|
Sárkányok harca
Kinuye 2006.08.06. 17:09
7.rész
7.
Útban
Kelet felé
By:Kinuye
Kinuye
felriadt, mert egy ismerős aurát érzett a
közelben.
Rajta kívül, mindenki aludt, kivéve
Inuyasha, aki
a falnak dőlve gondolkodott. A nap, nemrég kelt fel
és
a hanyou már újra a régi volt. A
fiú
észrevette, hogy a lány felkelt, de mielőtt
megszólíthatta volna a
sárkányt, az
kirohant a szobából. Kinuye megállt az
udvaron,
hogy meg tudja állapítani, hogy merről
érzi a
démoni aurát. Néhány
másodperc
múlva, beazonosította az irányt,
és balra
kezdett el futni. Eléggé sietett, hogy előbb
találja
meg az energia gazdáját, mint Inuyasha, aki
megérezné
a levegőben az illatát, és
rögtön a
keresésére indulna.
A
napfény, megint úgy sütött a
lány
hajára, hogy halványkéken csillogott.
A falutól
eléggé messze, egy kisebb patak után,
egy nagy
erdő húzódott. Kinuye, amint belépett
a fák
közé, megtorpant és
körbepillantott. Érezte,
hogy a közelében van, akit keres, de nem
látta
sehol. „Hol lehet?” kérdezte
magától. Egy
nagyot sóhajtott, aztán megfordult, hogy
visszainduljon, de az útját egy férfi
állta.
A lány meglepetten pislogott, aztán a
démon
nyakába ugrott, és a fiú
magához ölelte
a sárkányt.
-
Hercegnő,
régen láttalak. – szólalt
meg, az ezüsthajú fiú, kellemesen
mély hangján.
-
Mit
keresel itt? – kíváncsiskodott a
lány, és kibontakozott az erős karok
közül.
-
Nem
örülsz neki, hogy találkoztunk?
– kérdezett vissza vidáman, de tudta,
hogy a lány szívesen látja.
-
Persze,
hogy örülök. – mosolygott a
fiúra.
-
Szükség van
rád Keleten. Miután Mizukit elvitték,
az egész tartomány szétesett, mert nem
vezeti senki a sárkányokat. – mondta a
fiú. Kinuye elindult a falu felé, mellette a
démonnal.
-
Most,
nem mehetek vissza. – közölte a
férfival, aki kérdőn tekintett a
lányra, bordó szemeivel. –
Még nem.
-
De,
akkor ki vezesse addig Keletet, amíg vissza nem
térsz? – érdeklődött, mire a
lány rámosolygott. Átugortak a kis
patakon, de nem álltak meg. – Én?
-
Igen,
erős vagy és teljes mértékben
megbízok benned.
-
Régebben
megígérted, hogy egyszer
összemérjük az erőnket, ha erősebb leszel.
– nézett a jókedvű
démonlányra.
-
Igen,
emlékszek rá, ha találunk egy
megfelelő helyet, ahol mindent lerombolhatunk,
megküzdhetünk.
-
Rendben.
– egyezett bele, aztán feltűnt neki a falu.
– Hova megyünk?
-
A barátaimhoz,
velük utazok néhány napja. – a
fiú biccentett, hogy érti, aztán
többet nem szóltak egymáshoz.
Beléptek
a kis településre, ahol a fiút az
emberek,
megnéztek. A démon elég
kényelmetlenül
érezte magát emiatt, de a lány, a
vállára
tette a kezét, amitől megnyugodott.
Elérték a
falufőnök házát, ahol a kis csapat
már
várakozott rájuk, és
látszott a
féldémonon, hogy ideges.
A
démonlány meglepődött, hogy Inuyasha
rögtön,
kérdőre vonja. A mellette
álldogáló
démon előrántotta az oldalán
lógó
kardot, és a hanyou torkának szegezte. A kis
csapat
meghökkent, hogy az idegen így reagált,
a lánynak
feltett kérdésekre. Kinuye kivette a
férfi
kezéből a fegyvert, és visszarakta a
kardhüvelybe.
-
Ők
a barátaim. – mondta kedvesen a lány.
– Meg tudom magam védeni.
-
Rendben. – felelte.
-
Inuyasha,
bemutatom Danjurót. – kezdete Kinuye.
-
Ő
itt Sango, Miroku, Shippou, Kirara, Inuyasha és
én Kagome vagyok. – mutatott be mindenkit a miko
mosolyogva.
-
Örvendek.
– biccentett a kis társaság
felé, aztán Kelet hercegnője felé
fordult.
-
Inuyasha, nekünk el kell
mennünk, hogy egy-két dolgot elrendezzünk
Keleten. – mondta a sárkány.
– Majd találkozunk valamikor.
-
Kinuye,
ezt ne hagyd itt. – nyújtott át egy kis
csomagot Kagome.
-
Köszönöm.
– mosolygott a lányra. – Sziasztok.
-
Szia.
– búcsúzott mindenki, kivéve
Inuyasha, aki még mindig morgott az előbbiért,
hogy egy kardot szegeztek a nyakának.
A
két démon elindult, de a lány
még
integetett a barátainak, mielőtt beléptek volna
az
erdőbe. Kinuye úgy döntött, hogy
visszamegy a
hazájába és lenyugtatja a
népet. Közli
majd velük, hogy egy ideig Danjuro fogja vezetni Keletet,
amíg
ő vissza nem tér.
A
férfi kikérdezte, hogy az elmúlt
évek
során mi történt vele, amit a
lány
dióhéjban elmesélt, mert nem akarta
untatni a
fiút, aki figyelmesen hallgatta a
történetet.
-
Kinuye,
úgy hallottam, hogy ebben az évben, sokkal
több kalandod volt, mint bármelyik
másikban. – szólalt meg
végül a démon.
-
És,
még csak most kezdődik minden. –
sóhajtott egyet a lány, és a kis
csomagra nézett a kezében.
-
Abban mi van? –
kíváncsiskodott Danjuro.
-
Egyik
barátom ruhája, amit kölcsön
adott, mert az enyém elszakadt. – felelte
elgondolkodva.
-
Értem.
– mondta, és körbenézett, a
szép tájon. – Ha gyorsabb
tempóban megyünk, akkor 3 nap és
elérjük Kelet határait.
-
A
gyorsabb tempó alatt, mit értesz? –
érdeklődött.
-
Ezt!
– válaszolta, és otthagyta a
lányt.
-
Hé!
– szólt utána, aztán a
fiú után rohant.
A
két Ezüstsárkány, olyan
gyorsan futott,
hogy a táj elmosódott
körülöttük.
Estig meg sem álltak, egy nem annyira meredek hegyen, ahol
találtak egy barlangot. Behúzódtak,
és
tűzet gyújtottak, az összegyűjtött
ágakból.
A
lány a lángokba meredt, aztán az
elméjében,
képeket kezdett látni. Kissé
homályosan,
de látott egy fekete hajú nőt, akinek fekete
kimonója
volt. A lány, egy lángoló falu
közepén
állt, de a tűz nem ártott neki, inkább
a kecses
teste köré fonódtak, mint egy lenge
ruha.
Szomorúan tekintett körbe, és mindenhol
halottakat
látott. Legyintett egyet, és a testekből, lelkek
szálltak ki, amik köré gyűltek. Indulni
készült,
amikor a fülét gyereksírás
ütötte
meg. Megkereste a hang forrását, ami egy
összedőlt
kunyhó alól szűrődött ki. Leemelte a
törmelékeket, és megpillantott, egy
kislányt,
akinek a teste tele volt horzsolással, de komolyabb baja nem
volt. A gyermek rá tekintett, melegbarna szemeivel,
és
abbahagyta a sírást. A nő felvette a
lányt, és
egy holttesthez sétált. Egyik kezével
megérintett egy lelket, ami előtte lebegett és
beleszállt a fiatal lányba. Halandó
sebei
eltűntek, és kinyitotta a szemét, majd a nőre
pillantott, aki a kezébe adta a gyereket.
Megfordult
és elsétált a lelkekkel
együtt, majd eltűnt
a felcsapó lángok közt. A két
lány
meglepődve nézett arra a helyre, ahol a nőt
elvesztették
a szemük elől. A fiatal lány, kis
gondolkodás
után felállt, és beszaladt az erdőbe,
a
karjaiban a gyermekkel, azon az egy úton, ahol a tűz
már
kialudt.
Kinuye
visszatért a valóságba, és
megrázta
a fejét, hogy meggyőzze magát, „Ez csak
a képzeletem
szüleménye.” A férfi ezt
észrevette, és
a lányra pillantott, aki nem vette észre, hogy
figyelik.
-
Valami
baj van? – érdeklődött a
tisztavérű Ezüstsárkány.
-
Nem,
csak…Elmegyek fürdeni. –
válaszolta, és mosolyt erőltetett az
arcára. Felállt és
kisétált a barlangból.
Lassan
ballagott, és az előbbi látomása
körül
kavarogtak a gondolatai. Nem figyelte, hogy merre megy, de
érezte
a víz közelségét,
ezért így
is rátalált a forrásra.
Észre sem vette,
hogy mióta álldogál a parton
egyhelyben. Újra
visszatért az életbe és
körbepillantott,
hogy van-e valaki a közelében, de megbizonyosodott
róla,
hogy nincs. Belemártotta a kezét a
vízbe, és
megállapította, hogy kellemesen meleg, ami
mosolyt
csalt az ajkaira.
Levette
a ruháit, amit összehajtva rakott le a
smaragdzöld
fűbe. A kis forrás nem volt túl nagy,
és
körülötte kisebb sziklák
feküdtek. A
túlparton egy gyönyörű cseresznyefa
állt,
aminek a lombja a víz felé nyúlt.
Kinuyenak túl
sötét volt ez az éjszaka,
ezért a fához
sétált, és
végighúzta a kezét
a törzsön, majd belegázolt a
vízbe. Lemosta
magáról az út porát,
aztán
feltekintett a felette kéken
világító
levelekre, amik elég nagy fényt adtak, hogy a
lány
tökéletesen lásson.
Kikönyökölt egy
lapos sziklára, ami a vízben állt,
aztán
megint átadta magát a gondolatainak.
A
képek, ismét leperegtek a szeme előtt,
és most
úgy érezte, mintha ott lett volna a
lángoló
faluban. Miután vége lett, kirázta a
hideg,
ahogy belegondolt. „Ez, mintha az egyik emlékem
lett volna,
de velem ilyen soha sem történt meg. Még
most is
érzem az égett hús szagát,
az orromban.
Eddig nem sokszor, volt szerencsém ezt a
visszataszító
illatot éreznem, de nem is szeretném ezt
többször
átélni.” Fintorodott el,
aztán egy kellemes
illat csapta meg az orrát, elég erősen
érezte,
ami azt jelentette, hogy a gazdája a közelben van.
A lány
felpillantott és máris megtalálta a
kellemes
illat hordozóját. Kinuye arca
vörösbe kezdett
átváltani, de nem mozdult. A férfi,
karba tett
kézzel állt a cseresznyefának dőlve, a
lány
reakcióját figyelte. A haja, ami eddig
ezüst volt,
a fény miatt, kékesnek tűnt.
-
Szia.
Mióta vagy itt? – kérdezte zavartan,
Kelet hercegnője.
-
Már
egy jó ideje. Többször is rám
néztél, de nem vettél
észre. – felelte a fiú hidegen.
-
Elgondolkodtam.
– vallotta be, és a pír
elmúlt az arcáról.
-
Észrevettem. Jobban vagy
már? – nézett végig a
lányon, észrevétlenül.
-
Igen.
– bólintott. – Hogy
találtál ide?
-
Nem
volt nehéz, a sötét
éjszakában, egy kéken
világító fát
megtalálni. – felelte, és
felnézett a fényt adó levelekre.
– Gondoltam, hogy te vagy az, aki ezt a jelenséget
csinálta.
-
Ha,
majd kimászok a vízből, adok valamit, mert holnap
tovább indulunk. – közölte a
démonnal.
-
Kivel?
– érdeklődött.
-
Danjuroval,
mert vissza kell mennem Keletre egy-két dolgot
elintézni. – felelte, és egy nagyot
sóhajtott.
A
lány megfordult, és nyakig belemerült a
vízbe,
miközben összehúzta magát. Nem
volt túl
jó kedve, és úgy érezte,
hogy még
kimennie sincs ereje, olyan fáradt valami miatt. Minden
porcikája ellazul a meleg vízben, és
elálmosodott. Elnyomott egy
ásítást, és
elindult kifelé. Megállt a parton, de
háttal
volt a démonnak, és a haja mindent eltakart a
testéből.
-
Köszi,
hogy megfordulsz. – mondta a férfinak, aki
felfogta, hogy mire gondolt a lány, ezért eleget
tett Kinuye kérésének.
A
sárkány, még nem volt
megszáradva, de egy
kis csellel, az összes vizet, ami rajta volt, visszajutatta,
ahonnan jött, aztán
felöltözött.
-
Kíváncsi
vagyok, hogy mennyit változott Kelet. – kezdte, de
a lány folytatta.
-
Ha
akarsz, jöhetsz. – mondta, és
visszaindult a barlanghoz.
A
férfi kissé meglepődött, hogy a
lány most
nem veszekedett vele, de ő is elindult, ahol letáborozott.
Miután elmentek, a cseresznyefa leveleiből
kiszállt a
fény, és ismét a kis
forrásra az éjszaka
sötétje hullt rá, mint egy fekete
fátyol.
A
lány, miután bekecmergett a barlangba, nekidőlt a
falnak és rögtön elaludt. Danjuro nem
tudta mire
vélni, hogy mitől fáradt ki ennyire Kinuye,
ezért
úgy döntött, lassabb tempóban
fognak, majd
haladni.
A
sárkánylány, korán
felébredt, és
miután nyújtózkodott egyet,
kisétált
és leült a smaragdzöld, puha fűre. A
felkelő Napot
figyelte, hogyan festik be a tájat, a
narancssárga
fények, melyek gyönyörűvé
tették a
természetet számára.
-
Jó
reggelt. – szólalt meg a lány halkan,
és le sem vette a szemét, az alatta fekvő
területről.
-
Neked
is. – felelte egy jeges hang, mire Kinuye az
érkezőre pillantott. Kék szemei, most jobban
csillogtak, mint általában.
-
Sesshoumaru,
Rinéket nem hozod? –
érdeklődött.
-
A
táborban hagytam őket. – felelte, mire a
lány feláll.
-
Pillanat.
– mondta és beszaladt a barlangba.
Kis
idő után, a még kómás
sárkánnyal
tért vissza, és a kezében egy
ruhadarabbal.
Danjuro, ahogy meglátta az inuyoukait,
rögtön
felébredt, és a kardjáért
nyúlt.
-
Köszönöm,
hogy odaadtad a haoridat. – mosolygott a férfira,
és átnyújtotta a fölsőt. A
férfi biccentett, ami kis idő múlva,
már ismét rajta volt. – Sesshoumaru,
bemutatom Danjurót.
-
Sesshoumaru,
Nyugat örököse? –
kíváncsiskodott a sárkány.
-
Igen.
– válaszolt a kutyadémon helyett a
lány. – Menjünk Rin, és
Jakenért.
A
két démon nem válaszolt, csak
követték
Kinuyet, aki érezte a kislány illatát,
és
pontos helyét. Néhány perc
múlva, a lány
megpillantotta a két kis csatlóst. Rin,
éppen
virágot szedett, de amikor észrevette a
közeledő
démonokat, az élen a hercegnővel,
rögtön a
lányhoz futott. A démonnő leguggolt,
és a
gyermek a nyakába ugrott.
-
Kinuye,
már jól vagy? –
kíváncsiskodott, miután a
lány lerakta a földre.
-
Persze.
– mosolygott a kislányra. A gnóm most
botorkált oda az érkezőkhöz. –
Danjuro, ő itt Rin és Jaken.
-
Üdv.
– dobta oda, mert már unta, a sok
bemutatkozást.
-
Sesshoumaru-nagyúr,
mikor indulunk? – érdeklődött a kis
démon, mire a férfi belerúgott,
és az egyik bokorban landolt.
-
Jaken,
gyere! – szólt hátra a lány,
mert már eléggé lemaradt a
gnóm.
-
Jövök.
– kilátott fel, és utánuk
futott.
A
kis csapat, Danjuro szerint nagyon lassan haladt, és
több
órán át kellet hallgatniuk a
morgását.
A démonlány megunta, és
megkérte
Sesshoumarut, hogy hívja oda Auntot. Ennek
köszönhetően,
Rin és Jaken a sárkányló
hátán
követték a három démont, akik
szellemgömbként szelték a levegőt, a
verőfényes
reggelen.
Késő
délután megálltak, hogy
tábort verjenek
estére. Találtak egy
tökéletes helyet, ami
egy erdő közepén helyezkedett el. Magas
fák
vették körbe a tábortüzet, ami
már jó
ideje melegítette a kis társaságot.
-
Kinuye,
nem vagy fáradt? – érdeklődött
a sárkány.
-
Nem,
miért? – nézett a fiúra.
-
Csak
azért, mert tegnap ugyan ennyit mentünk
és este, ahogy lehajtottad a fejed, máris
aludtál. – felelte, mire a démonnő
felkacagott. A két férfi, kellemesnek
találta a lány hangját, és
egyre kevesebbszer hallották, hogy a hercegnő nevetett.
-
Danjuro,
tegnap nem elfáradtam, csak a meleg víz
álmosított el. – mosolygott a
fiúra, aztán felállt. –
Megyek, sétálok egyet a
környéken.
-
Ne
menjek veled? Ezen a területen sok démon van, akik
igen erősek. – ajánlotta fel a bordó
szemű férfi.
-
Köszönöm,
de már nem kell rám vigyázni, mint
annak idején. – közölte a
fiúval vidáman, aztán
besétált a fák
közé.
Kinuye,
miután úgy érezte, hogy
elég mesze van
ahhoz, hogy ne hallják, térdre rogyott,
és a
hátán lévő jelhez
szorította a kezét.
A szempilláit összeszorította, ahogy a
fájdalom
a lapockájába nyilallt.
-
Minél
közelebb vagyok Kelethez, annál elviselhetetlenebb
a fájdalom. – préselte ki
magából a szavakat. – Te sem
hiányoztál.
-
Áh,
vacsora feltálalva. – szólalt meg egy
démon, a lány mögött.
A
támadó, egy fekete bőrű bikadémon
volt, ami
négy méter magas lehetett. Le akart
sújtani
démonnőre, a karmos kezével, de a mozdulat
félbeszakadt.
Kinuye
hirtelen megfordult, és jobb kezét a bika
felé
nyújtotta, amitől a támadó
megállt. A
talajból fekete lángok csaptak ki, ami
körbefogta
a démont, a szerencsétlennek, még
felordítania
sem volt ideje, mert a tűz elemésztette. A
sárkánylány,
már nem is érezte, hogy a
hátán a jel
égett volna. Felállt, hogy visszainduljon a
táborba,
de amikor elment a hamukupac mellet, az arcán
elégedettség
ült ki, egy gonosz mosoly
kíséretében.
Kilépett
a fák közül, és szó
nélkül
leült egy fa tövébe, majd becsukta a
szemeit. A két
férfi valami furcsát vett észre a
lányon,
de nem tudták volna megmondani, hogy mi az.
-
Történt
valami? – kérdezte jegesen az inuyoukai.
-
Az
égvilágon semmi. – felelte, de a hangja
mintha megváltozott volna.
-
Rendben,
akkor aludjunk. – ajánlotta Rin, és
Kinuye mellé ült, majd a lányhoz
bújt, aki magához ölelte.
-
Jó
éjszakát. – mondta a
sárkány, és a gyermekre pillantott, de
a szeme nem óceán kék
színben játszott, hanem aranybarnában.
A
démonnő visszadőlt a fának, és
elaludt.
Danjuro és Jaken is nemsokára
nyugovóra tért,
de az inuyoukainak, nem jött álom a
szemére, ezért
inkább a környéken
ólálkodó
démonokat pusztította el. Miután
végzett,
ami kb. egy óra volt, ő is letelepedett egy fa
alá, és
lepihent, de az érzékszervei szinte a
pattanásig
feszültek, hogy ha valami meg akarja őket támadni,
végezni tudjon vele.
Reggel
Kinuye ébredt először,
körülötte mindenki
aludt. Nyújtózott egyet, mire Sesshoumaru is
felkelt,
mert meghallotta a mozgolódást. A két
démon
egymásra nézett, és a
férfinek valami
feltűnt. A démonnő szeme még mindig
borostyán
sárga volt, de pislogott egyet és
ismét kék
lett. A fiú úgy gondolta, hogy
képzelődik,
ezért nem nagyon foglalkozott vele többet.
Miután
mindenki felkelt, újra útnak indultak, de
délben
meg kellett állni, mert Rin éhes volt, de
fél
órával később haladtak is
tovább. Kinuye
egyre rosszabbul viselte a fájdalmat, ami
hátán
lévő feketesárkányba
nyílalt. Néha
úgy érezte, hogy nem kap levegőt, de nem mutatta
ki,
csak egyszer-kétszer lassított le, de
aztán
kétszer olyan gyorsan szelte a levegőt. Az elől
haladó
Danjuro lelassított, és megállt egy
kisebb domb
tetején, mögötte az
útitársaival.
Kinuye előrelépett, és az előtte
elterülő
területre pillantott, ami gyönyörű
smaragdzöld
színben pompázott, még a levegő is
frissebb
volt. Egy nagyobb tisztás után, egy hatalmas erdő
állt, aminek a fái, nem zsúfoltan
helyezkedtek
el. A lány a szívéhez emelte a
kezét, és
fellélegezhetett, mert a fájdalmai
elmúltak,
mintha a kellemes szellő tovafújta volna őket. A
szél
Kinuye ezüstös szálaiba belekapott,
és
játszadozni kezdett velük. A hercegnő a kis csapat
felé
fordult, és egy soha nem látott mosoly jelelt meg
az
ajkain, ami nyugalmat és örömöt
sugárzott.
A haja körbeölelte a lány
karcsú testét,
ami olyan volt, mintha egy angyal állt volna
előttük,
miközben a nap sugarai csillogtak a tincseken. A
két
férfi, a lány
finomvágású arcát
fürkészte.
-
Hosszú
idő után, ismét itthon vagyok. – mondta
lágyan Kinuye.
-
Gyönyörű
a táj. – mondta a kutyadémon.
– Nem sokat változott, mióta
utoljára itt jártam.
-
Szerintem
sem. – bólintott a
sárkánylány. –
Menjünk.
Mindenki
biccentett, és továbbindultak, hogy mi hamarabb
megérkezzenek Kelet szívébe, ahol a
palota
magasodott, amiben Kinuye született.
Folytatása
következik…
| |