|
Sárkányok harca
Kinuye 2006.08.04. 07:29
5.rész
5.
Az
új erő
By:Kinuye
Sesshoumaru,
csak addig pihent, amíg a Nap sugarai, be nem
sütöttek
a barlangba. A fény az arcát
melegítette, amitől
felébredt, de nem nyitotta ki a szemét.
Hallgatózott,
hogy van-e mozgás, de csak az egyenletes
szuszogások
hangja törte meg a csendet. Kinyitotta aranybarna szemeit
és
körbenézett. Mindenki aludt, és a tűz is
kialudt.
A Napot, szinte már teljesen lehetett látni, de
az
alját, még az előttük elterülő
alacsony
hegy takarta. Felállt, és lassan a barlang
szájához
ment. A háta mögött egy halk
ásítást
hallott, majd két kis kéz megölelte a
lábát.
-
Jó
reggelt, Sesshoumaru-nagyúr! –
köszöntötte Rin jókedvűen a
hallgatag démont, aki megsimogatta a gyermek
fejét.
-
Neked is. – mondta halkan,
de a hangjában egy kis kedvesség hallatszott,
amit a kislány észrevett és mosolyogva
fogta meg a férfi bal karját.
-
Nagyuram,
mostmár elmondod, hogy kaptad vissza a karodat?
Múltkor azt mondtad, hogy majd elmeséled, ha itt
az ideje. – nézett Sesshoumarura Rin,
könyörgő szemekkel.
-
Az segített visszakapni a
karomat, aki most betegen fekszik a prémemen. –
szólalt meg csöndesen, hosszú
hallgatás után a férfi. Rin
értetlenül pislogott párat, majd
körbenézett, és megakadt a szeme a
démonlányon, aki ugyan úgy
feküdt, ahogy a fiú lerakta. A kislány
hitetlenkedve nézett az ájult démonra.
-
Kinuye?
Miért beteg? –
kíváncsiskodott a gyermek és
aggódva tekintett a férfira.
-
Igen
ő, és nem tudom. – felelte hideg
hangján, ami most lágyabb volt.
Lenézett Rinre, aki elengedte a kezét
és Kinuyéhoz sietett. Letérdelt a
démonlány mellé és megfogta
a kézét.
-
Kinuye, ébredj fel.
– kérlelte a kislány. A
sárkány hosszú szempillái
néhány másodperc múlva
megremegtek, aztán résnyire kinyitotta a
szemét. Rin örömében a
lány nyakába ugrott. – Kinuye!
-
Rin. – mondta a
sárkány erőtlenül. Megfogta a gyerek
kezét, ami mellette pihent, miután elengedte a
lány nyakát. Sesshoumaru belépett a
barlangba, mert elment szétnézni a
környéken, de a kislány
hangját meghallva visszajött. Kinuye a
férfira pillantott.
-
Jobban
vagy? – kérdezte kicsit sem érdeklődőn,
és közelebb lépett a lányhoz.
-
Még…
nincs vége. – erőltette ki
magából a szavakat, aztán
lecsukódtak a szemei, és elengedte Rin
kezét.
-
Sesshoumaru-nagyúr, mire
gondolt? – kérdezte Jaken
kíváncsian, miután
odabukdácsolt gazdája mellé,
valószínűleg nemrég kelt fel. A
kutyadémon, nem felelt, csak belerúgott a kis
gnómba, aki kirepült a barlangból,
és nagy puffanással földet
ért.
-
Indulunk!
– adta ki a parancsot, és felvette az
ájult lány a földről, majd
kilépett a szabadba. – Rin, hozd Kinuye
ruháját!
-
Igenis.
– válaszolt a gyermek és felvette a
sárkány kimonóját, ami
eddig a tűz mellett száradt.
Sesshoumaru
lassú léptekkel haladt, amit a kislány
is tudott
követni. A férfi néha a karjaiban fekvő
démonlányra pillantott, aki nem egyszer
megremegett. A
férfi úgy döntött, hogy elviszi
a beteget egy
papnőhöz, aki tud segíteni Kinuyén.
Mivelhogy
útba esik a falu, nem lesz nagy kitérő
számára,
és még meg is tudhatja, hol rejtőzik Naraku, ha
szerencséje van.
Már
mehettek egy ideje, amikor Sesshoumaru orrát megcsapta az a
szag, amit utált. Elfintorodott, amit Rin észre
is
vett.
-
Sesshoumaru-nagyúr,
mit érzel? – érdeklődött
kedvesen a kislány.
-
A
korcs öcsémet. – szinte köpte a
szavakat.
-
Nagyuram,
megint elmész? – kérdezte Jaken
kíváncsian.
-
Most
nem, de ha elmennek a faluból, felkeresem az öreg
papnőt. – felelte és lerakta a lányt
egy fa alá, aki még mindig remegett,
ezért a férfi, a prémet
megigazította a sárkányon.
-
Miért
mész oda? – kérdezte a gyermek,
és egy kék virágot tépett
le, aztán sárkányhoz szaladt
és a hajába rakta.
-
Kinuyet
elviszem a papnőhöz. – válaszolta
és ránézett a sápadt
démonlányra, aki egyenletesen szuszogott.
A
két kis társa bólintott, és
letelepedtek
egy fa alá. Rin néha elszaladt, hogy szedjen
virágot,
közben Jaken morgolódott valami miatt.
Sesshoumarunak
rossz előérzete volt, ezért elment
szétnézni
a környéken, hátha megtalálja
az okát.
A Nap, kis idő után kisütött,
és emiatt a
levegő is felmelegedett.
Rin,
miután megette a megmaradt halat, Jakent
idegesítette,
aki hiába menekült a kislány elől, mert
az mindig
elkapta és játszani kezdett a kis
szolgával.
Sesshoumaru miután visszajött, leült egy
fa tövébe
és elgondolkodott.
Inuyasha
egy kunyhóban feküdt, sebesülten, mert
Naraku az
előző találkozásukkor ellátta a
baját.
Miroku és Sangonak kisebb
sérülései voltak,
de Kagoménak semmi baja nem esett, mert a saját
világában tartózkodott. A
diáklánynak
lelki ismerte furdalása lett, hogy nem tudott
segíteni
barátain, ezért egész nap
körülöttük
sündörgött. A
féldémon, amikor
felébredt, szinte fel is pattant, ahogy megérezte
a
bátyja szagát.
-
Mi
a baj Inuyasha? – kérdezte aggodva Kagome, amikor
belépett a kunyhóba, egy halom
gyógynövénnyel a kezében.
-
Sesshoumaru.
– sziszegte, és rohant volna a démon
szaga után, ha Kagome meg nem állítja.
-
Inuyasha,
fekszik! – mondta a félvérnek, aki
elterült a földön.
-
Ezt,
még megbánod. –
dühöngött a fiú.
-
Most,
nem mehetsz el, a bátyáddal harcolni, mert
még nem gyógyultál meg. –
magyarázta a lány, és a
fiúra mosolygott. – Mutasd a sebeidet,
kicserélem a kötést.
A
féldémon beadta a derekát,
és hagyta,
hogy a lány kitisztítsa a sebeit, és
újra
bekötözze, de aztán valami szöget
ütött
a fejében, amit szóvá is tett.
-
Sesshoumaru
szaga mellet, még egy démonét
érzem. – szólt Kagoménak,
elgondolkozva.
-
Komolyan? Vérszagot
érzel a levegőben? – nézett
kíváncsian a fiúra.
-
Nem,
de miért nem tűnik el? Talán nem érzi
a szagomat?
-
Azt
kétlem, hogy nem érzi. Sokkal jobb
szaglása van, mint neked! – felelte Kagome, mire
Inuyasha, megint morogni kezdett.
A
féldémon még egy ideig meg volt
sértődve,
aztán meg szétunta magát, mert nem
mehetett
sehova. Sangoék is bementek, és
beszélgettek
minden féléről, hogy ne unatkozzon, annyira a
kutyafülű fiú.
Inuyasha,
még este is érezte a bátyja
szagát, ami
idegesítette, és nem értette, hogy mit
akar a
falu széli erdőben, egy másik démon
társaságában.
-
Még,
mindig itt vannak! – mondta bosszúsan a
társainak, akik nem tudták kikre gondol.
-
Kik?
– kérdezte Shippou, két
harapás között, mert most ettek, egy kis
tésztaleveset, Kagome
jóvoltából.
-
Sesshoumaru,
és az a másik démon. - felelte
és elkezdte magába tömni az
ételt. Sangoék kezében
megállt az evőeszköz.
-
Hogy
érted azt, hogy még mindig? –
érdeklődött Miroku.
-
Délelőtt
is éreztem a szagukat! – jelentette ki, amitől
mindenki meglepődött, csak Kagome nem.
-
Lehet,
hogy valami dolga van. – vetette fel Shippou.
-
Nem
tudom, de ha még egy óra múlva is
érzem a szagukat, odamegyek, és
legalább nem fogok unatkozni. – mondta Inuyasha
teli szájjal, közben az öklét
rázta. Mindenki egy nagyot sóhajtott,
aztán elmentek aludni.
Sesshoumaru
csillagokat nézte, Kinuye mellett ülve. Rin
és
Jaken, Aunt oldalán aludt el, aki nem rég
csatlakozott
hozzájuk.
A
démon fülét megütötte
az egyenetlen
légzés, és a szaporán
dobogó szív
hangja, ami a sárkányból
jött. A lányra
pillantott, akinek szinte kipattantak a szemei, és hirtelen
felült. A levegő után kapkodott és egy
halk
sikoly tört fel belőle, de ez úgy hangzott, mintha
nem
akarná felébreszteni a társait. A
háta
meggörnyedt, aztán a talajba markolt, hogy
levezesse az
elviselhetetlen fájdalmat, ami a
hátába nyílalt.
A
démon nem értette, hogy mi ébresztette
fel a
lányt, aztán megcsapta az orrát,
Kinuye vérének
az illata. Megragadta a lány karjait, hogy lefogja, de nem
látta a sárkány szemeit.
-
Nem…bírom…elviselni!
– nyöszörögte a lány,
és próbált kiszabadulni az erősen
tartó karok közül, ami majdnem
sikerült. A férfi meglepődött, hogy ilyen
erős lány, hisz még lábra sem tud
állni.
Kinuye
háta megfeszült, aztán elernyedt, mintha
kiszállt
volna belőle az élet. Sesshoumaru enyhítette a
szorítást, hogy ne fájjon a
lánynak, és
aggódva pillantott, a törékeny testre.
Kinuye
lassan felnézett, és fájdalmat
tükröztek
a kék szemek, amiből, egy könnycsepp folyt
végig,
a piros arcon.
-
Már nem sokáig bírok vele. –
mondta a lány
akadozva és erőtlenül.
Kinuye
arcán, egy halvány mosoly jelent meg, hogy a
fiú
félti egy kicsit. Lassan felemelte a jobb kezét,
és
kisimított egy tincset Sesshoumaru szeméből, ami
eddig
bele lógott. A hajszálat
vörösre festette a
lány vére, ahogy hozzáért.
A férfi
magához ölelte a sárkányt,
aki a vállára
hajtotta a fejét. Sesshoumaru, Kinuye ezüst
tincseibe
fúrta az arcát, amikből áradt a
lány
kellemes illata. A lány nem ölelte meg a
kutyadémont,
hogy ne vérezze össze
ruháját, és a
haját.
-
A
jel, amit nem kértem, mégis megkapom. –
válaszolt halkan Kinuye néhány perc
múlva, amit a férfi nem értett, mert
ez nem kapcsolódott a
kérdéséhez.
Meg
akarta kérdezni, hogy mire gondol a lány, de nem
akarta
megszakítani a pillanatot, inkább még
jobban
magához ölelte a sárkányt.
Azt érezte,
hogy démonlány elnehezül, és
egyenletesen
kezdett szuszogni. „Elaludt.”
Állapította meg
magában, és egy halvány mosoly jelent
meg az
arcán. Ölbe vette a lányt, a
prémmel
együtt, és felállt. Jakenhez
sétált,
majd egy kissebben belerúgott, hogy ébredjen fel,
ami
meg is történt.
-
Vigyázz
Rinre! – adta ki a parancsot, még a
kómás gnómnak, aki kábultan
bólintott, de a férfi már nem volt
előtte, mert egy szökkenéssel eltűnt előle.
Sesshoumaru
néhány ugrással a faluban volt.
Kereste Kaelde
kunyhóját, amit meg is talált kis időn
belül.
Magabiztosan belépett a helysége, ahol az
öreg
papnő gyertyafénynél olvasott valamit, de amikor
meglátta, hogy ki jött hozzá,
ijedtében
felpattant.
-
Mit akarsz Sesshoumaru? –
kérdezte az anyó.
-
Nem
harcolni jöttem papnő. – felelte jeges hangon, de
élvezte, hogy félnek tőle.
-
Akkor
miért? – nyugodott meg egy kicsit, és
csak most tűnt fel neki, a férfi karjaiban alvó
lányt, akinek a tenyeréből, a földre
csöpög a vére. – Mi
történt vele?
-
Gyógyítsd
meg! – felelte ellentmondást nem tűrő hangon,
amitől a papnő összerezzent, de nem mutatta.
-
Kérlek,
kövess. – szólt a férfinak
és kilépett az ajtón, a
démon utána. Átmentek egy
másik a kunyhóba, ami az
anyóé mellett állt. –
Fektesd le oda.
Sesshoumaru
bólintott, és lerakta a lányt az
ágyra,
ami egy takaróból, meg egy téglalap
alakú
párnából állt. Kaelde
odament Kinuyéhoz
és megnézte, hogy van-e láza, de a
démonlány
homloka, nem volt annyira forró, ezért
megnyugodott,
hogy nincs annyira nagy baja. Felnézett a karba tett
férfira,
aki az asszony cselekedeteit figyelte, ami egy
meghökkenés
volt.
-
Sesshoumaru,
mióta van meg, mind a két karod? –
érdeklődött.
-
Kaelde,
nem ezt jöttem megvitatni! Meg tudod
gyógyítani? – felelte, nem
túl kedvesen.
-
Amit
tudok, megteszek, de azzal segítenél, ha
válaszolnál néhány
kérdésemre.
-
Hát akkor,
kérdezz! – válaszolt kis
gondolkodás után.
-
Mikor
lett rosszul? – kérdezte kedvesebben, hisz a
démon már nem volt annyira
barátságtalan.
-
Előző
éjjel. – felelte szokásos jeges
hangján, és nekidőlt a falnak.
-
És,
mi okozta mindezt?
-
Egy
rémálom.
-
Egy álom? –
lepődött meg, mire a kutyadémon
bólintott.
-
Alig
tudtam felébreszteni, de már akkor,
forró volt.
-
De
úgy látom, hogy azóta, lement a
láza. – pillantott az alvó
lányra.
-
Megfürdettem,
és ma este ment fel neki megint. – mondta, mire az
öreg miko ledöbbent.
-
Értem.
Mondott valamit, hogy mi baja van?
-
„A
jel, amit nem kértem, mégis megkapom.”
Csak ennyit mondott, de most mennem kell. – felelte.
A
lányról levette a prémet, amit a
vállára
csatolt, és mielőtt kilépett volna a
kunyhóból,
még egy pillantást vetett Kinuyera,
aztán
megfordult és eltűnt az éjszakában.
Kaelde, már
hallotta valahol ezt a mondatot, de nem emlékezett
rá,
hogy hol. Kinuyera nézett, akin a férfi
fölsője
volt, ettől kicsit meglepődött. „Sesshoumaru
aggódik
egy lány miatt? Még a haoriját is oda
adta
neki?” kérdezte magától.
-
Furcsa,
észre sem vette, hogy ébren vagyok. –
szólalt meg halkan a sárkány,
és az asszonyra mosolygott.
-
Mi
a neved lányom? – érdeklődött
kedvesen és letérdelt a fekvőhely
mellé.
-
Kinuye.
– felelte, és nagy nehezen felült, a miko
segítségével. –
Kíváncsi rá, hogy mi okozza mindezt?
-
Igen,
különben nem tudlak
meggyógyítani. – válaszolta.
Kinuye
bólintott, és kioldotta az övet a
derekán,
mire a ruha lecsúszott róla. A haját
előre
fogta, és az asszony meglátta, hogy mit akar
mutatni a
lány. Döbbenten pislogott
néhányat, ahogy a
démon bal lapockáján
meglátott, egy
halvány feketesárkány alakzatot. A
jel, amiről
Kinuye beszélt, alig 10 centis lehetett, és olyan
volt,
mintha néha felizzott volna. Kaelde meg akarta
kérdezni,
hogy mi ez, de a lány válaszolt, a fel nem tett
kérdésre.
-
Ryou
megjelölt magának.
-
Ki
az a Ryou? – kíváncsiskodott az asszony.
-
Hallott
már a Feketesárkányokról?
– az öreg miko bólintott. –
Ryou a vezérük.
-
De
mit akar tőled?
-
Az
asszonyává akar tenni. –
nézett félre a lány, és
felvette a fölsőt. Megnézte a tenyerét,
ami már alig vérzett, hisz szinte teljesen
beforrt a seb. – Most lepihennék.
-
Rendben.
A
sárkány visszafeküdt, és
azonnal elaludt. A
miko betakarta, és hozott vizet. Beborogatta a
lány
homlokát, aztán visszament a
kunyhójába,
lepihenni.
Sesshoumaru,
miután visszatárt a táborukhoz,
letelepedett egy
fa tövébe, és figyelte a csillagokat.
Olyan érzése
volt, mintha Kinuye ott lenne mellette, mert a prémnek olyan
illata lett, mint a lánynak. Egy hajszál
lógott
a szemébe, ami vörösen csillogott a
holdfényben,
mert a sárkány vére befestette. A bal
karjára
pillantott, ami ugyan olyan volt, mielőtt az öccse
levágta
volna, és azt, hogy visszakapta, a lánynak
köszönheti.
Nagyot sóhajtott és lehunyta aranybarna szemeit.
Másnap
reggel útra keltek, mert nem akart a démon,
Inuyasha
közelében maradni, ezért
inkább elindultak
az ellenkező irányba.
A
kis csapat a faluban, elég korán kelt,
hála a
féldémonnak, mert mindenkit felvert. Inuyasha,
amikor
megérezte a démonlány
illatát, rögtön
felugrott.
-
Mit
érzel Inuyasha? – kérdezte Sango,
és közben lekevert egy pofont a szerzetesnek, mert
megsimogatta a fenekét. – Miroku!
-
Annak
a démonnak a szagát, aki Sesshoumaruval volt
tegnap, de most úgy érzem, mintha a faluban
lenne. – indult volna kifelé, de az öreg
miko, akkor lepett be a kunyhóba.
-
Inuyasha,
maradj nyugton. – szólt a fiúnak az
asszony, a kezében néhány
gyógynövénnyel. – Kagome,
Sango a segítségeteket
kérném.
-
Jó,
megyünk, de miben kell segítenünk?
– álltak fel a lányok.
-
Gyertek
utánam, és megmutatom. – indult el egy
másik kunyhó felé,
mögötte a két lánnyal.
Beléptek az ajtón, és
Sangoék szinte egyszerre ugrottak egyet hátra,
ahogy meglátták a
démonlányt.
-
Ez-ez
az a lány, Naraku csatlósa! –
kiáltott fel Kagome, mire a fiúk berontottak a
házba.
-
Én
nem érzem rajta, Naraku bűzét. –
szólalt meg Inuyasha, és a fekvő
lányra nézett, de a Tetsaigán tartotta
a kezét.
-
Soha
sem voltam a csatlósa, csak a
szövetségese, egy ideig. – mondta halkan
Kinuye, és rápillantott a kis csapatra.
-
Mit
keresel itt? – mordult fel, a félvér.
-
Ide
hoztak. – ült fel nagy nehezen, aminek az lett a
vége, hogy a fölső lecsúszott, a
válla alá. Mirokunak felcsillant a szeme, de
Sango ezt észrevette, és adott neki egy pofont.
-
Kinuye,
jobban érzed magad? – kérdezte kedvesen
az anyó.
-
Egy
fokkal jobban. – vallotta be, és mosolyt
erőltetett a piros arcára, ami megint azt jelezte, hogy
belázasodott.
-
El
kéne vinni a patakhoz, hogy lemenjen a lázad.
– vetette fel. – Kagome, segítetek neki?
-
Hát
jó. – felelte bizonytalanul a
diáklány.
-
Inuyasha,
elvinnéd Kinuyet? – kérdezte az
öreg miko.
-
Miért
pont én? – háborodott fel, de ekkor
megcsapta az orrát, a démonlány
vérének az illata.
Kinuyera
pillantott, akinek le volt hajtva a feje, és a keze
ökölbe
volt szorítva. Befestették a padlót, a
vörös
vércseppek. Mindenki a meglepődött fiúra
nézett,
aki a lányt figyelte, aztán ők is a
démonra
pillantottak, akinek a testéből, mintha fekete
lángok
csaptak volna ki, amik az ezüstös tincseket,
tépkedték.
-
Kinuye
jól vagy? – aggodalmaskodott Kaelde
anyó, és a lányhoz akart
érni, de el is rántotta a kezét.
-
Túl…erős.
– mondta akadozva, mire mindenki lépett egyet
hátra.
A
fekete tűz kezdett eltűnni, és mindenki megnyugodott.
Kinuye
egy váratlan pillanatban, felsikított,
és a
lángok megint kicsaptak a testéből, de olyan
erővel,
hogy mindenkit a falnak repített, a hihetetlen nagy erő,
amitől, még a föld is megremegett. Mindez egy
szempillantás alatt történt,
aztán a tűz,
mintha kirobbant volna Kinuyéből,
átszakította
a tetőt, egy fekete lángcsóvaként, ami
csak a
felhők felett tűnt el, a jelenséggel együtt. Az
volt a
furcsa, hogy ami az energia kitörésben
eltört vagy
bármi baja lett, újra épült.
Mindenki
térdre rogyott, és a lányra
pillantott, akinek
az óceán kék szemekből, a
könnyek
potyogtak. Inuyasha úgy érezte, mintha az
erejét
kiszívták volna, de nem ő volt az egyetlen, aki
így
volt ezzel. A hanyou felsegítette Kagomét,
míg a
démonirtót Miroku. Kaelde anyó,
már a
lány mellett térdelt.
-
Mi a franc, volt ez? – kérdezte a
félvér.
-
A
jel, fekete lett. – csodálkozott el az
anyó, mire mindenki odalépett, és
meglátták Kinuye hátán a
feketesárkányt, mivelhogy a haja már
nem takarta.
-
Jó
napot, Inuyasha úrfi! – szólalt meg a
bolha, a hanyou vérét szívva. A
fiú lecsapta a kis
vérszívót, ami pont a
kezébe szállt.
-
Myouga,
mit keresel itt? – kérdezte Kagome.
-
A
környéken jártam, amikor
megláttam azt a fekete
lángcsóvát, ami innen jött,
ezért úgy döntöttem, hogy
megnézem. – felelte, és csak most vette
észre, a démonlányt, akinek
már elapadtak a könnyei.
-
Van
valami híred? – kérdezte Sango, de a
bolha nem figyelt rá, mert már a
sárkánylány
vérét szívta. Kinuye lecsapta
Myougát, de az a tenyerébe ugrott, mielőtt a
csapás elérte volna.
-
Kelet
hercegnője, örülök, hogy látom.
– hajolt meg a bolha, amitől mindenki ledöbbent, de
a lány arcán egy halvány mosoly jelent
meg.
-
Mi??
– kérdezték egyszerre,
kivéve Kaelde anyó.
-
Régen
találkoztunk. Nem tudod, hogy mi van az
édesanyámmal? –
érdeklődött szomorúan.
-
A
Feketesárkányok ura fogságban tartja,
csak ennyit hallottam, a démonoktól.
-
Akkor
nem hazudott Ryou, hogy még életben tartja őket.
– állt fel a lány, és
mivelhogy az ereje visszatért, már sokkal jobban
volt. – Mindjárt jövök, csak
lefürdök.
-
Veled
megyek. – ugrott fel Kagome, mert meg akarta ismerni a
démont, aki nem volt barátságtalan.
Kinuye
ezt egy hálás pillantással viszonozta,
aztán
együtt indultak el a falutól nem messze
folyó
patakhoz. Sango is csatlakozott hozzájuk, míg
Myouga
inkább a fiúkkal maradt.
A
két lány kikérdezte a
démont, aki csak
néhány dolgot nem osztott meg velük. A
Sesshoumarus utazásáról, nem
beszélt, meg
arról, hogy visszaadta neki a karját.
A
három lány, jól
elbeszélgetett, és
az után, hogy ő elmondta a kis
történetét,
Kagome és Sango is mesélésbe kezdett,
amit már
a vízben folytattak.
-
Mutassak
valamit, amit még nem látattok? –
kérdezte jókedvűen a
sárkány.
-
Persze.
– felelte Sango, mire a démon elmosolyodott. A
tenyerébe vett egy marék vizet, és
becsukta. Néhány másodperc
múlva kinyitotta, és egy kék
kismadár szállt ki belőle. – Ezt, hogy
csináltad?
-
A
vizeket uralom, és bármit tudok
formálni belőle. – felelte, és a kis
állat a mutató ujjára
szállt, aztán visszarakta a vízbe a
teremtményét.
-
Akár
ruhát is? – kíváncsiskodott
a miko.
-
Persze.
Milyet szeretnél?
-
Nem
is tudom. Egy kimonót, talán. –
gondolkodott el.
-
És
te Sango? – fordult a démonirtó
felé.
-
Legyen
olyan, amilyet Kagome mondott. – vonta meg a
vállát.
-
Csukjátok
be a szemeteket. - mondta, és a két
lány így is tett.
Kinuye,
jobb kezével elkezdte kavargatni a vizet, és
Kagome
felé mutatott, akinek a testére a víz
rátekeredett, és kezdett formát
ölteni.
Újra megtette ugyan ezt, csak most Sango felé
mutatott.
Mind
a hárman a parton álltak, és
döbbenve
néztek magukra. Kagomén egy
halványzöld
kimonó volt, amin fehér és
zöld virágminták
díszítették. Sangoé meg,
sötétrózsaszín
alapon, fehér és világos
rózsaszín
virágszirmok díszítették a
ruhát.
Mind a kettőjüknek fehér, vastag
övük volt.
-
Remélem
tetszik, mert most többre nem futotta. – mosolyodott
el.
-
Ezek,
nagyon szépek. – hüledezett Kagome.
-
Igen,
és olyan mintha selyemből lenne. – tapogatta meg
az anyagot.
-
Ha
lesz, majd valamikor ünnepség, majd én
csinálom a ruhákat. – kacsintott a
két lányra, akik felkacagtak.
-
Miért
változott meg a külsőd?
-
Ez
a vizidémon külsőm, ahogy Miroku
mondaná. – felelte, és ekkor
megzördült a bokor. – Emlegetett
szamár.
-
Miroku!!
Mit keresel itt? – kelt ki magából a
démonirtó, és kirángatta a
bokorból a fiút.
-
Csak
erre jártam, és megláttalak titeket.
Nagyon jól áll Sango, ez a ruha. –
próbált mentegetőzni a szerzetes, de
így is kapott egy jó nagy pofont, a
két lánytól.
-
Én
megyek, addig ti öltözzetek fel, a
ruhákat, majd dobjátok a vízbe.
– szólt hátra, és felvette
Sesshoumaru haoriját a földről, majd elindult, de
közben megfogta a szerzetes karját és
elvonszolta a patak közeléből.
-
Kinuye,
te tényleg Kelet hercegnője vagy? –
kérdezte Miroku, miután a lány
elengedte a karját, és a falu felé
indultak.
-
Igen,
de miért kérdezed? – nézett
a fiúra, aki megfogta a kezét és
letérdelt.
-
Lennél
a gyermekeim anyja? – kérdezte a szerzetes, mire a
lány ledöbbent, aztán megkomolyodott.
-
Akár
az is lehetnék, de… - nem tudta befejezni, mert
közbevágott a fiú.
-
Ez
csodálatos! – ugrott fel, és meg akarta
ölelni a démont, de az ellépett az
útból, és emiatt Miroku orra bukott.
-
Nem
közösülök halandókkal!
– mondta vigyorogva. – Ha végig
hallgattál volna, nem estél volna
pofára.
-
Pedig
már annyira örültem. –
állt fel és leporolta magát. A
fülét, ekkor nevetés
ütötte meg. Hátrafordult és
Kagoméék álltak
mögöttük, úgy tűnt, hogy rajta
szórakoztak.
-
Miroku,
ezt megkaptad! – mondta Sango.
A
három lány visszaindult, míg a
szerzetes
morcosan ballagott utánuk. Miután
beléptek
Kaelde kunyhójába, Kinuye elmesélte
ugyan azt,
amit a lányoknak, aztán a nap további
részében
másról beszélgettek, de
közben a
falusiaknak is segítettek.
Folytatása
következik…
| |