Északi kutyafajták

SZÁNHÚZÁS, TEHERHORDÁS

A kutyaszánhajtás története szorosan összefügg a kutya háziasításával, ember és kutya együttélésével. Az észak-ázsiai, -amerikai törzsek, akik vadászataik során nagy területeket jártak be, hamar rájöttek, hogy a kutyát teherhordásra is felhasználhatják. Persze nem egyből szán elé fogták, eleinte inkább egyszerűen csomagokat kötöztek rájuk, vagy a síksági indiánoknál ismert ún. “travois" elé fogták. Innen már csak egy lépés volt a szán. Természetesen a különböző népek az eltérő klímából és környezetből eredően különböző módon hajtanak, más típusú szánnal, más fogatolással. Ezek a módszerek az adott körülményekhez a lehető legtökéletesebben alkalmazkodtak.
Így volt ez a múlt század végéig, amikor 1898-ban kitört a híres-hírhedt aranyláz. Özönlött a nép a Klondike-patak vidékére, s mivel ősztől tavaszig csak kutyaszánon lehetett közlekedni, mind több és több kutyára volt szükség. Rendkívül megnőtt a kutyák értéke, minden rendű-rangú kutyát befogtak, ha legalább térdig ért. Az aranyláz elősegítette az északi fajták közismertté és elismertté válását, ám ekkor kezdődött fölhígulásuk, déli fajtákkal való keveredésük is, ami egyes esetekben igen súlyos méreteket öltött. Pl. az alaszkai malamutot a 30-as években már szinte morzsáiból kellett föltámasztani, teljesítményén máig látszik a hígulás.
Ekkoriban vált Alaszkában és Kanadában tömegsporttá a szánhúzósport is, 1908-tól már hivatalos versenyeket is rendeztek. Ekkor egy malamut jellegű postáskutyákból álló fogat nyert, a kutyák nehéz kamutikot húztak. 1909-tôl már könnyű versenyszánokkal indultak, ekkor jelent meg Alaszkában az az észak-kelet-szibériai lajkaféle - a kelet-szibériai lajka egy típusa -, amiből azután a versenyek során és hatására kialakult a ma ismert szibériai husky. Ez a helyi kutyákhoz képest kistestű fajta 1909-tôl végig dobogós helyen végzett, 1910-ben az 1., 2., és a 4. helyet szerezték meg, 1915-tôl pedig a Leonard Seppala norvég versenyző által tenyésztett vonal lesöpörte a színről a nehéz testű fogatokat. Sajnos az I. világháború megszüntette e versenyt.
A mai modern kutyaszánsport 1950-ben kezdett teret nyerni az USA-ban, majd néhány év késéssel Európába is eljutott. Mára az egész világon elterjedt sportág, több ezer ember hódol e “kórnak". Ezt a népes tábort számos szervezet fogja össze. Hazánkban az 1980-as évek második felében jelent meg, majd 1991-ben megalakult a Magyar Szánhúzókutya Sportegyesület, néhány évvel később pedig a többi magyar szánhúzós klub. Néhány év kényszerű akadozás után 1999 óta a jelenlegi formájában "üzemel a Magyar Kutyafogathajtó Sportszövetség. (Névváltozás várható!)
A szánhúzó sport hatása az északi fajták érintett tagjaira - kelet-szibériai lajka, szibériai husky, alaszkai malamut, eszkimókutya, grönlandi kutya, alaszkai husky - összetett, de összességében pozitív. Hatalmas szerepe volt e kutyák fönnmaradásában, népszerűségében, sőt, két fajta - szibériai husky, alaszkai husky - a versenyek hatására alakult ki. A hátrány a már említett, hisz e versenyek jó része nyílt rendszerű, bármilyen kutya indítható, így mára főleg a sprintkutyák jórészt agarakkal, vizslákkal kevertek. Szerencsére az ún. fajtatiszta versenyek ezt talán ellensúlyozzák. Ma is tapasztalható óriási előny viszont az, hogy e versenyek által eredeti munkájukat végezhetik, ilyen irányú szelekciót (is) kapnak, így eredeti jellegükben őrződhetnek meg e fajták.
Ezek után lássuk, hol, hogyan történik a szánhúzás!

E tekintetben két különböző típust figyelhetünk meg: - Eszkimó
- Erdővidéki
Ezeken belül pedig altípusokat:
- Szibériai
- Alaszkai
- Kanadai
- Verseny:- rövidtávú (5-25-30 km)
- távolsági:
- középtávú (30-400 km)
-hosszútávú(400-2000 km)

Az eszkimók (aleut, ihalmiut, inuit) nagy, nehéz teherszánokat használnak, ami elé legyezőszerűen fogják be a kutyákat, tehát minden kutya külön szíjon húz, vezérszíj nincs. Valószínűleg ez az ősibb fogatolási mód, a vezérszíjas Nome, tandem, vagy szibériai stílusú az erdővidéken jött létre, a keskeny utak miatt. Az eszkimók által használt kutyák nagytestűek, súlyuk 30-50 kg, egész fölépítésük a nehéz terhek lassú (8-10 km), de kitartó vontatásához idomult. Eredetileg 3-4 kutyát fogtak be, de a prémvadászat elterjedésével a szán is megnőtt 2-3 m-ről 6-6,5 m-re, és a kutyák száma is 10-14-re emelkedett. Vannak persze kisebb, 5-8-as fogatok is. Ennél a fogatolásnál nincs külön vezérkutya, mindnek ismernie kell az alapvető vezényszavakat. Az elterjedt elképzeléssel ellentétben az eszkimók sem hajtanak ostorral, azt csak fegyelmezésre használják.
Az erdővidéki (szubarktikum, Szibéria, verseny) hajtásmód esetén jóval változatosabb képet kapunk, ám mindenhol jellemző, hogy a kutyákat egyesével, vagy párosával egymás mögé fogják be. A szánok könnyebbek, a kutyák szikárabbak, könnyebbek. Itt már nagy szerep jut a vezérkutyának, a terep is összetettebb, érthető hát, hogy egy jó vezér kölykéért néha akár egy tehenet is adnak.
Az eddig említett hagyományos hajtási módok esetében a hajtó a szánon ült, vagy futott vele. A mai modern szánok, ahol a hajtó áll a szánon, csak a 20-as, 30-as években jelentek meg,
Míg a hagyományos munkánál főleg az erő, a kitartás volt a fő értékmérő, addig a versenysportban természetesen a gyorsaság került előtérbe. Az élvonalbeli középtávú fogatok átlagsebessége 20 km óránként, a sprinteké akár 30-35 km is lehet.
Ezek után lássuk e fajták jelenlegi helyzetét.
Bár e kutyák mind munkakutyák, hazájukban keményen dolgoznak - néhányan pásztorok mellett, sokan szánhúzóként és szinte minddel vadásznak -, újabban itt is előtérbe került a külső, a kiállítási jelleg. Ez kétélű dolog, szükséges rossz. Egyrészrôl segítségére van a mennyiségi fönnmaradásnak - egyes (el) nem ismert, tehát nem kiállítási fajták: kanadai eszk. kutya, indián kutyák, karolinai kutya, pár lajkatípus a kipusztulás, vagy a teljes beolvadás szélén állnak -, de a küllem előtérbe kerülése a használati értéket, a belső tulajdonságokat erősen ronthatja.
Egy ötven éve csak kiállításra tenyésztett szamojéd (ami már-már angóra jelleget ölt az eredetileg félhosszúnál alig hosszabb szőr helyett) vajon hogyan állná meg a helyét Szibériában, a téli viharokban, szűk koszton a szán előtt, vagy rénnyáj mellett? Nehezen. Vagy nézzük a versenysportot! A nyílt kategória profi élvonala sajnos nem mentes az üzleti szellemtől. Tény, hogy egy pointerrel, agárral, vagy szetterrel keresztezett vérvonal gyorsabb kutyákat eredményez. De meddig? Sajnos ezeknél a tenyészeteknél megfigyelhető az, hogy néhány évtized alatt a csúcsra jutnak - közben általában jelentős hund (vadászeb) bevitelt alkalmazva -, majd a teljesítmény csökkenni kezd, a vérvonal “leereszt". Ennek oka véleményem szerint egyértelműen a nagymértékű hund bevitel. Ez a munka nem csak a hosszú lábakon, hanem a hozzáálláson is múlik. A vadászkutya gyorsabb, de az északiakban több az akarat.
Tehát szükségesek és hasznosak a versenyek, kiállítások, de mindig ügyeljünk arra, hogy se a küllem, se a pillanatnyi haszon ne mehessen a megalapozott minőség rovására. Soha ne tévesszük szem elől e kutyák eredeti jellegének megőrzését. Így olyan kutyát nyerünk északinkkal, ami nemcsak igen jó vadász, munkakutya, de kellemes társ is.

 

Ember és állat – az örök páros. Az őskorban az ember mellé csapódott „dögevők” az évezredek során olyan hűséges társnak bizonyultak, hogy az élet szinte minden területén segítik gazdáik munkáját. És vannak olyan kihívások, amelyeknek leküzdése még a XXI. században is csak a kutyák segítségével képzelhető el. Észak vadonjaiba kutya nélkül belépni életveszélyes. Ez a kihívás – persze – sportágat is teremtett napjainkra.

A kutyaszánhajtás története szorosan összefügg a kutya háziasításával, ember és kutya együtt élésével. Az észak-ázsiai, -amerikai törzsek, akik vadászataik során nagy területeket jártak be, hamar rájöttek, hogy a kutyát teherhordásra is felhasználhatják. Persze nem egyből szán elé fogták, eleinte inkább egyszerűen csomagokat kötöztek rájuk, innen pedigm már csak egy lépés volt a szán. Így volt ez a múlt század végéig, amikor 1898-ban kitört a híres-hírhedt aranyláz. Özönlött a nép a Klondike-patak vidékére, s mivel ősztől tavaszig csak kutyaszánon lehetett közlekedni, mind több és több kutyára volt szükség. Rendkívül megnőtt a kutyák értéke, minden rendű-rangú kutyát befogtak, ha legalább térdig ért. Az aranyláz elősegítette az északi fajták közismertté és elismertté válását, ám ekkor kezdődött fölhígulásuk, déli fajtákkal való keveredésük is, ami egyes esetekben igen súlyos méreteket öltött. Például az alaszkai malamutot a 30-as években már szinte morzsáiból kellett föltámasztani, teljesítményén máig látszik a hígulás. Ekkoriban vált Alaszkában és Kanadában tömegsporttá a szánhúzósport is, 1908-tól már hivatalos versenyeket is rendeztek. Ekkor egy malamut jellegű postáskutyákból álló fogat nyert, a kutyák nehéz kamutikot húztak. 1909-től már könnyű versenyszánokkal indultak, ekkor jelent meg Alaszkában az az északkelet-szibériai lajkaféle – a kelet-szibériai lajka egy típusa –, amiből azután a versenyek során és hatására kialakult a ma ismert szibériai husky. A mai modern kutyaszánsport 1950-ben kezdett teret nyerni az USA-ban, majd néhány év késéssel Európába is eljutott. Mára az egész világon elterjedt sportág, több ezer ember hódol e „kórnak”, ezt a népes tábort számos szervezet fogja össze. Hazánkban az 1980-as évek második felében jelent meg, majd 1991-ben megalakult a Magyar Szánhúzókutya Sportegyesület, néhány évvel később pedig a többi magyar szánhúzós klub. A szánhúzósport hatása az északi fajták érintett tagjaira – kelet-szibériai lajka, szibériai husky, alaszkai malamut, eszkimókutya, grönlandi kutya, alaszkai husky – összetett, de összességében pozitív. Hatalmas szerepe volt e kutyák fönnmaradásában, népszerűségében, sőt, két fajta – szibériai husky, alaszkai husky – a versenyek hatására alakult ki. A hátrány a már említett fajtahígulás, hisz e versenyek jó része nyílt rendszerű, bármilyen kutya indítható, így mára főleg a sprintkutyák jórészt agarakkal, vizslákkal kevertek. Szerencsére az úgynevezett fajtatiszta versenyek ezt talán ellensúlyozzák. Ma is tapasztalható óriási előny viszont az, hogy e versenyek által eredeti munkájukat végezhetik, ilyen irányú szelekciót (is) kapnak, így eredeti jellegükben őrződhetnek meg e fajták. Ezek után lássuk, hol, hogyan történik a szánhúzás! Két különböző típust figyelhetünk meg: - eszkimó - erdővidéki. Ezeken belül pedig altípusokat: - szibériai - alaszkai - kanadai Verseny: - rövid távú (5–25–30 km) - távolsági - közép távú (30–400 km) - hosszú távú (400–2000 km) Az eszkimók nagy, nehéz teherszánokat használnak, ami elé legyezőszerűen fogják be a kutyákat, tehát minden kutya külön szíjon húz, vezérszíj nincs. Az eszkimók által használt kutyák nagytestűek, súlyuk 30–50 kg, egész fölépítésük a nehéz terhek lassú, de kitartó vontatásához idomult. Az erdővidéki hajtásmód esetén jóval változatosabb képet kapunk, ám mindenhol jellemző, hogy a kutyákat egyesével vagy párosával egymás mögé fogják be. A szánok könnyebbek, a kutyák szikárabbak, könnyebbek. Itt már nagy szerep jut a vezérkutyának, a terep is összetettebb, érthető hát, hogy egy jó vezér kölykéért néha akár egy tehenet is adnak. Az eddig említett hagyományos hajtási módok esetében a hajtó a szánon ült vagy futott vele. A mai modern szánok, ahol a hajtó áll a szánon, csak a 20-as, 30-as években jelentek meg. Míg a hagyományos munkánál főleg az erő, a kitartás volt a fő értékmérő, addig a versenysportban természetesen a gyorsaság került előtérbe. Az élvonalbeli középtávú fogatok átlagsebessége 20 km óránként, a sprinteké akár 30–35 km is lehet. Felszerelés A kutyaszánsportban használatos felszereléseken a hagyomány és a legmodernebb technika egyszerre megfi gyelhető, természetesen a rendeltetéstől függően különböző arányban. Hám Az egyik legfontosabb kérdés a hám milyensége, nemcsak azért, mert hám nélkül nem hatékony a húzás, hanem mert a jó hám szinte szárnyakat adhat a kutyafogatunknak. Rengetegféle hám volt használatban azóta, hogy elkezdtek terhet húzatni a kutyával, a legelső például valószínűleg egy nyakba kötött egyszerű bőrszíj volt. Anyagát tekintve eredetileg bőrből, mostanában műszál alapú textilből készül, a kutya méretére, alkatára, a mellkasi és a nyaki részen előírásszerűen béléssel. Fontos, hogy a hám anyagának legyen tartása (így nem gyűrődik, redőződik könnyen), de mégis simuljon jól a kutyára. Nyakörv A nyakörvről túl sokat nincs mit beszélni, csak néhány szempontot kell figyelembe venni. Fontos, hogy biztonságosan ki lehessen vele kötni a kutyát, tehát karika, csat, a nyakörv anyaga és a varrás vagy szegecselés is mind erős, megbízható anyagból készüljön. Sajnos árulnak iszonyú silány minőségű nyakörveket is, legyünk résen! Ráadásul még a legjobb szándékú árus sem tudja mindig, mekkora erő rejlik egy szánhúzó kutyában. A nyakörv készülhet bőrből, műszálas textilből, esetleg visszafont kötélből is. A bőr előnye, hogy jól néz ki, ha jó anyagból, tisztességesen készítették, nagyon erős, kopásálló. Kötélzet A hőskorban nyilván bőrből, később növényi szálakból (például kender) készültek a kötelek, mostanában ezeket is műszálas anyagok váltották föl. A bőr előnye a sarkvidéken, hogy nagyon erős, kéznél van, ezért olcsó, nem fagy szét (sajnos bizonyos hőfok alatt sok műszál már törik!), viszont nyúlik, és a kutyák megehetik! Szán Ha már egyszer szánra pattanunk, jó tudni, mik a konkrét terveink, hogy ahhoz válasszuk meg a járművet. Leggyakrabban a kosárszánt használjuk, ez az átlag magyar télhez elég (vagyis sok, mert mostanában nincs is hó!). Kosárszánt hagyományosan a szibériai népek, az alaszkai indiánok, az északeurópai népek használtak. A szánhúzásban fölbukkanó fajták és még néhány a teljességre törekedve: - szamojed spicc (Samojed) - alaszkai malamut (Alaskan malamute) - szibériai husky (Siberian husky) - grönlandi kutya (Grölander husky) - lajka Nem elismert fajták: - kanadai eszkimókutya (Canadian eskimo dog) - alaszkai husky (Alaskan husky) - hound - mixed breed