Magyar család életét fenyegették Galgagyörkön a helyi cigányok (számomra azok a romák, akik dolgoznak, becsülettel nevelik gyerekeiket, s akik mellesleg szintén cigánynak titulálják a minimális mércét meg nem ütő társaikat). A család segítséget kért ahhoz, hogy kimeneküljenek a saját házukból. A média ferdít, ismét a megszokott koreográfia.

Galgagyörk festői tájon épült falu. Dimbes-dombos, kedves környék, mely talán igazi „nyugalom szigete” is lehetne. És itt a bökkenő. Hogy csak lehetne. Ugyanis a hétvégén csattant a sokéves elodázott megoldás, tetőfokára hágott az igazságtalanságok sorozata, és két családnak hever romokban az élete. Mert csak az maradt nekik, a puszta életük.

Kezdjük a legelején. A család 2005-ben beleszeretett a kedves környékbe. Megvásárolták az ingatlant, mely egy nagyobb, önálló házból állt, illetve rendelkezett egy kicsi, amolyan „nyárikonyha” rendeltetésű épülettel, melyben laktak ugyan, de értelemszerűen a tulajdonossal együtt költöznek ők is. Elvileg.

Gyakorlatilag ráköltöztek a családra, az Önkormányzat szerint természetesen folyamatban van a kiköltözés, kis türelmet. A türelem 3 évig tartott, miközben a kicsi épület lakói nemhogy fogytak volna, de még szaporodtak, a gyermekáldást is ott ünnepelték, fenntartva, hogy az ám az ő házuk, nekik joguk van benne élni. A tulajdoni lapon természetesen említve sincsenek, a kizárólagos tulajdoni jog a P. családot illeti. Ettől függetlenül P.-ék türelmesek voltak, várták a törvény lépését ezügyben, hogy - és ezt nagyon jól jegyezzük meg - a SAJÁT, megvásárolt ingatlanából költözzenek ki az önkényesen gyökeret eresztett lakók.

Nem elhanyagolandó körülmény az sem, hogy abban a pici, alig 20 m2-es helyiségben laktak öten - két felnőtt és három kicsi gyerek. A gyámhatóságnak nem kellene lépnie ezügyben?

A hosszas huzavona mégsem maradt eredmény nélkül, 2008 tavaszán megkapták az Önkormányzattól a várva várt nyilatkozatot, miszerint valóban az ő tulajdonukat képezi a melléképület is.

Erre hivatkoztak ugyanis, hogy amíg nincs meg a nyilatkozat, senki nem tehet semmit. Hiába tulajdoni lap, hiába olyan apróságok, hogy az áramot a melléképületbe a nagy házból húzták át maguknak az önkéntesek életveszélyes megoldásokkal (télen rázott a nagykapu, ha épp a toldás rálógott, az áramszolgáltatót is értesítették, de vállvonogatás volt a válasz, nem tehetnek semmit), amit hiába kapcsoltak le a tulajdonosok, lecsavarták a fém lapot, és visszakapcsolták maguknak. Tulajék meg fizették.

A vizet szintén a tulajdonos fizette - volna, ha nem a beköltözők tépkedték volna szét a számlákat. Csak úgy. Mert az olyan jó hecc. Közös udvar, közös postaláda.

Aztán, hogy a tulajdonosok úgy érezték, végre megszületett az igazság, kérték a beköltözötteket, hogy akkor szépen békésen, három évnyi potyázás után nézzenek maguknak másik lakhelyet, mert terveik vannak az épülettel. Talán ettől lett tele a pohár.

És innen indul a kálvária: a beköltözött úgy gondolta, hogy két család lakik az udvarban, az egyiknek mennie kell. Mi lenne, ha a jól bejárt út szerint mégiscsak a tulajdonos menne?

Pokollá tették az életüket. P.-éknek van egy kutyájuk, amolyan család kedvence, gyerek helyett gyerek, köztudottan imádták a jóravaló ebet, tehát ő volt az első áldozat: füvet nyírt a betolakodó gazda, s valami megfoghatatlan szadizmustól vezényelve összeroncsolta a kutya pofáját, cafatokban lógott a hús rajta. Hatalmas bátorságra vall a kutyát a kerítésen keresztül összekaszabolni. Állatvédők, remélem, hallották Önök is!

A családfő a munkahelyén kapta a hírt, mi történt a kutyával, hazafelé menet szembetalálkozott az elkövetővel, aki szó nélkül úgy vágta fülön, hogy rohanhattak az ügyeletre, ahol kiderült: beszakadt a dobhártyája az ütéstől, azonnali beavatkozásra volt szükség. Feljelentés megtéve, az orvos hivatalból is megtette, hisz ez a kötelessége.

A műtét utáni lábadozás időszakában aztán felgyorsultak az események. Szombaton a P. család békésen nézte a televízióban a műsort - P.L. a műtét után nagyon óvatosan mozoghatott, hisz valóságos „barkácsmunkát” végzett az orvos, hamarosan következik az újabb műtét. Így nem maradt más, mint az tévénézés. És ekkor történt a következő incidens: hatalmas robaj az udvaron.

P.L. és felesége csak az ablakból merték megnézni, mi történt odakint: az autójuk hátsó részét rommá zúzták.
Azonnal kihívták a rendőrséget, akik a helyszínre érkezve felvették a jegyzőkönyvet, és bevitték az elkövetőt a rendőrségre. Hozzátartozik a történethez, hogy vasárnap már otthon volt.

De a tortúra itt nem ért véget, szombaton estefelé elkezdtek gyülekezni a ház előtt a cigányok, fenyegetőztek, ordibáltak, bedöntötték a kerítést kapustól. P.-ék mit tehettek volna? Ismét kihívták a rendőrséget. Csakhogy a rendőrség nem ment ki a helyszínre. Így - tekintve, hogy az életük volt veszélyben, és már kerítés sem állt a fenyegetőzők útjába - felhívta egy barátját, hogy segítséget kérjen.

Az idegen érkezésére az utcán ordibálók szétfutottak. Ismét rendőrségi bejelentés. Mivel elcsendesedett az utca, a rendőrségi bejelentés megtörtént, a barát hazament.

Másnap már fényes nappal fenyegették őket életveszélyesen. Rengetegen gyűltek a házuk elé. Szomszéd településekről, erősítésképpen. Ne felejtsük el két, azaz kettő emberről van szó! Két embert fenyegettek tömegesen.

Akkor hívta fel P. L. a Magyar Gárdát. Segítségüket kérte, hogy mentsék ki a SAJÁT házából. Az életüket mentették. Felfoghatatlan, hogy ide jussanak emberek.

A Magyar Gárda ki is ment a helyszínre, ahol azonban az utcát lezárták a rendőrök. Megkérték a Gárdistákat, ne menjenek még fel a családhoz, várják meg a rendőri erősítést Budapestről. Hát vártak. Merthogy a Gárdisták - a híresztelések ellenére - törvénytisztelő állampolgárok.

Igaz, türelmetlenkedtek időnként, hisz féltették a fennragadt családot. A falubeliek is odagyűltek, mentek volna fel ők is segíteni. Indulatokkal telten, nem is lehetett ez másként. Nem féltek a Gárdistáktól, nem titulálták őket sem nácinak, sem fasisztának. Lám, hiába mozgatnak meg minden követ az arra lehetőséget kapók, hiába a sokpénzes kampány, azért az emberek is érzik: ahol a Gárdisták, ott a fegyelem és a törvény is.

Közben az utca lakói, azok vendégei, rokonai, meghívottai jöttek-mentek autókkal, némelyiken rendszám sem volt (igazoltatás elmaradt valami oknál fogva), aztán feltűnt egy nagyobb terepjáró, alacsony kis raktérrel, többször fordult oda-vissza, a rendőrök szerint a gyerekeket mentették ki az utcából.

Csakhogy az autóban nem ült gyerek, a raktérben pedig - mindösszesen 50 cm. magasságban - meg nem férhettek el.
Igazoltatás úgyszintén elmaradt.

Aztán - közel három órás várakozás után - , megérkezett a várva várt erősítés Budapestről. És a hír, hogy menjenek haza szépen, békésen a Gárdisták, ahogyan jöttek, mert épp most beszéltek a családdal, és OKAFOGYOTTÁ vált az ott tartózkodásuk, mivel a család nem is akar költözni. Egyetlen dolog maradt ki a számításból: a Gárdisták telefonon tartották a kapcsolatot a családdal. Fel is hívták nyomban őket, s P.-ék hüledezve hallgatták, honnan veszik a rendőrök ezt a hírt, illetve kicsit meg is ijedtek, nehogy otthagyják őket.

Nem húzom tovább a leírást olyanokkal, hogy végül csak hat Gárdistát engedtek fel civilben, a helyszínre érkező cigányjogi képviselő kérésére felvették az adataikat, hogy az utcán csoportokba verődve ordibáltak a cigányok nyomdafestéket nem tűrő trillákat a felérkezőkre, hogy a rendőrök folyamatosan a Gárdistákat figyelmeztették, hogy csak semmi beszólás...

Pakoltak. Életet mentettek. És ez nagyobb dolog, mint amit a legtöbb ember elmondhat magáról. Sok volt a holmi, nem tudtak mindent elhozni a kimentettek. Pár dolgot átvittek a szomszédhoz.
Ezért hát a szomszédnak is mennie kellett. Gyerekestől.

Hullámokban fenyegették őket is a cigányok – „ezek elmentek,ne félj, te következel”-, innen nem idéznék szó szerint tovább.

A cigány szomszédok az utcából ordibáltak, hogy skinheadek voltak kint az éjjel, hogy megrongálták a tulajdonukat, hogy felgyújtották a házukat. Nos, egyetlen ház sincs leégve Galgagyörkön, az eső is ömlött... A plazmatévét éles lövedékkel lőtték át - magyarázta az egyik, miközben a háttérből váltottak a dolgon, miszerint nem is skinheadek voltak kint az éjjel, hanem ezek, ni - mutogatott a Gárdisták felé.

Én személyesen beszélgettem a P. családdal. Hosszú órákon át. Emberek. Dolgozó emberek. Egyszerűek, megtörtek. Pár éve boldogok voltak, hogy tudtak venni egy kicsike házat. Hogy lassan ezt is, azt is megjavítgattak rajta. Kicsit fásultak, talán még mindig nem ocsúdtak föl a történtekből. A puszta kis életük maradt, és a talán az újrakezdésre. De soha többet nem lesz olyan, mint volt.

Az viszont egyenesen botrány, hogy a híradások mindössze annyit tudtak felmutatni, hogy „valami szerelmi ügy a szomszéddal”. Szégyen. Szégyen, hogy kimaradt a híradásokból, hogy kb. száz cigány ordított és fenyegetőzött, hogy rájuk költöztek, hogy ellehetetlenítették az életüket, hogy a cigány jogvédő kiment azonnal, és nem kérdezte, ki volt a hibás, védte a sajátjait, és egyetlen egy magyar politikust sem láthattunk a kiüldözött család mellett.

A Magyar Gárda állt ki mellettük, politikamentesen, emberségből, és tették mindezt úgy, hogy semmiféle haszon reménye nem lebegett a szemük előtt. Az ordibálók pedig nem győztek újabb és újabb okokat kitalálni, mi mindenük károsult. Mi történjen még, hogy végre nevén nevezzük a dolgokat, ha a Magyar Gárda rasszista, kirekesztő, akkor az ott dühöngő cigányokat miként lehet titulálni? Tulajdonképpen kinek kell megfelelnünk? Miért nem vonatkozik a törvény egyformán mindenkire? Miért hitték el készséggel, hogy a kiüldözött hölgynek afférjai voltak a szomszédokkal? Hogyan lehet így leegyszerűsíteni egy ekkora tragédiát, hogy valami szerelmi ügyecske? Hol van az objektív híradás, ahol mindkét felet meghallgatják?

Végpoén - mondhatnánk, ha nem lenne végtelenül szomorú - hogy P.L. urat ma becitálták a rendőrségre, mivel feljelentés érkezett ellene rongálásért.

Egyetlen kérdésemre nem tudtak válaszolni: hogyan tovább? Lehajtott fej és bizonytalan pillantások jöttek válaszul. Mert mit várhat a jövőtől két ember, akiknek ilyen szörnyűségeken kellett keresztülmenniük?

Vajon van az optimizmusnak az a foka, amely életerőt adhat nekik?

Végül egyetlen kérdést még: ki fog a segítségükre sietni? Ki talál megoldást a helyzetre? Hölgyeim, uraim, eladó egy ház Galgagyörkön, a Rákóczi utcában, szívre tett kézzel: ki ad érte többet?

-knk-

A történtekről egy kíváló riportot készített az EchoTv, a műsor itt megnézhető és letölthető: http://tdyweb.wbteam.com/Melymagyar0622.htm

A gárdisták által készített fotók a helyszínről:

Ki mertek állni a család mellett

A "békés" többség

A költözés

Ami még menthető

Nyilatkozat az egyetlen tévének, akit érdekelt a sorsuk...

Dósa István nyilatkozik

Az összekaszabolt kutya