A nyelv, mint a valláskutatás forrása

VARGA GÉZA

A finnugrista téveszme másfélszáz éve akadályozza a magyar nyelv által kínált adatok egy részének mitográfiai hasznosítását, bár a nyelv az egyik legfontosabb, eddig ki nem merített forrása (lehetne) az õsvallás kutatásának.

Bizakodásra ad okot, hogy az utóbbi évek nyelvészeti vitái világossá tették a finnugrizmus tudományon kívüli voltát; s várható a mitográfiára tartozó tanulságok levonása és hasznosítása is. Götz László, Bakay Kornél, Szabó István Mihály (2004) és külföldi kutatók: Julku (1997, 2000, 2002), Dolukhanov (2000), Nunez (1987, 1997, 2000), Niskanen (1997, 2000), Alinei (2004), Marcantonio (2004) ismételten a finnugrista tételt cáfoló bizonyítékokat és körülményeket soroltak fel.

A magyar olvasó számára a párbeszéd fontos pontját képezte Marácz László cikke (1998), amely tíz pontba sûrítette a legfontosabb nyelvészeti ellenérveket. A hazai "tudománypolitikai" helyzet által elkényeztetett Rédey Károly (1) - nem véve észre az idõk változását - felvette a kesztyût, és óvatlanul belebonyolódott egy számára semmi jót nem ígérõ vitába. 2004 tavaszán válaszolt a Marácz által sorolt érvek egy részére a Kapuban, de az "postafordultával" bizonyította be e válaszok megalapozatlanságát. A vita nyilvánossága miatt ismét széles tömegek elõtt vált kétségtelenné, hogy komolyan vehetõ finnugor elmélet nincs, hogy a szakszerû kérdésekre az akadémikus "tudományi" nem képes válaszolni, mert nem rendelkezik sem tudományos alapokkal, sem felkészült képviselõkkel.

A vita végkövetkeztetéseként elfogadhatjuk Angela Marcantonio (2004) álláspontját: "megvizsgáltam azon elméleti evidenciát hogy az uráli nyelveknek egymással genetikai kapcsolatuk van. Azonban e tárgy terjedelmes irodalmában nem találtam olyan tudományos bizonyítékot, amely az uráli nyelvek elméletét igazolná. Ehelyett következetesen kifejtett feltevések és körbenjáró rekonstrukciók kiterjedt, összefonódó (..) hálózatát találtam. Az a konklúzióm, hogy az uráli nyelvek nem alkotnak nyelvcsaládot. (...) Súlyos gondok merültek fel azon módszerekkel szemben, amelyeket (..) az uráli nyelvcsalád kialakítására használtak."

Abban a szerencsés (?) helyzetben vagyunk, hogy e "súlyos gondokat", amelyek a finnugrizmus módszereiben mutatkoznak, példákkal is illusztrálhatjuk. Van ugyanis Róna-Tas András akadémikusnak két elvi jelentõségû felvetése, amelyekre a jelen kötetben felsorakoztatott nyelvi bizonyítékaink hitele érdekében ki kell térnünk.

Róna-Tas András egyik gondolatát, A nyelvrokonság" címû, 1978-ban megjelent kötetének fülszövegébõl idézhetjük: "általános emberi tapasztalat, hogy a rokonok hasonlítanak egymásra. Ebbõl sokan azt a téves következtetést vonták le, hogy a nyelvek rokonsága esetében is a "hasonlóság" a mérvadó. A tévedés olyan elemi erejû, hogy a mai napig nem sikerült kigyomlálni az emberi gondolkodásból. Születnek most is dilettáns, fél- és áltudományos (2) munkák melyek a nyelvek rokonságát a nyelvekben lévõ hasonlóságok segítségével akarják bizonyítani."'

Úgy gondoljuk, a "neves" nyelvész fenti eszméje nem kíván különösebb cáfolatot, mert a kedves olvasónak amúgy is tátva maradt a szája a meglepetéstõl, amikor elolvasta. Hiszen eddig úgy tudta (és jól tudta), hogy az azonosság, rokonság vagy idegenség bizonyítása a hasonlóság fokának kimutatásával lehetséges, legyen szó apasági kereset kapcsán végzett genetikai vizsgálatról, szerzõi jogi perrõl, aláírás hitelességének ellenõrzésérõl, vagy bármilyen más szakterületrõl.

Mi több, Róna-Tas András kötetének 169. oldalán (Bloomfield álláspontját ismertetve) maga is ezt írja: "A rokonítás alapja a hasonlóság, méghozzá a legközönségesebb nyelvi jelenségek, a mindennapi nyelv szerkezetének, alaki csoportjainak és alapszókincsének hasonlósága".

Az olvasónak jogában áll csodálkozni, elképedni, vagy Róna-Tas András állításainak hitelében kételkedni. S nyilván él is ezzel a jogával.

A kötet 374. oldalán aztán részletesebb kifejtését is megtaláljuk a fülszövegbe emelt képtelen gondolatnak: "két vagy több nyelv akkor rokon, ha közöttük és a közös alapnyelv között a leggyakoribb részrendszerek folyamatos mozgása kimutatható.

A nyelvi elemeknek a gyakoriság szempontjából hierarchiája van. A ragrendszer (vagy a viszonyító funkciót betöltõ más eszköz) gyakoribb, mint a képzõrendszer, a nyelvtani rendszer gyakoribb, mint a szókészlet, az alapszókincs gyakoribb, mint a perifériális szókészlet. Ebbõl az következik, hogy ha egy kevésbé gyakori részrendszer folyamatossága kimutatható, akkor igen valószínû a gyakoribb rendszerek folyamatossága is.

Ennek igen fontos bizonyításelméleti jelentõsége van. Ugyanis például, ha a szókészlet döntõ részének folyamatossága kimutatható (4), akkor valószínû a nyelvtani rendszer folyamatossága. (5) Nem véletlen, hogy a nyelvrokonság bizonyításánál a szókészlet folyamatossága mindig elõtérben volt

Meghatározásunk (...) nem beszél a rokon nyelvek közötti hasonlóságokról (..) A hasonlóság problémáját a nyelvészet régen kiiktatta a nyelvrokonság 'bizonyítékai' közül, két nyelvnek nagy elemeinek hasonlósága teljességgel lényegtelen e nyelvek rokonsága szempontjából (6) Ezt ma már csak a dilettáns 'nyelvrokonítók' nem tudják."

Ez az érvelés az elsõ pillanatban korrektnek látszik. Hiszen valóban nincs olyan szabály, hogy a rokonoknak feltétlenül hasonlítaniuk kell egymásra. Sok kivételt ismerünk mindannyian. Amint az sem várható el, hogy a távoli rokon nyelveket kifogástalanul megértsük. Az idõ és a távolság nagy úr, s az egykor eleven hasonlóságok idõvel elhomályosodhatnak. A rokonok (és a rokon nyelvek) viszonyára azonban mégis az a jellemzõ, hogy általában hasonlítanak egymásra; hogy a változások ellenére is sok hasonló elemet õriztek meg. Éppen ez teszi lehetõvé a rokonság felismerését.

Azaz Róna-Tas András utóbb idézett, megindokolt állítása sem igaz. Azért nem igaz, mert a kivételt emeli szabállyá. Egyedül üdvözítõnek tekinti a kevés jól-rosszul ismert folyamatot, és teljességgel lényegtelennek ítéli a gyakran felbukkanó hasonlóságok kérdését. Meghatározása elvi lehetõséget ad arra, hogy nem-rokonnak minõsítsen olyan nyelveket (mint például a sumért), amelyeknek sok eleme hasonló - talán azért, mert a finnugrista dogma tiltja ezek összevetését a magyar nyelvel. (7) Ugyanakkor kénye-kedve és prekoncepciója szerint rokonnak minõsíthet olyan nyelveket, amelyeket egy íróasztal mellett kitalált, a valóságban sohasem létezett alapnyelvbõl, sohasem volt "folyamatokkal" le tud vezetni.

Nézzük meg, mennyit ér Róna-Tas András fenti álláspontja rendszerszemléletû megvilágításban! Vegyük a rokonság bizonyítására alkalmas nyelvi elemek halmazát és osszuk õket a fenti szempontoknak megfelelõ csoportokra!

- 1. csoport: A nyelvi elem hasonló, és folyamatossága az összehasonlítandó nyelvek között kimutatható
- 2. csoport: A nyelvi elem nem hasonló, de a folyamatossága az összehasonlítandó nyelvek között kimutatható
- 3. csoport: A nyelvi elem hasonló, de a folyamatossága az összehasonlítandó nyelvek között nem mutatható ki
- 4. csoport: A nyelvi elem nem hasonló, és a folyamatossága sem mutatható ki az összehasonlítandó nyelvek között

A felsorolás illusztrálja Róna-Tas András érvelésének féloldalasságát, nyilvánvalóvá téve a róna-tasi kaloda szûkösségét. Õ csak az 1. és 2. csoportba tartozást vizsgálja, a 3. és 4. csoportot nem tekinti fontosnak. Elmélete a rokonságot bizonyító nyelvi folyamatok ismertségét axiómának tekinti, és tulajdonképpen tagadja, hogy a 3. és 4. csoportba tartozó lényeges nyelvi jelenségek is létezhetnének a rokon nyelvek között. Pedig bármely két nyelvet próbáljuk meg összevetni, számíthatunk rá, hogy lényeges nyelvi elemeikbõl jut a fenti négy csoport mindegyikébe.

Ha rokon nyelveket hasonlítunk össze, akkor több elem kerül az 1., 2., 3. csoportba, és kevesebb a 4. csoportba. Távoli nyelvek esetében a helyzet fordított lesz: több elem tolható a 4. csoportba, és kevesebb az 1., 2., 3. csoportba.

Ha minden nyelvi elem az 1. csoportba tartozik akkor tulajdonképpen nem is beszélhetünk két nyelvrõl, hiszen az elemeik teljesen azonosak Ennek az ellenkezõje is igaz lehet: ha minden nyelvi elem a 4. csoportba tartozik, akkor megkockáztatható a feltevés, hogy az összehasonlított nyelvek nem közeli rokonok

Azt, hogy két nyelv esetében a nyelvi elemek hasonlóak vagy sem, viszonylag egyszerûen el lehet dönteni. Azt azonban, hogy a folyamatosság kimutatható-e, vagy sem, esetleg minden szerzõ másként ítéli meg (ezért tér el egymástól lényegesen a különbözõ finnugor szótárak alapszókincse). Azaz a nyelvtudomány nem rendelkezik a folyamatos változás teljes körû kimutatásához szükséges tudással, s ilyenre elvi alapok és megbízható adatok híján - soha nem is tehet szert.

Róna-Tas András úgy tesz, mintha az elmúlt évtízezredek nyelvi folyamatai nem lennének jórészt ismeretlenek a nyelvészek elõtt. A nyelvtudomány és Róna-Tas András korántsem tud eleget "a leggyakoribb részrendszerek folyamatos mozgásáról". Mindentudásról (e "mozgások" kimutatásáról) - amely az általa adott definíció alkalmazásához szükséges lenne - szó sincs. Csak az adathiány ellenére összetákolt, súlyos ellentmondásokkal terhelt hipotézisláncok léteznek, amit a hatalom önkénye mesterségesen tart életben az egyetemeken és az intézetekben

Róna-Tas András pontatlan és féloldalas meghatározása nem szolgálja a tudományos igényû kutatást, csupán az amúgy is meglévõ zavar súlyosbítására alkalmas.

A másik gyöngyszem, amit Róna-Tas András munkásságából kiemelhetünk, a korai nyelvállapotokról szól. Eszerint az õsidõkben nem alakulhatott ki nagy területre kiterjedõ egységes nyelv, mert a kis, egymástól elszigetelt csoportoknak erre nem volt szüksége és lehetõsége sem.

Ez egy kiegészítõ elmélet, amelynek át kellene hidalnia a nyelvtudomány fent jelzett tudáshiányából következõ nehézségeket.

Róna-Tas András úgy gondolhatta, ha axiómaként rögzíti, hogy a kõkorszak viszonyai között nem voltak rokon nyelvek, akkor nem esik akkora súllyal a latba a nyelvtudomány korai idõkre vonatkozó bevallott ismerethiánya. Ha el lehet fogadtatni ama téveszmét, hogy a nyelvcsaládok csak kb. 6-9 ezer évvel ezelõtt alakultak ki (s azt megelõzõen nem voltak rokon nyelvek), akkor a nyelvtudomány kb. 6-9 ezer évre kiterjedõ ismeretei éppen elegendõeknek minõsíthetõk minden nyelvi kérdés eldöntésére. Ez a nyelvtudományra nézve is veszélyes elméleti konstrukció az ellenvélemény kialakulásának a lehetõségét is kizárja.

Ha ugyanis mégis akadna egy legalább 10-12 ezer éves indián-magyar nyelvi párhuzam (mint ahogy akadt: Varga/2002), amely egymaga is cáfolja az egész fenti finnugrista hipotézisbörtönt, akkor arra a róna-tasi eszme alapján azt lehet mondani, amit fentebb már tárgyaltunk: "két nyelvnek vagy elemeinek hasonlósága teljességgel lényegtelen e nyelvek rokonsága szempontjából Ezt ma már csak a dilettáns 'nyelvrokonítók' nem tudják."

A dilettáns jelszó osztogatása azonban nem pótolja a körültekintést. Esetünkben a genetika segítségével ellenõrizhetõ, hogy milyen régi a magyarság mint biológiai-népi közösség. A magyar nyelv korát illetõen pedig legalább az felmérhetõ, hogy egyes tudós szerzõk Róna-Tas András nézeteivel ellentétes állításokat is publikálnak.

Omella Semino és genetikus társai szerint (2000) a mai magyarság a keleteurópai népek egy meghatározott õskõkori csoportjából származik. Európába a mai lakosság 80 %-ának õsei a felsõ paleolitikum idején két hullámban települtek be, és a magyarok õsei az elsõ hullámmal érkeztek kontinensünkre.

A genetika mai élvonalát képviselõ nemzetközi munkaközösség adatai szerint az európai emberek felsõ õskõkori történetét a nem rekombinálódó Y-kromoszóma 22 bináris markerébõl (Eu1-Eu22) le lehet vezetni. E 22 marker közül, az Eu19-jelzésû haplotípus, amely ma Magyarország, Lengyelország és Ukrajna népességében a leggyakoribb, elsõdlegesen az M45-jelû ill. közvetlenül az M173-jelzésû markerekbõl származtatható. Az M173 a Homo sapiens sapiens azon népcsoportjából ered, mely Európába 40-35 000 éve hatolt be. Egy másik (M45-tõl eredeztethetõ) M3-jelû leszármazási vonal (mint Eu22) eljutott Szibériába és Amerikába is! A 22 közül 21 haplotípus elõfordulásának százalékos megoszlását a tanulmányozott európai és néhány Európa közeli populációban Semino külön táblázatban mutatta be. Ebbõl megállapítható, hogy az õsi Eu19-es haplotípus Európa valamennyi vizsgált népe között a legnagyobb százalékos arányban (60 %) a mai magyar populációban fordul elõ, amit gyakoriságban csak a lengyelek (56 %) és az ukránok (54 %) közelítenek meg, míg a horvát népességben az Eu 19, bár viszonylag és a nyugateurópai népekhez képest még mindig igen gyakori, mégis csak legfeljebb 30 %-ban mutatható ki.

Azonban nem csupán a magyarság antropológiai alkata õsi, hanem a magyar nyelv is, amelyrõl okkal gondoljuk, hogy a magyar nép õseinek produktuma. Erre utalnak Künnap (2001) összehasonlító nyelvészeti tanulmányainak eredményei is. Õ az uráli nyelveket különbözõ paleoszibériai (jukagir, jenyiszeji, csukcs-kamcsatkai stb.) és altáji-típusú (törõk, mongol és tunguz-mandzsu) nyelvekkel hasonlította össze, és arra a következtetésre jutott, hogy e nyelvek õsei még Afrikából vándoroltak Ázsiába. Itt további évezredeken át együtt éltek, és kölcsönösen befolyásolhatták egymás nyelvi evolúcióját; közös nyelvi gyökereik azonban még Afrikából erednek, ahol ezek a népek egy biológiai közösséget alkottak. Ma már az egykori afrikai biológiai közösség europidokra (kaukázusiakra) ill. mongoloidokra vált szét. Nyelvük struktúrája azonban utal közös eredetükre. Ez késztette Künnapot (2001) arra a meghökkentõ megállapításra, hogy " languages are older than races".

A felsoroltak miatt a magyar nyelv az elmúlt 100.000 év vallástörténetének forrásaként használható. A magyar kultúra elemei ebbõl következõen joggal vethetõk össze az eddig "engedélyezettnél" nagyobb kör (például az amerikai indiánok) kultúrájának elemeivel Is.

A "súlyos gondok" árnyékában az õsvallás nyelvi nyomainak magyarázata sem maradt ellentmondásmentes. A finnugrista rögeszme rányomta bélyegét az elmúlt évszázad mitográfiájára, ez tükrözõdik vallásos terminológiánk eltérõ értelmezésében is.

Pócs Éva a honfoglalás elõtti vallásos terminológia szavai alapján egy több rétegû, különbözõ korú és eredetû elemeket magában foglaló mitológiára következtet. Szerinte ez a terminológia isten- és szellemvilágunk néhány alakjára (Isten, ördög); az animizmus, õskultusz, halottkultusz különbözõ korú elemeire (lélek, tor, gyász); egy szervezett vallás kultuszára (áldozat, boldog, imád, üdv, vétkezik, böjt stb.); a köznép hiedelmeire (boszorkány, tündér, sárkány); a mágia, divináció népi technikáira jós, javas, nézõ, látó, orvos) és a sámánok tevékenységére (táltos, révül, rejtezik) utal.

A terminológia idegenektõl származó elemeibõl egyébként - mint írja - néha azt a következtetést vonták le a kutatók, hogy ezek a vallási jelenségek nem léteztek a magyar õsvallásban, és ezért vette át õket a magyarság a környezetébõl. Tehát például természeti szellemek hiányában szükséges volt, hogy a magyarság ezeket mintegy megtanulja indoeurópai szomszédaitól. Sok esetben bebizonyosodott azonban, hogy ennek az ellenkezõje az igaz: azért vette át a magyarság az indoeurópai hiedelemrendszerek egyes elemeit, mert volt a magyar néphitben valami, ami funkcionálisan rokon volt, és csak kevés vonásában tért el. Nem átvétel ment végbe, hanem hasonulás (PÓCS/1997/311).

Nem csak a terminológia egyes szavainak vizsgálata lehet a segítségünkre. Szóbokraink némelyikének szemantikai összefüggésrendszere is õsi vallásos képzetekre vethet világot: kerek mitológiai eszméket ismerhetünk fel a segítségükkel. Egyúttal olyan, ma már különösnek tûnõ nyelvi jelenségek is megmagyarázhatók az õsvallás hiedelmeivel, amelyek megértését a finnugrista nyelvészetnek a szemantika mélyebb elemzésétõl való tartózkodása eddig lehetetlenné tette.

Ilyen sokat mondó összefüggés mutatkozik meg például Isten, tengely, tenger, tündér, tanító szavainkban is. A korai vallások - esetenként a világtengellyel azonosított - isteni tanítói (például a sumér Oannes) ugyanis a tengerbõl tûntek elõ. Nyilvánvaló, hogy e szóbokor elemei a magyar nyelv és mitológia születésének idejébõl maradtak ránk. Mintha a magyar nyelv szavait az õsvallás legfontosabb hittételeinek illusztrálására alkották volna valaha. S hány hasonló csoda lappang még feltáratlanul a szóbokrainkban?

Az évtizedek óta folyamatosan gyakorolt kontraszelekció következtében kialakult mai "tudományos" közállapotok miatt ezekre és a hasonló összefüggésekre a tudománytalanság vádja nélkül felfigyelni sem lehet.

Szõcs István jól jellemzi a finnugrista õstörténetírás és a nyelv tényei között feszülõ ellentmondást: "Az egyetemeinken tanított õstörténeti hipotézis szerint õseink- egy halászatból, vadászatból és gyûjtögetésbõl élõ nép - valamilyen ismeretlen okból délre kerülvén, török népektõl tanulták el a nomád életmódot. Majd török népektõl ûzetve, azoktól megsemmisítõ vereséget szenvedve elfoglalták a Kárpát-medencét. A sóbányái miatt stratégiai fontosságú Erdélyt azonban éppen a rajtuk gyõzedelmeskedõ besenyõ-bolgár szövetség bolgár tagjától veszik el Se szörnyû vereséget követõen mégis fél évszázadon át támadják, és tartják rettegésben Nyugat-Európát

Kárpát-medencei szomszédaiktól eltanulják a földmûvelést átveszik a megyerendszert és a kereszténységet. Majd a leigázott magasabb mûveltségû germán, szláv stb. néptöredékeket, s az utóbb beköltözõ törökös és iráni népeket (besenyõket, kunokat, jászokat stb.) egyaránt elmagyarosítják. Miközben német civilizációs hatások érik, miközben az egyház szertartási nyelve és az állami írásbeliség is latin nyelvû. Miközben Árpád honfoglaló magyarjai az itt talált õslakosok létszámához képest elenyészõ kisebbségben vannak.

Ha a fenti elõzményeket egy intelligencia-hányadost vizsgáló pszichológus tesztkérdésekké alakítaná át, és ha a vizsgált személy ezekre a kérdésekre ugyanazt a választ adja, mint a finnugrista történetírás, akkor az illetõ nem vehetõ fel a hatodik általánosba. A tudományos akadémia tagja azonban ettõl még lehet" - írja Szõcs István.

1. 2003-ban jelent meg Rédey Károly tollából ez "Õstörténetünk kérdései, a nyelvészeti dilettantizmus kritikája" c. pamflet- Ennek elõkészítéseképpen rendeztek egy nyelvészeti konferenciát az ELTE tanácstermében a magyar nyelv eredetérõl. A konferencián azzal az ígérettel hívták az elõadókat és a hallgatóságot is, hogy a különbözõ nézetek képviselõinek egyaránt lehetõségük lesz álláspontjuk kifejtésére. Ezt illusztrálandó meghívták Bakay Kornélt is, hivatkozva a "Hogyan lettünk finnugorok!" címû emlékezetes tanulmányára, azonban kikötve az elõadás írott anyagának elõzetes bemutatását. A konferencián egyedül Rédei Károly kapott elegendõ idõt álláspontja kifejtésére minden elõadási és hozzászólás után, míg másokat idõhiányra hivatkozva elutasítottak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a konferencia valódi célja nem a nyelvtörténeti kérdések megvitatása, hanem a megjelenés elõtt álló Rédey- kötet beharangozása, Rédei "sztárolása" volt. A jelen sorok írójának (a szervezõk felszólítására) írásban beadott hozzászólási igényét a konferenciát levezetõ Szíj Enikõ azzal a megdöbbentõ indoklással utasította el, hogy "a rovásírás nem tartozik a konferencia tárgyához!". Ennek köszönhetõen a legalább 10.000 éves magyar szavakról tanúskodó Prekolumbián és a hasonló eurázsiai feliratok hozzászólás formájában sem kerülhettek szóba e nyelvtörténeti konferencián.

2. Ma már rendelkezünk az áltudományra és az áltudomány címet osztogatókra vonatkozó, tudományos igényû meghatározási kísérletekkel is. "Miután az áltudomány problémakörével nemrég a Magyar Tudományos Akadémia hivatalosan is foglalkozott -a különbözõ tudományterületek képviselõi, így a magyar õstörténet-kutató mûvelõi között is, okkal vagy ok nélkül megnõtt az áltudományra való hivatkozás, mások tudományos munkájának e jelzõvel történõ sajátos elmarasztalása. Bárki munkájának áltudománnyá minõsítése igazán nem nevezhetõ enyhe kritikának, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Debreceni Szemle 2004/2- számában Kovách Ádám fizikus kollégánk az áltudomány képviselõit az alantiak szerint csoportosította. a) jóindulatú laikusok- b) betegesen módosult pszichikummal rendelkezõk c) tudatos megtévesztõk, d) tudománytalan ideológiák megszállottai.

Valamely témakor áltudományos megközelítésének kritériumai pedig ugyancsak Kovách szerint: a) egy hipotézis mindaddig igaznak és nem csupán feltételezésnek tekintendõ, amíg helytelenségére nézve nem rendelkezünk bizonyítékokkal, b) objektív tények valósságának bizonyítására szubjektív tényezõk is felhasználhatók, c) azzal az igénnyel lép fel, hogy az adott állítás tagadónak kell álláspontját igazolnia, d) az egyedi megállapításokat bizonyítottság hiányában is az általános megállapításokkal egyenértékûnek kell elfogadni, e) a világnézethez közvetlenül kapcsolódó, a priori elfogadott megállapítások a megismerés folyamatában felhasználhatók f) bármilyen körben terjesztett tetszõleges jellegû információ alkalmasnak tekintendõ bizonyítása, g) az áltudományos megközelítés nem ismeri, és figyelmen kívül hagyja ezt a fogalmat, illetve szempontot

E sorok írója Kovách Adám fenti kritériumaival teljes mértékben egyetért. Feltétlenül szükségesnek tartva azonban azok kiegészítését az áltudományra hivatkozók, illetve a magukat mások munkájának áltudománnyá minõsítésére méltónak tartók kategorizálásával. Ilyen módon: a) felkészült szakemberek, akik tudományos szempontból, meghatározott témakörökben kevéssé kifogásolhatónak, vagy ha nem is minden esetben, de általában elfogadhatónak minõsíthetõ kritikai képességekkel rendelkeznek, b) modern szakirodalmi ismeretekkel nem rendelkezõk, akik a számukra új vagy akár megdöbbentõnek ható megállapításokat, illetve eredményeket feldúlttá vált belsõ érzelemviláguk lecsillapítására áltudománynak minõsítik. c) akik szakmai ellenfeleik ellehetetlenítésére, utolsó ütõkártyaként érdemben történõ megindokolás nélkül, az áltudomány vádját játsszák., d) akik az új nézeteket megállapításokat tudományos eredményeket szakmai alulképzettségük vagy természetes agykapacitásuk hiányosságai folytán képtelenek megérteni, és ezért azokat áltudománynak minõsítik. Hasonlóak ezek azokhoz a diákokhoz, akik az iskolában a tanár elõadásaiból mit sem értenek meg, de ezt követõen a szünetben azonban úgy nyilatkoznak, hogy az 'öreg' már arra sem képes, hogy saját szakterületének ismereteit felfogható módon adja elõ: (Szabó/2004/110)

3. Vessük ezt össze Angela Marcantonio mondataival: "A kulcsfontosságú ugor ágat, mely a nyelvcsalád történeti alapját képezi, nem rekonstruálták sohasem, (...) az uráli nyelvcsoportot sohasem rekonstruálták ténylegesen. Amit általában v uráli csoport rekonstrukciójának neveznek, az valójában nélkülözi a kulcsfontosságú ugor ág szisztematikus vizsgálatát" Látni fogjuk, hogy a finnugrista nyelvészek Rédey Károly, Róna-Tas András, Sándor Klára és társaik) a nyelvészeti aprómunka elvégzését a dilettáns jelzõ osztogatásával vélik pótolhatónak.

4. 'Való igaz - írja Angela Marcantonio -, ha sok szót lehet találni különféle nyelvekben úgy, hogy ezek a szavak egymással kapcsolatba hozhatók ugyanazon szabályszerû hangmegfelelések révén, akkor valószínû, hogy ezek nem véletlenül hasonlítanak egymáshoz, vagyis az eredmények statisztikailag szignifikánsak. (Azonban) az a központi probléma, hogy jómagam nem találtam olyan esetet, amelyben elõállt volna efféle korpusz egymással szabályszerû kapcsolatba hozható szavakból."

5. Marácz László (1998) szerint a finnugor elmélet bizonyítása csak szavak alapján történt Rédei a következõket állítja errõl: "Nem igaz! Az etimológiai szótárakon kívül számos összehasonlító nyelvtan (...) áll a kutatás rendelkezésére. A több ezer tételre rúgó hangtani, alaktani, mondattani cikkek monográfiák könyvtárakat töltenek meg." Amire Marsa azt válaszolja, hogy a könyvtárnyi anyag sajnos csak a mennyiségét illetõen sok, az azonban (minõség hiányában) nem érv egy tudományos elmélet bizonyításakor. Hivatkozik arra, hogy az un. rokon nyelvekben egyetlenegy hangtani, alaktani, vagy mondattani jelenség sincs, amely az összes uráli/finnugor nyelvben egyaránt elõfordulna.

Amihez azt tehetjük hozzá; hogy a vizsgált nyelvi jelenségek jó része ugyanakkor elõfordul paleoszibériai, altáji és más nyelvekben is, azaz a különbözõ (mongoloid vagy europid) etnikummal rendelkezõ uráli/finnugor népek e körbõl történt kiragadása és nyelvcsaláddá nyilvánítása elegendõ tudományos indok híján történt.

6. Ez a komolyan nem vehetõ érvelés azt mutatja meg, hogy a rendszerszemlélet (ha úgy tetszik: a józan ész) hiánya milyen tudománytörténeti csemegék kinyilatkoztatására teszi képessé a "kultúrpolitikai" támogatásnak köszönhetõen az ellenérvekre való odafigyelésre nem kényszerült kutatót.

7 Jellemzõ a finnugrista szemellenzõ önpusztító hatására a Marácz-Rédei vita egyik fordulata. Marácz Lászlónak arra felvetésére ugyanis, hogy "Nem lehet olyan lexikai párhuzamokat izolálni, amelyek csak a finnugor nyelvre érvényesek és más eurázsiai nyelvekre nem", Rédei azt válaszolja: "Bizony vannak olyan lexikai egységek, amelyek csak az uráli-finnugor nyelvekre jellemzõek... PI: ... panje - finn paa; magyar fej, fõ; vog. punk stb." Ez az érv azonban visszafelé sült el, mert lehetõséget adott Marácz Lászlónak a jakut baja "Marara, Mensch"; mandzsu fehi "Gehirn"; koreai pong "Kopt"; a sumér pa (akkád appu) "Gipfel" és társai megemlítésével Rédei kiütésére.

Megjelent a Kapu XVIII. évfolyam 2005/03/53.oldalán