A foci története
E sport - mai tudásunk szerint - legősibb
formája a kínai forrásokban szerepel, ahol az Kr.e. 2000 körül Huang-ti császár
a gyalogos katonák kiképzésében használta, hogy gyorsaságukat, ügyességüket és
találékonyságukat fejlessze. A rabszolgák kivételével az egész nép körében
elterjedt a cu-kü (csu-küh)-nek nevezett játék. Az elnevezés magyarra szó
szerint fordítva "rúgni-labdá"-t jelent.
A szabályokról annyit tudni, hogy a játéktér
közepére egymástól kb. 4 méter távolságra két kb. 4 méter magas bambuszrudat
állítottak, közéjük hálót feszítettek. A háló felső részére egy 60 cm átmérőjű
nyílást vágtak, ez volt a "kapu". A háló két oldaláról rúgással, öklözéssel,
fejelve, háttal vagy mellel érintve kellett a "kapuba" juttatni, nyitott
tenyérrel viszont tilos volt érinteni. Magát a labdát nyolc bőrdarabból varrták
össze, tollal és állati szőrrel tömték ki. Kr.e. 2000 körüli időkből fennmaradt
a labdarúgás 25 fejezetből álló kézikönyve.
Kínai kezdet - Japán
hagyományok?
Kínai mintára Japánban is megjelent e sport
őse kemari néven - bár jelentős különbség, hogy itt kultikus szerepet játszott,
kezdetben csak a főnemesség kiváltsága volt a játék, majd a miniszteri rangú
hivatalnokok is részt vehettek benne. A szabályok szerint 4-6 játékos kimonóban
körbeállt a pályán, a feladat az volt, hogy a labdát lábbal minél tovább a
levegőben tartsák. A görög - római testkultúrában ez a fajta játék nem kapott
szerepet, legközelebb pedig csak a középkorban találkozhatunk vele Angliában és
Franciaországban "tömeg-football" ill. "határlabdázás" néven. E játék eredete a rontásűző mágia pogány szokásaiban keresendő. Egy
télutói vagy tavaszi napon a megrontásból származó veszedelmeket egy bőrbatyuba
"gyömöszölik" és a falvak apraja - nagyja részvételével kirugdossák a faluból. A
cél az volt, hogy a labdában rejlő gonoszságot földjüktől minél távolabbra
juttassák mielőtt az a rúgásoktól szét nem szakad. Hitük szerint aki a legtöbbet
árt a "labdának", vagyis a legnagyobbakat rúgja bele, az mentesül leginkább a
betegségektől. A 14. században Angliában és Franciaországban is betiltották
(1314, ill. 1320) a játékot durvasága miatt, gyakran emlegették "ördögi
mulatságként", büntetésként pedig börtönnel fenyegették a futballozókat. A 14. század elején megjelent a firenzei calcio, Európában az első
körülhatárolt városi pályán zajló, mérkőzésvezető által irányított csapatjáték.
Egy-egy csapat 27 főből állt, és a másik fél várát jelképező sátorba kellett
belőni a labdát. A játékosok szigorúan meghatározott rend szerint álltak fel:
elől 15 csatár, a második sorban 5 fedezet, mögöttük 4 védő, a negyedik sorban
megint 3 védő, akik közül a középső a kapus. Egyedül csak ő vehette a kezébe a
labdát, a többiek rúghatták vagy ököllel üthették, a bíró vigyázott a szabályok
betartására és számolta a gólokat, a büntetőpontokat. A sátrak mellett zenekarok
is voltak, zeneszó mellett zajlott a mérkőzés. A játékról nem alakult ki
igazán jó véleménye a korabeli értelmiségnek, Philipp Stubbes 16. századi
krónikás írta:
"A futball olyan játék, amelyben fiatal emberek …
bökdösnek egy nagy labdát, nem dobják a levegőbe, hanem lábukkal görgetik a
földön. Mondhatom, eléggé megvetendő játék, s szerintem legalábbis sokkal
közönségesebb, méltatlanabb, hitványabb, mint bármelyik másik fajta; ritkán
végződik kár, baleset vagy a játékosok valami baja
nélkül."
A modern labdarúgás
A mai értelemben vett labdarúgás az 1820-as években a
diákok körében virágzott fel, tiltották a túlzott durvaságot, meghatározták a
pálya nagyságát és a résztvevők számát. 1857-ben alapították meg az első amatőr
futballegyesületet, az FC Sheffieldet. Többször felmerült egy általánosan
elfogadott szabályrendszer kidolgozása, erre végül 1862-ben került sor, majd
1863-ban az iskolák és a társadalmi egyesületek létrehozták a Football
Associationt. A legfontosabb szabályok (részletek): 1. Gólnak számít, ha a
labdát a kapuba juttatják anélkül, hogy kézben vitték vagy kézzel ütötték volna.
3. Lábbal csak a labdát szabad rúgni. 4. A játékosnak nem szabad a labdát
érintenie, ha az a levegőben van. 8. Lesen van a játékos, mihelyt a labda elé
kerül. A 19. század végéig megszülettek a ma is oly ismerős szabályok:
1874-ben bevezették a büntetőrúgást, 1882-ben a partdobást, 1891-ben a
tizenegyest és egyben hálóval szerelték fel a kaput. 1878-ban jelent meg a
játékvezető, 1891-ben a határbíró. 1895-ben adták ki a lényegében mai napig
érvényes hivatalos játékszabályokat, ez lehetővé tette a játékosok
tevékenységének összehangolását és a feladatok megosztását. Eleinte kilenc
támadó játékos mellett egy hátvéd és egy kapus állt a pályán. A támadó játék
modernizálásával több védőt kellett hátra vonni, majd azóta még újabb és újabb
felállások, játékstílusok alakultak ki. A labdarúgás - az USA és Japán
kivételével - mindenhol háttérbe szorította az egyéb labdajátékokat. Magyarországon az 1879-ben Molnár Lajos és gr.
Esterházy Miksa által írt Athletikai gyakorlatok c. könyv említi meg először a
futballt, az "angol rúgósdit". A bkövetkező rövid leírását adja ennek a
sportágnak. "A football (mondd: futball) vagyis "rúgdaló", a legrégibb angol
játékok egyike és kizárólag az ifjúság, az iskola játéka. Ez az utóbbi
körülmény, s az, hogy télen-nyáron s a felszerelés minimumával űzhető, nagyon is
alkalmassá teszi e labdajátékot átültetésre idegen talajba, mit tisztelettel
ajánlunk tanügyi köreink figyelmébe."
Az első világbajnokságot 1930-ban rendezték. 1928-ban a
francia Jules Rimet és Maurice Delaunay azzal az ötlettel állt elő, hogy a
nemzeti válogatottak világbajnokságon mérjék össze az erejüket. Az ötlet két év
múlva valósággá vált, ugyanis 1930 júliusában Uruguayban már össze is csaptak a
különböző nemzetek csapatai. Ekkor Argentínát legyőzve a házigazdák lettek a
világbajnokok.
A magyar foci története
Magyarországon az első futballmérkőzést 1897. május 9-én
játszották le. Ezen a BTC (Budapesti Torna Club) két csapata (a kék-fehérek és a
piros-fehérek) küzdöttek egymás ellen, s a mérkőzés végén a kék-fehérek
hagyhatták el győztesként a pályát. Ekkor indult útjára a magyar
futball.
| Forrás |
vissza
a Pasiknak menübe |