Az aranykor A világ kezdete     Az első egyszarvú       Kezdetben csak sötétség volt. Nem létezett idő és tér, nem volt semmi csakis sötétség.   Valami történt. A tér felrobbant a sötétség fodrozódott és hullámzott. Ekkor kezdődött az idő, megszületett a múlt jelen és jövő. Megjelent egy erő, mozgató, teremtő. Ami most is itt van. A Teremtő vette a végtelen sötétséget és elkezdte nyújtani. Kovácsolt két ellentétet és elnevezte ezeket Fénynek és Sötétségnek. Ezek szórakoztatták a teremtőt, mivel a Fény és a Sötétség harcoltak egymással, a Teremtő pedig csodálta, hogy a Fény hogyan képes világítani a sötétségben, és a Sötétség hogyan hajlik át a fénybe árnyékként. Azután a teremtő furcsa dolgot észlelt, amikor Fény és a Sötétség kapcsolatba lép egymással, létrejön valami csodálatos rezgés. A Teremtő elnevezte ezt Szellemnek. Mivel nagyon magányos volt, a Teremtő anyagot teremtett az űr ürességében. Csinált egy világot és a Szellem szolgált tollaként. Mikor megteremtette azt, a Szellemhez fordult. - Menni fog ez neked? – kérdezte. El fogsz időzni ezen a világon, amit csináltam? Szilárd alakot fogysz felvenni és választhatsz, te leszel a Fény vagy a Sötétség, mivel mindkettő benned él. A Szellem örült. A kietlen föld, a kopár hegyek fölött szél kerekedett. A szél egy körré vált azután elkezdett forogni, csigavonalban mozgott, a végén elvékonyodva, és elkezdett fényleni. Tehát a Szellem a Fényt választotta. Ahol a tornádó a földel találkozott, ott volt a fény a legvakítóbb, és belül a teremtő első lénye megjelent. Magas volt és négylábú, patákon állt, a szétszóródó szél megkorbácsolta sörényét és farkát, a homlokán egy izzó, karcsú spirálos csavart szarvat viselt. A Teremtő örömmel tekintett az első teremtményére, és azt mondta. - Most el foglak nevezni téged, a neved: Egyszarvú, és te leszel az össze teremtményem közül a legelső. Az egyszarvú felszaladt egy dombra és szarvát a földhöz érintette, és hol a szarv érintkezett szétrepedt a föld és tiszta víz bugyogott a felszínre. Azután folyóvá vált és az élet elkezdett megjelenni a kietlen tájon. Kinőtt a fű, és bokrok és fák nőttek és virágoztak. Halfélék úsztak a vízben, majd másztak és csúsztak, egyre csak fejlődtek és növekedtek. Sok különböző lény mászott, csúszott, repült, sétált, sietett és ugrott. Ez szórakoztatta a Teremtőt és örömöt okozott neki. Ez a nagy csodálatos kert, amit sok névvel illettek a történelemben, tökéletes és hibátlan volt. Minden teremtmény közös nyelvet beszélt, és minden összhangban élt. Halál nem volt, és idő sem, ez egy tökéletes hely volt az örökkévalóságban.     A sárkány és az ember     Amikor az első egyszarvú megérintette szarvával a földet, víz bugyogott ki, az pedig elkezdett folyni. Tengereket, óceánokat, folyókat és patakokat alkotott. De a víz a föld repedésein át elkezdett a mélybe szivárogni. Sötét barlangokba vezetett útja. Itt a sötétségben új lény született. Ő volt a második teremtmény. Bár ezt még a sötétmagányba nem sejtette. Azt hitte ő az első, és az a célja, hogy uralja a világot. Hatalmas volt, erőteljes és bűvös, majdnem olyan gyönyörűséges, mint az egyszarvú. Ébenfekete bőre, drágakövekhez hasonlóan kérgesedett, hatalmas szárnyai akár az éjszaka köpönyege. Hogy lássa a világot, saját fényt teremtett. Bűvös, élő lángok táncolták körbe a barlangot. Kincsek nőttek ki a földből, gyémántok aranyhegyek. Ott aztán tizenhárom sárkány gyermek jött a világra. Behemoth, és Tarasque; Kaliyat and Serpens... A hosszú karcsú Serpens, egy repedést talált, ami felfelé vezetett. Elkezdett a nyílás felé menni, a többi meg követte így a sárkányok közül az elsők, belépetek az aranykor kertjébe. A sárkányok nagy félelmet okoztak abban a világban. Ez egy különös dolog volt, mivel olyan világ volt ez, ahol a halál és fájdalom ismeretlenek voltak, így nem lehetett volna félelem. Akkor Tiamat tudomást szerzett eredetről: hogy a szent víz, ami az első egyszarvú szarvának érintéséből eredt, szivárgott le e mélybe. Ráébredt, hogy nem ő az első minden teremtmény közül, szívébe irigység költözött. Tiamat új szemekkel tekintett a világra, és nem tetszett neki, amit látott. A legöregebbnek lenni, a legelsőnek minden élőlény közül, a születési előjogot lopták el tőle, ezek a törékenyenjáró lények, az egyszarvúak. Versenynek vélte, és valami módon az egyszarvúak előtte álltak, és akadálynak tekintette őket. Gondolkozni kezdett. Tudta, hogy a teremtő, nem fogja tolerálni, ha megtámadja az egyszarvúakat. Így cselhez folyamodott. Tekintetét az emberre szegezte, látta, hogy az emberek szíve milyen sebezhető. Tudta, hogy az ember kapzsi, és már tudta hogyan valósíthatná meg célját.   Az első nagy gonoszság   Timat előre üzent Serpensnek. Ő volt a legkedvesebb a sárkányok közül, és majdnem akkora volt, mint az emberek. Könnyedén elnyerte az emberek bizalmát, és sok drágakövet, és sok kincset hozott fel a föld mélyéről és az embereknek adta. Szerették ezért a sárkányt, és meghallgatták, finom ravasz szavait. Serpens nem mondott egyenes hazugságokat, inkább elrejtette szavaiban, és mézesen mázosan közölte nézőpontját. Tudta hogyan lehet rávenni az embereket, hogy másképp lássák a világot. Megmutatta, hogy az egyszarvúak sokkal szebbek, kecsesebbek, gyorsabbak a többi állatnál, mivel a teremtő támogatta őket. Súgta a sárkány az irigységet az ember szívébe. Az ember fokozatosan eltávolodott az egyszarvúaktól és már nem élt velük szívesen. Az egyszarvúak észrevették ezt. De az ember gyerekei és a nők gondtalanul játszottak velük a mezőn, megtartották szeretetüket és bizalmukat az egyszarvúak iránt. A teremtő látta, hogy teremtett kis világában a harmónia kezd megszűnni. A világban az irigység kezdte átvenni a hatalmat. A teremtő tudta, hogy így nem mehet tovább. Cselekednie kell mielőtt, neheztelés, gyűlölet és erőszak költözik a szívekbe. A teremtő létrehozott egy tükörvilágot, az eredetinek egy sápadt visszatükröződését, és ide száműzte az emberiséget és sárkányokat, hogy gondolják át, hogyan tud a három erő, lélek együtt élni harmonikusan.