Ikama története:
6. fejezet: Fogságban
Ikama teljes csöndben tért magához. Keze, lába meg volt kötözve. Az első dolog, ami ez után feltűnt neki, a vörös fény volt, ami a sima kőfalon táncolt. Mivel az oldalán feküdt, óvatosan mocorogva megpróbálta ülő helyzetbe tornázni magát. Nem tudta merre lehetnek a Pirakák, de a csend nem tetszett neki. Egy sziklamélyedésben volt, egy eléggé ügyetlenül felállított, botokból és egy vászonból összetákolt sátorban. A bejáratot nem takarta semmi, a szövet csak kétoldalt lógott, így Ikama kiláthatott. Szürke felhőket látott és a protodermisz-óceán partját. Tehát a föld alatt van, a régi Metru Nui közelében. A tenger zúgását azonban elnyomta a tábortűz pattogása odakint.
Hirtelen egy magas alak lépett a tűzhöz. Ikama ijedten összehúzta magát. Egy Piraka volt… de nem ismerte. Nem látta még soha. De Zaktan csapatába kellett, hogy tartozzon. A hátán sorakozó tüskék és az arca sötétbarna volt, viszont a teste többi része olyan világos-arany színű volt, mint a homok. Egy csomó fahasábot hozott… de ahelyett, hogy szépen lepakolta volna őket, mindet beleszórta a tűzbe. Láthatóan nagyon élvezte, ahogy a tűz hirtelen felcsap és közben egy értelmetlen mondókát mondogatott vígan:
- Egy fahasáb, kettő,
Vaklué az egész erdő.
Ikama most ijedt meg igazán. Ez a fickó valami zavarodott őrült! Biztos nem hiába hagyta hátra a többi Piraka.
De… hátha vele könnyebb szót érteni!
- Hahó! Ki vagy te? – szólt ki Ikama.
A Piraka felkapta a fejét és egyenesen rá nézett.
- Kérlek… ne bánts! – húzódott hátrébb Ikama. – ne egyél meg! Csak tudni szeretném, ki vagy…
A Piraka kicsit szégyellősen elfordult és a földön piszkálni kezdett egy kavicsot.
- Vaklu. – felelt röviden a Piraka.
- Miért vagy egyedül?
- Zaktan főnök ad parancsot:
Mire jönnek, tűz lobogjon!
- De vicces, hogy versekben beszélsz! – Ikama nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon.
Vaklu halványan mosolyogott, bejött a sátorba és leült Ikama mellé.
- Hakann mondja Zaktannak,
A bolond árt egész csapatnak.
De Zaktan mondja: Vaklu hasznos,
Elvégzi, mi munka piszkos.
Ikama megértette. Vaklu a csapat „mindenese”. Fogalma sem volt, miért beszél a Piraka versekben, de azt látta, hogy a többi Piraka csúnyán kihasználja. Vaklu a „bolond”, akivel minden alantas munkát el lehet végeztetni.
Jó ideig beszélgettek. Ikama kezdetben félt és a hangja is remegett, de aztán egyre jobban megkönnyebbül, ahogy Vaklu lassan elmagyarázta, honnan jött, mi történt vele és miért nem eszik ő matoránt. Ez utóbbi nyugtatta meg igazán Ikamát. Az is egyértelmű lett, hogy Vaklu nem szeret Zaktan-nak és csapatának dolgozni, de nem akar hazamenni a Piraka-szigetekre, ahol azonnal bedugnák egy diliházba, amit azoknak tartanak fenn, akiknek „valami megrázó élmény maradandó sérülést hagyott az elméjében”. Egyetlen esélye az volt a diliházzal szemben, hogyha sürgősen talál valakit, aki felveszi dolgozni.
- De hát… miért nem hagyod ott őket, ha ilyen rosszul bánnak veled? Keress valaki mást!
- Matorán ezt nem érti…
Vaklu-nak is kell élni!
Mikor az Árnyékos eltűnt,
Sötét Vadász sziget, kiürült!
Lariska úgy tudom, életben maradott,
Sok Sötét Vadásznak munkát is adott.
De mindenki eltűnt, isten tudja hová,
Vaklu nem leli senkinek a nyomát!
Haza Vaklu, így nem mehetett,
Zaktan pedig, mindenest keresett!
Vaklu itt van, a tábort őrzi,
És bármi munka van, elvégzi.
Hirtelen vad csörtetés hangjai hallatszottak odakintről. Hakann vezetésével megérkezett Vezok, Reidak és Avak. Ahogy Hakann a tábortűzhöz lépett, felüvöltött:
- Vaklu! Hol vagy, te semmirekellő?!
- Mennem kell, jó matorán,
Dolgozni kell még a kaján!
Ikama csendben maradt, míg Vaklu kilépett a sátorból. Abban a pillanatban orra esett szegény egy hatalmas ütéstől, amit a tarkójára kapott. Odakinn Hakann kiabált:
- Nem megmondta neked, hogy ne menj be oda?!
- Bocs, Hakann vezérem…
Nem teszem többet, ígérem!
- Ajánlom is, szerencsétlen! Ahogy azt is, hogy készen légy a reggelivel öt percen belül! Különben neked szorítunk helyet a nyárson!
Ikama kilátott a sátorból, most, hogy Vaklu elhajtotta a kijárat ponyváját, így mindent látott és hallott, ami a nap további részében történt. Vaklu hozott kaját és elkészítette a reggelit, míg a csapat többi része a tűz mellett ült és valamit nagyon tervezgettek. Hakann néha utasításokat vakkantott, hogy Vaklu mit csináljon… a bolond Piraka pedig, zokszó nélkül engedelmeskedett. A reggelit és később az ebédet is, csak nézhette, ahogy a társai elköltik. Ikama életében először érzett ilyen mély szánalmat… és azon csodálkozott a legjobban, hogy egy Piraka irányában érzi.
Gondolataiból hirtelen csörömpölés rángatta ki. Egy széttört tányér hevert előtte a földön. Odakint már alkonyodott. Vezok ugrott fel a tábortűz mellől, ahol a Pirakák épp a vacsorát költötték.
- EZT nevezed te vacsorának?!! – üvöltötte Vezok.
- Bocsáss meg, kérlek…
Vaklu nem tudta befejezni, mert Hakann behúzott neki egy nagyot. Vaklu végigcsúszott a lendülettől a földön, egészen Ikama lábaihoz.
- Van egy ötletem! – kiáltotta Avak. – együk meg a matoránt!
- NEM! – torkolta le Hakann. – a matoránnak életben kell maradnia! Nélküle nem tarthatjuk féken a Toát!
Ikama legszívesebben befogta volna a fülét, ugyanis az ordítozás nem akart abbamaradni… valaki mindig a véleményét hangoztatta odakinn, vagy tettekhez folyamodott és a veszekedők ölre mentek. Nem tudta befogni a fülét a kötelek miatt, így csak a szemét hunyta be nagyon szorosan. Ám ekkor valami megbökte. Ikama Vaklut látta, amint az eltört tányér egy darabját nyújtja felé. Ikama gyorsan elvette és a kezei alatt óvatosan, nehogy észrevegyék, elkezdte reszelgetni a köteleket. Már előre tudta, hogy hosszú munka lesz… de végre van egy szikrányi reménye a szökésre! És mindezt Vaklu kedvességének köszönheti! Volt egy olyan érzése, hogy matorán még sosem köszönhetett meg segítséget egy Pirakának… soha.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
