogatott. A nagyival ma is tartom a kapcsolatot. Tőle tudom, mikor születtem... - Azért csak voltak meghatározó emberek az életedben? Ha akarsz, nagyon tudsz viselkedni. - Persze. Ez Belicza Erzsinek köszönhető. Ő tört meg. Nagyon rezgett a léc, vagy ő vagy én. Ica néni, Csepcsányi Károlyné ölelt meg először. Azt hittem meg akar ütni. Ő nagyon szeretett. Aztán ott volt Virányi Anita, ő mutatott musicalfelvételeket. Annyira megtetszett, hogy egy évi zsebpénzemet tettem félre, hogy fél playbacket csinálhassak a nagyecsediekkel. - Mennyi voltál? - Tizenhárom. - Anyácska? - A Sóstói falubulin szúrtam ki a tömegben. Nagyon határozott nő volt, határozott hanggal. Ez tetszett. Fenn énekeltem a színpadon, ő pedig lentről nézett. Volt köztünk valami szemkontaktus. - Mindig nézed a közönséget? - Persze, lássam az arcukat! - Hogy kerültél Tiszadobra? - Kellett valami szakmát tanulni, én például két évet jártam gépi varrónőire. Amikor betöltöttük a tizennyolcat, meg kérdezték, ki akar továbbtanulni? - Gondolom, jelentkeztél. - Persze, nem akartam az utcára kerülni..., és tanulni is jó lett volna. - Irány Tiszadob. - Negyedmagammal bepakoltak egy Ladába, és kiraktak a kastély előtt. Egy darabig csak ácsorogtunk ott. Senkihez nem mertünk szólni, ez akkoriban egy gengszter helynek számított. Tele huszonkét-huszonhárom éves vadállattal, voltak vagy háromszázan. Én még szűz voltam, friss hús. Rögtön nekem is akartak állni a bukszusban. Muszáj volt a legerősebb mellé szegődnöm. - Megint csak a farkastörvények. - Meg táborrend, körletrend, szigor és fegyelem. Anyácska nagyon gatyába rázta itt a dolgokat. - Emlékezett rád? - Nem, de én rá igen! A falubuli óta három év telt el... Nem tudott hova tenni. A hangomról ismert fel. Egyik este gitároztunk a srácokkal, akkor odajött és azt mondta : "Hiszen én tudom ki vagy..." - Mit csináltatok az otthonban? - Tanulni kellett volna, de Oláh csak tengett-lengett. Azért ragadt valami, innen-onnan. Nem tudtunk az életről semmit. Hogyan kell például feladni egy csekket, kitölteni egy hivatalos papírt. - Ki tanított meg rá? - Mi magunkat. Néhány srác kitalálta, hogy legyen egy ilyen önképzőkör. - Csekk-kitöltő vetélkedő? - A csekktől a szexuális felvilágosításon át minden. Teadélután a kölköknek. A nevelőknek is tetszett. - Mit lehetett "hivatalosan" tanulni? - Kemény szakmákat. Festő, kőműves, bőrdíszműves, szakács. Amikor Anyácska megunta, hogy nem csinálok semmit, berakott a zöldség-fűszerbe. - Hová ? - Zöldségtermesztést tanultunk. "Anyácska, nőtt egy paradicsom", meg ilyenek. Szép lassan igazi barátság lett ebből . Az elején nagyon haragudott rám. Tényleg nem csináltam semmit. - Mennyire volt erőszakos? Mert igazság szerint, aki akart, tanulhatott. Ott volt előttetek a minta, az ő családja. Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet. - Oláh mindig mindennek az ellentétét mutatta. Sokszor szemét, tróger volt. Néha eljárt inni a kocsmába... De anya tudta, hogy van egy másik énem. Ismert már, ahogy meglátott. - Igazi nehéz eset voltál. - Hát igen. Ha én új környezetbe kerülök, nem tudom megmutatni az igazi énemet. Egyből védekezem. Mindig a rosszabbik oldalam ról mutatom magam . Egyszer csak azt veszem észre, hogy én vagyok a "falu rossza" az emberek szemében. - Volt hangszered akkoriban? - Nem volt, csak egy játékgitár. Nagyon szégyenlős voltam, csak a kocsmában énekeltem. - Hogyan kerültél a színjátszó körbe? - Az is anya ötlete volt. Mondta, hogy csináljuk meg a "Popfesztivált". - Miért lettél ennyire fontos Anyácskának? - Tudja a túró. Nem tudom, ez hosszú évek alatt alakult ki. Értsd meg, évek teltek el, amíg így összefonódtunk. - Milyen lett az előadás? - Szerintem, tök jó. Szerettük volna járni a környéket. Előadtuk a faluban, de megdobáltak minket. Nem akarták látni. - Énekeltél, játszottál, aztán mégis összevesztetek Anyácskával. - Ó, rengetegszer. Egyszer volt egy pasim a faluban, kiszökdöstem hozzá, nem jöttem be reggel, meg ilyenek. Pofátlan voltam, huszonegy éves. Anya kidobott. - Hova mentél? - Először Pest, aztán Szeged. Ott már dolgoztam is, egy szerb pacák éttermében. - Miért hagytad ott? - Egy drogos nő albérletében laktam. Az egy kurvabarlang volt, átjáróház. Egyszer kirabolták a lakást, ezt is a nyakamba akarták varrni. Abból kimásztam, de akkor már vissza akartam menni Tiszadobra. - A tékozló leány. Megszöktök, eltűntök, aztán mindenki visszakönyörgi magát. - Ez azért van, mert mi gettósok, hiába töltjük be a húszat, kicsi gyerekek maradunk. Azt hiszed, egyedül is menni fog. Aztán persze bekerülsz egy bandába, és kész a baj. A családi pótlékot elköltöd. Persze, hogy hazatelefonálsz. - Te mire költötted? - Vettem egy gitárt. Meg persze éltem is, rendesen. - Mennyi pénzed volt? - Háromszázezer. Elment. - Most meg beosztod a pénzt. - Megtanultam. Volt úgy, hogy tizenötezerből kellett élnem. - Szóval, Anyácska visszafogadott. - Sokszor. Mindig... - Hogyan kerültél a nagy nyilvánosság elé? - Jelentkezetem a TV2 Kifutó című műsorába. Második lettem. - Nem volt ott egy zenészember, producer, aki megkedvelt vagy üzletet látott benned? - Senki. Kaptam egy utat Szicíliába. - Elmentél? - El, egyedül. Ezt nyertem. De jó volt, befizettem a kirándulásokat. Jártam mindenfelé, Taormina, Etna. Ott nagyon büdös volt a gőzöktől. - Repülő, vissza a kastélyba. - Majdnem. Egy hülyeség miatt átkerültem megint Szegedre. - Mi volt az a hülyeség? - Titok. Úgy döntöttem, elmegyek. Kész. Egy szórakozóhelyen énekeltem. Klassz város, szeretem. - És aztán? - Fél év, majd vissza. - Megint hívtad Arankát? - Az nem volt ilyen egyszerű. Oláh akkor nagyon ki volt készülve. Bekerültem a pszichiátriára. - Magadtól? - Vittek. Elájultam a színpadon. Anya már tudta mi van. Valahogy mindig eljutnak hozzá a hírek. - Jött és hazavitt. - Igen. Én meg azt találtam ki, hogy szétdolgozom magam. Annyi gyógyszert kaptam, hogy kezem, lábam remegett. Muszáj volt csinálni valamit. Szemétszedés, takarítás. - Rendbe jöttél? - Megváltoztam. Annak idején, árvaság ide, árvaság oda, én mindent megkaptam. A sok szép dolgot. Oláh csak csettintett, és megkapta. Annyi segítségem volt, Anyácska, meg a többiek. Biztos zavart..., nem tudom...., a rossz út kellett. Mindenkit elküldtem az anyjába, minden hülyeségben benne voltam. Megkóstoltam milyen az alja. Elegem lett, megtörtem. Persze azért történtek jó dolgok. Egyszer az amerikai nagykövet asszonynak énekeltem. - Ez hogy történt? - A Tiszadobi Zongorafesztiválon hallott énekelni valami fejes. - És? - Meghívott. A bulin ott volt Babos Gyula meg Póka Egon. Mondták, ha nem akarok életem végéig mosogatni, menjek el a Kőbányai Zeneiskolába. Hát elmentem. - Hol laktál? - A hetedik kerületi utógondozóban, Damjanich utca. - Milyen volt a suli? - Nem ment a szolfézs. Ha énekelni kellett , akkor minden rendben volt. - Meddig bírtad? - Fél évig. Mondtam Pókának: nem megy. Nem hitte el. Én meg visszamentem Tiszadobra. - Muszáj volt? - Muszáj. Nem volt lóvém, a lakást fel kellett adni, nem akartam megint az alját. Egyszer elég volt. Megvolt. - És aztán? - Semmi, jött a Megasztár. - Végigcsináltad a Kifutót, elvéreztél egy másik tehetségkutatón. Miért jelentkeztél megint? - Egyszerű: mert érdekelt. Meg jó volt a zsűri. Presser... Bakácsot meg ismertem a Narancsból. - Narancsot olvasol? - Én nagyon szeretek olvasni. Ha ideges vagyok, vagy a pohárhoz nyúlok, vagy olvasok. - Hogy kerültél be a Megába? - Elmentem, felvettek. Nem szóltam senkinek, csak Anyácskának. Dolgoztam rendesen, senki nem tudta, hogy jelentkeztem. - Mikor derült ki? - Amikor már sűrűbben jártam fel Pestre. A többiek nem viselték valami jól. Akkor indult a féltékenykedés , a feljelentések. - A Megasztár történetet mindenki ismeri. Túl vagy már rajta? - Persze. Egyedül én voltam az, aki a hetedik döntőnél már mondta, jobb lesz, ha leszállunk a földre, mert ez hamar elmúlik. - Ahhoz képest szépen elvesztettél egy háborút, sajtóstul, mindenestül. - Mert soha nem azt csináltam, amit ők mondtak. És ez nagyon zavarta őket. - Semmi korlát? - Semmi. Nem bírom a korlátokat. Minden percben fotósok, riporterek kerülgettek. Nem kaptam levegőt, fuldokoltam. Ez van. Én csupa jó dolgot akarok csinálni, ha kevés pénzből, akkor annyiból. Legyen ütős. Persze, kell a sajtó. Kell minden. Na jó... hagyjuk abba, elfáradtam. Én nem tudtam az embereket hová tenni. Most ők nem tudnak engem. Majd kijön a lemez, megint rendbe jön minden.