Sárkányok harca

By:Kinuye

1.

Szomorú kezdet

Egy kellemes tavaszi reggelen, a csöndet egy kislány hangja törte meg a palota falain belül. A 10 éves gyermek kiáltozva rohangált a folyosókon, amit a dolgozó cselédek mosolyogva fogadtak. Átrohant a kerten, és amikor ezt egy fiatal, fehérhajú lány észrevett, a kislány már a nyakában volt. Mosolyogva ölelte meg a gyereket, aki szorosan hozzá bújt.

• Fumie, nem kéne rohangálnod. – mondta a lány és lerakta a földre, akinek a mondandóját szánta.

• Tudom, de úgy örülök. – ugrált a csöppség.

• Én is, 4 nap múlva jönnek a vendégek.

• Igen, és nagyon kíváncsi vagyok rájuk, mert régen nem voltak itt idegenek. – simogatta meg a gyerek fejét a lány, hogy lenyugodjon.

• Elnézést, kisasszony, de az úr már várja önöket. – szólalt meg egy szolgáló, a két lány mellett.

• Köszönjük, hogy szóltál Sata. – nézett a cselédre az idősebb démon.

• Ez a dolgom. –felelte és miután meghajolt, ment a dolgára. A két lány elindult a palota urának szobája felé. Beléptek a helységbe, ahol három személy beszélgetett, de amikor észrevették őket, elhallgattak.

• Jó reggelt. – köszöntek egyszerre a megérkezők.

• Jó reggelt. – viszonozták.

• Üljetek le. – mondta egy csinos, halványkék hosszú hajú nő, aki élénk kék szemével rájuk nézett. A lányok helyet foglaltak a palota urával szemben.

• A vendégek miatt hívtatok minket? – kíváncsiskodott a fiatal lány, némi hallgatás után.

• Igen. Készülődni kell. – válaszolt a démon, akinek bordó szeme nem tükrözött szinte semmilyen érzelmet. Ezüst haját hátul összekötve hordta, ami így a háta közepét súrolta. – Kinuye!

• Igen apám? – nézett a férfira az említett, óceán kék szemeivel.

• Kérlek, öltözz fel a legszebb ruhádba, aznap este. – mondta, de hangjában egy kis keserűség érződött.

• Jó, de miért? – kérdezte Kinuye és kezeit az ölébe rakta.

• Majd elmondom lányom. – válaszolt a férfi és a mellette ülő nőre nézett, aki erre, szomorúan bólintott.

• Rendben. – törődött bele, mert már megszokta, hogy nem kötnek mindent az orrára.

• Fumie, te majd segíts a nővérednek. – mondta az asszony kedvesen, mire a gyermek felpattant és a nőhöz futott.

• Jó anyu. – bújt oda az asszonyhoz a kislány, és a bordó szemeivel az apjára pillantott.

• Apám, elmennék sétálni egyet a környéken. – állt fel Kinuye.

• Rendben, de Fumie is veled mehetne. – mondta a férfi.

• Jó, akkor gyere hugi. – fogta meg a kislány kezét Kinuye és kiszaladtak a szobából.

• Bairei, szerinted bele fog menni? – kérdezte egy fiú, aki eddig csöndben figyelt.

• Muszáj, de ismerem, hogy mennyire makacs. Nem lesz könnyű. – nézett a férfi, a fehér hajú fiatal fiúra.

A két testvér, egy réten sétált, ami a palotától nem messze volt, amikor Kinuye démoni energiát érzett a mellettük lévő erdőből. Megtorpant és a fákat fürkészte. Fumie megállt, és ő is oda nézett, ahova nővére, de nem látott semmit.

• Kinuye, mi a baj? – lépett a lány mellé, a húga.

• Menj vissza, démoni aurát érzek. – mondta úgy, hogy nem nézett a kislányra.

Fumie kis gondolkodás után bólintott, majd sietve visszaindult. Kinuye lassan elindult az erdő felé. Megállt az első fánál, körbenézett és továbbment. Kis idő után megcsapta az orrát a démon szaga, akinek az erejét érezte, majd néhány lépés után meglátott egy fiatal fiút egy sziklán ülni. Elbújt egy vastag fa mögé, és onnan nézte a betolakodót, aki eddig nem vette észre a lányt, mert el volt merülve a gondolatiban. A szélirány hirtelen megfordult és a lány illatát a fiú felé fújta a szellő. A démon felnézett és beleszagolt a levegőbe, majd Kinuye felé pillantott aranybarna szemeivel, miközben a szél az ezüst tincseket a szemébe fújta. A lány gyorsan visszahúzódott, és amikor újra kinézett, a fiúnak nyoma sem volt. Félig kilépett a búvóhelyéről és körbenézett, de nem látta sehol. Értetlenül pislogott néhányat. Megfordult és ott állt előtte a démon, alig húsz centire, amitől a lány majdnem szívrohamot kapott. A jobb kezét a mellkasához rakta és a levegő után kapkodott, miközben lépett egyet hátra.

• Miért leskelődtél utánam? – kérdezte a fiú és fürkésző pillantással végignézett az előtte állón.

• Én nem leskelődtem. Megéreztem, hogy itt vagy. – válaszolt kicsit sértődötten és meg nyugodt egy kicsit.

• Mit keresel itt?

• Ezt én is kérdezhetném, mert ez a terület az apámé. – húzta fel magát a lány karba tett kézzel. A fiú kicsit meglepődött, de nem a hangnemen, hanem amit hallott.

• Hogy hívnak? – kíváncsiskodott, de nem lehetett hallani a hangján.

• Kinuye, és téged? – higgadt le a démonlány.

• Sesshoumaru. – válaszolt és leült a kőre, ahol az előbb gondolkodott. A lány is leült, a vele szemben lévő fatörzsre. A földet vizsgálta, mintha látna valami érdekeset. Kis idő után a démonlány megszólalt.

• Mit keresel itt a Keleti tartományban? – nézett a démonra.

• Én semmit, az apám nem mondott semmit, csak azt, hogy jönnöm kell. – pillantott az égre Sesshoumaru.

• Megértem, ha rosszul esik, hogy a szüleid nem mondanak el semmit neked. Velem is ezt teszik, és néha dühít. – mondta szomorúan a lány és a fiú szemeiből próbálta kiolvasni a gondolatait.

A két démon még egy ideig beszélgetett, vidámabb témákról. Jól megértették egymást, ez idő alatt, de a társalgást a lány szakította meg.

• Most mennem kell. Jönnek a katonák. – állt fel és kék szemével szomorúan Sesshoumarura nézett, aki követte példáját, és felállt.

• Miért jönnek? – csapta meg az orrát a közeledők szaga.

• Engem keresnek. Remélem, még találkozunk. – szólt hátra és elindult, de még egyszer hátranézett. A démont már nem látta, úgy tűnt, hogy elment.

• Kinuye!! – halott meg egy hangot az említett és a fák közül előlépett az a fiú, aki az apjával maradt, miután ő elment, nyomában egy tucat katonával. – Miért nem jöttél vissza?

• Sajnálom, gondolkodnom kellett. – válaszolt megbánóan a démonlány és közelebb lépett.

• Jól van akkor, gyere, mert már mindenhol kerestek. – mondta kedvesebben és visszaindultak a palotába.

Sesshoumaru egy fáról az egészet végignézte, majd ő is eltűnt szellemgömbként. A lány minden nap kiment a tisztásra, mert a fiúval találkozott. Összebarátkoztak ez alatt a négy nap alatt. Kinuye azon a napon, amikor a vendégeket várták, előbb indult vissza a palotába, nehogy elkéssen, mert még fel kell készülnie is.

Bement a szobájába és felvette a kikészített ruhát, amit az édesanyja választott. Leült a tükör elé, ami az ajtóval szemben volt és a haját kezdte fésülni, közben a vacsorára gondolt, mert nem értette, miért kell neki is jelen lenni a fogadáson. Bairei előző nap közölte ezt vele.

• Bejöhetek? – kérdezte egy mély hang.

• Persze gyere. – a férfi odasétált a lány mellé. – Mit szeretnél apa?

• Ugye tudod, hogy a Feketesárkányokkal szemben vesztésre állunk? – kezdte a palota ura. Kinuye bólintott. – Áldozatot kell hoznom. Szövetséget kötök, az egyik tartomány urával, de cserébe fel kell ajánlanom nekik valamit, az egyik olyat, ami többet ér számomra, bármi másnál. – mondta lehangoltan és az ablakon keresztül a teliholdra nézett.

• És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian és apja felé fordult.

• Te, Kinuye. – a démonlány ledermedt. Lerakta fésűjét az asztalra, majd lehajtotta a fejét, miközben visszafordult a tükör felé.

• Hozzá kell mennem valakihez, hogy ne veszítsünk? – kérdezte halkan, de hangjában keserűség hallatszott.

• Igen. – válaszolt megbánóan a férfi, és inkább elfordította a tekintetét a lányáról, és ismét a holdra nézett.

• Felajánlasz engem egy idegennek, mint egy darab rongyot, hogy elérd a célodat? – kelt ki magából a lány és szinte ordította mindezt. A férfira nézett, könnyes szemével a lány, amitől Baireinek majdnem megszakadt a szíve a szép arc látványától, amit most sós cseppek tettek szomorúvá.

• Sajnálom. – mondta halkan és kisétált a szobából. Kinuye az asztalra borult és keservesen sírni kezdett.

A terem tele volt hatalmas erejű démonokkal, akik még nem tudták, hogy mit ajánl fel nekik Kelet ura, a szövetségért. A szolgálók feltálalták az ételt, majd elhagyták nagy szobát. Felhívta magára a figyelmet Kinuye apja, azzal, hogy felállt. A vendégek lassan elhallgattak, és várták, hogy mit szeretne a férfi.

• Tudják, hogy miért hívtam ide önöket, mert szövetséget kellene kötnöm, ahhoz, hogy le tudjam győzni a Feketesárkányokat. Mint tudják, sokan vannak és erősek, nem bírunk el velük, mi Ezüstsárkányok, ezért segítséget kérek önöktől. – mondta hangosan a férfi, mire egy kis hangzavar tört ki, de az sem tartott sokáig.

• És mit ajánlasz fel nekünk, azért, hogy megbízzunk benned, Bairei? – kérdezte Észak ura, aki tigrisdémon volt, és az egyik legerősebb mind közül. A többi vendég helyeselt.

• A lányom kezét. – válaszolt egyszerűen, bár lelki ismeret furdalása volt, hogy ezt teszi Kinuyéval.

• És láthatnánk a lányodat? – kérdezte az egyik démon.

• Persze. – felelte, mire kinyílt a vele szemben álló ajtó.

Belépett a terembe Kinuye, kék selyemkimonóban, amin fehérliliom minták voltak. A lány derékig érő haját, felül feltűzték két fehér hajtűvel, amit szintén liliom díszített. A szemét kékkel kisminkelték és az ajkaira rózsaszínű rúzst kentek. A lány leült apja mellé, körbenézett és megakadt a szeme egy ezüsthajú fiún, aki csodálkozva nézett rá aranybarna szemeivel, amiben egy kis szomorúság bujkált.

• Valóban gyönyörű a lányod, biztos vagy benne, hogy a szövetségért cserébe őt hozzáadod valakinek, a teremben ülők közül? – kérdezte Inutashio, a már ülő férfitől.

• Igen, csak így győzhetjük le a Feketesárkányokat. – válaszolt semmilyen érzést tükröző hangon. – Ki fogadná el így a feltételeket?

• Mi biztosan, a fiamnak úgy is feleséget keresek. – nézett végig Kinuyén, Északi tartomány ura. Néhány másodpercen belül, elég sokan jelentkeztek, a lány nagy szomorúságára, de elvállalta, hogy segít az apjának, ezért muszáj elviselnie mindezt.

• Mostmár csak ki kell választanod, hogy kivel szövetkezel. –mondta az egyik nem jelentkező démon, de mindenki egyet értett vele.

• Holnap közlöm önökkel a döntésem. – jelentette ki a férfi, amire elkezdődött a vacsora, és mindenki elmesélte, milyen hőstettei voltak eddig, meg, hogy miként megy a tartománya.

Kinuye felállt és kisétált a teremből, amit nem sokan vettek észre, a hangzavar miatt. Kis idő után az a fiú is ott hagyta a vendégeket, akit a démonlány felismert. Kinuyet kereste, akit a kinti kertben talált meg, egy fának dőlve, miközben az ezüstösen világító holdat figyelte.

• Szépek a csillagok. – szólalt meg a fiú, Kinuye mellett, aki csak most vette észre az érkezőt.

• Igen, azok. – válaszolt és a démonra nézett szomorú szemekkel.

• Mióta tudod, hogy férjhez adnak?

• A vacsora előtt tudtam meg nem sokkal. – pillantott újra az égre. A fiú nekidőlt a fa másik oldalának és a csillagokat fürkészte.

• Te is akarod? – kérdezte halkan, de érdeklődőn.

• Nem, de meg kell tennem apámért. – válaszolt és egy könnycsepp csordult le az arcán, ami a ruhájára hullott.

A fiú megérezte a sós nedv illatát, ezért Kinuye mellé lépett, aki a nyakába borult és sírni kezdett. A démon, vigasztalás képen sután megölelte a lányt, aki szorosan hozzá bújt, és közben belefúrta az arcát az ezüst tincsekbe, amik kellemes illatot árasztottak. Kinuye néhány perc múlva kezdett megnyugodni, és már csak szipogott, de nem akarta elengedni a démont, de a szemébe nézett.

• Sajnálom. – mondta csöndesen.

• Mit? – nézett a könnyekkel áztatott szempárba, amik kéken csillogtak a holdfényben.

• Összekönnyeztem a fölsőd. – mosolygott a srácra, aki szintén mosolyra húzta száját.

• Nem baj. – felelte.

• Sesshoumaru? – nézett ártatlanul a démonra, aki jelezte, hogy várja a kérdést. – Mikor mentek el?

• Nem tudom, talán holnap reggel. – felelte a fiú. Kinuye kibújt az ölelő karok közül és indulni készült, bár nehezére esett. – Hová mész?

• Csak sétálok egyet. Jössz te is? – nézett le a démonra, aki kis gondolkozás után felállt és egymás mellett indultak az erdő felé.

• Hová megyünk? – pillantott körbe a fiú.

• Majd meglátod, csak gyere utánam. – mosolygott a démonra.

Néhány perc néma sétálás után, Kinuye előre szaladt és átment a szemben álló, magas bokrok között. Sesshoumaru nem értette a lány viselkedését, de követte a példáját, csak ő nem sietett. A bokrok mögött egy kis tavacska állt. Három méter magasról vízesés zúdult bele a tóba. A csobogást alig lehetett hallani. Egy kis fa állt a tó annak a szélén, ahol a vízesés eggyé vált a tavacskával. Sesshoumaru Kinuyét a cseresznyefa alatt látta meg, miközben a törzset simította végig. Sesshoumaru átugrott a túlpartra, a lány mögé nem sokkal.

• Itt nem nyugodtabb? – kérdezte meg sem fordulva Kinuye.

• De, szép ez a hely. – nézett körbe és megakadt a szeme a fa levelein, amelyek most kékes fénnyel világították meg a teliholdas éjszakát. – Ez hogy lehet?

• Csak egy kis varázslat, de szerintem így jobb. – fordult meg a démonlány és a fiúra pillantott, aztán a vízhez sétált és leguggolt a széléhez. Visszanézett a démonra és elmosolyodott.

• Ezt te csináltad? – lepődött meg a fiú.

• Igen, ez az én erőm. – felelte, még mindig Sesshoumarura nézve.

Jobb kezét a vízbe mártotta, és amikor kihúzta, hullámozni kezdett a felszíne. Egy pillangóforma emelkedett ki a vízből, aztán elvált tőle és felröppent a levegőbe, egyenesen Sesshoumaru jobb vállára szállt. A kutyadémon egyik ujját odatartotta, mire a kis állat rámászott és közelebbről megfigyelhette. A lepke átlátszó volt, de világoskék, akár a víz. Kinuye Sesshoumaru elé sétált és nézte a fiú arckifejezését, ami lepődött és egyben kíváncsi volt.

• Hogy tetszik?

• Még nem láttam ilyet, de tetszik. Bármilyen formát tudsz csinálni? – nézett a lányra, és a lepkét a másik kezébe adta.

• Persze, de, csak ha van annyi víz, mert ha nincs miből, nem lehetséges. Mit szeretnél látni? – kérdezte és újra a vízhez sétált, majd a pillangót a tavacskába helyezte.

• Nem tudom, ezt rád bízom. – a lány mellé ment és figyelte minden mozdulatát.

Kinuye a kezével megkavarta a vizet, majd felállt és hátrébb lépet. A vízből szép lassan kiemelkedett egy alak, ami kis idő után formát öltött, Sesshoumaru nem kis megdöbbenésére. A vízben egy 17 éves kinézetű fiú állt, térdig érő hajjal. Sesshoumaru furcsa szemekkel pillantott a mellette álldogáló angyali mosollyal rá pillantó Kinuyera.

• Na, milyen? – kérdezte visszafojtva a kuncogását, mert a démon elég érdekesen tekintett rá.

• Élethű. – döbbenten válaszol. Kinuye kinyújtja a teremtménye felé a kezét, aki megfogja és kilépett a partra. A démonlány behunyja a szemét és koncentrál, de amikor kinyitotta a fiú nem átlátszó volt, hanem színes, és teljesen élethű.

• Ez lennél te! – mosolygott a lány a démonra és elengedte a fiú kezét.

• Csak kinézetre olyan, mint én? – nyugodott le a fiú.

• Nem, én irányítom, de az erőd egy kis részét örökölte talán, de nem biztos. Eddig még nem nagyon formáltam meg, embereket és démonokat. – rántotta meg a vállát Kinuye, majd a teremtményére nézett, aki visszasétált a vízbe és újra cseppfolyós lett.

• Az eredeti szerintem jobb. – mondta büszkén és karba tette a kezét Sesshoumaru.

• Vissza kell mennem. – tért el a témától Kinuye és szomorú szemekkel a démonra pillantott. A fiú ránézett a lányra, majd a fára pillantott, hogy ne láthassa az arcát. – Sesshoumaru. – szólította meg a démont.

Sesshoumaru a démonlányra pillantott, és Kinuye ajkait érezte a sajátján, amitől ledöbbent. A lány ezt kihasználva átugrott a túlsó partra és még egy ugrással bevetette magát az erdőbe, hogy a fiú ne vonhassa kérdőre tette miatt. Sesshoumaru nem mozdult meg, még egy percig, aztán azt vette észre, hogy miután a lány elment, a kéken világító levelek elvesztik fényüket. Ő is visszaindult a palotába, de út közben Kinuyén gondolkozott. „Tele van meglepetéssel ez a lány, nem tudom kiismerni.” Halvány mosoly jelent meg a szája szélén, és belépett a démonokkal teli terembe, ahol jót mulattak. Leült apja mellé és figyelte az eseményeket. Inutashio és Sesshoumaru egymásra néztek, és a hatalmas démon megpillantott valamit a fián. Az egyik ujjával a szájára mutatott egy mosoly kíséretében. A démon megértette és végighúzta a kezét az ajkain, de amikor a kézfejére nézett, halványan elpirult, mert rózsaszín rúzst törölt le, ami Kinuye ajkairól került a sajátjára. Letörölte és csöndben hallgatta beszélgetést, ami nem nagyon érdekelte. Inutashio észrevette, hogy fia unatkozik, ezért megszólította a vendéglátójukat.

• Bairei, ha nem lenne baj, mi lepihennénk, mert fárasztó utunk volt. – mondta a hatalmas kutyadémon, de ezt, csak kitalálta, hisz már négy napja Keleten voltak, csak neki még el kellett intézni egy-két dolgot.

• Rendben, Sata majd elvezet titeket a szobátokba. – felelte és tovább beszélgettek.

A két démon felállt és kisétált a teremből. Az ajtóban ott állt a szolgálólány.

• Kérem, kövessenek. – hajolt meg a lány és átmentek a kis kerten, majd a baloldalon fekvő folyosóban, megállt egy ajtó előtt, amit kinyitott. Inutashio ment elől és utána a fiú. – Fiatalúr, önnek külön szobát szántunk, kérem, jöjjön utánam. – szólította meg a fiút, aki kis idő után követte a cselédet.

Visszamentek a kerthez és megállt a szolgáló a folyosótól jobbra fekvő szobánál. Sesshoumaru belépett helységbe és körbenézett. A fekvőhelyen kívül, egy éjjeli szekrény volt, amin egy kis gyertya volt arra a célra, hogy bevilágítsa a szobát, bár nem nagy fénye volt. Levette a páncélját és ledobta a szekrény mellé. Lefeküdt az ágyra és a plafont nézte. Bal lábát felhúzta és karját a feje alá rakta, összekulcsolva. „Ideérzem Kinuye illatát, a közelben van.” – gondolta magában, majd elnyomta az álom.

Reggel a démonlány, amikor felébredt, halványkék lenge kimonót vett fel, amit fehér virágszirom minták díszítettek és sötétkék, vékony övet kötött a derekára. A haját kieresztve hagyta, miután megfésülködött. Elindult az apjához, hogy megkérdezze, miként döntött a házasságról. Bekopogott az ajtón és belépett.

• Apám, hogy döntöttél? – kérdezte lehangoltan.

• Még sehogy. Azt szeretném, hogy te válaszd ki a férjed, a jelentkezők közül. – nézett az ajtóban álldogáló lányára. Kinuyenak az utóbbi mondat olyan volt, mintha a szívéből kiálló tőrt mélyebbre döfték volna, hisz senkihez nem akart hozzá menni. Ezt úgy fogta fel, hogy kiválaszthatja, hogy milyen fegyverrel ontsák ki az életét.

• Apám, csak akkor házasodok, ha idősebb leszek. – felelte dühösen.

• Én is arra gondoltam, de kit választasz? – kíváncsiskodott az Ezüstsárkány, de tudta, hogy ez fáj a lányának.

• Nem tudom, majd közlöm veled, miként döntöttem, hogy ki legyen az, akit meg kell tűrnöm, majd magam mellett. – azzal a lány megfordult és kisétált a helységből, egyenesen a testvéréhez.

Fumie a többi démongyerekkel játszott, amikor megjelent a Feketesárkányok egy csapata, sasdémonokkal, akik a szövetségesük volt. A gyerekek sikítozva menekültek, amikor ezt észrevették, de néhányukat elragadta egy sas és magukkal vitték őket. Az Ezüstsárkányok, akik a közelben voltak, felvették a harcot az ellenséggel, de képtelenség lett volna, ha tízen legyőztek volna tíz Feketesárkányt és húsz sasdémont. Kinuye fülét megcsapta a sikítások hangja, ezért dühét elfeledve rohanni kezdett abba az irányba. Amikor odaért, egy sas éppen a húgát akarta elragadni. Neki ugrott a támadónak, hogy megmentse a testvérét, aki mostmár őt tekintette ellenfelének.

• Fumie, menekülj! – kiáltott a démonlány, hátra sem nézve és kitért a támadó karmi elől.

• Jó. – mondta és szaladni kezdett a palota felé, de nem vette észre, hogy egy másik sasdémon őt célozta meg. A gyerek sikított egyet, amikor felkapta a madár. Kinuye odakapta a fejét és a távolodó testvérét, pillantotta meg.

• Fumie!!! – kiáltott fel és segítségére sietett volna, ha az ellenfele nem csapta volna neki egy fának a szárnyaival. Nehézkesen felállt és újra elindult, de a madár feltartotta. A kislányt már alig látta, ezért minden erejét összeszedve karmaival megölte a sasdémont, de már késő volt, mert már eltűntek a szeme elől. Kétségbe esetten kapkodta a fejét, de nem találta őket az égen. Térdre rogyott és könnyezve a földet verte, hiszen nem tudta megmenteni a testvérét. Felhők gyűltek a feje felett, de még nem eredt el az eső. Néhány perc múlva a jobb vállán megérzett egy kezet. Szipogva felnézett és meglátta az apját. Letörölte könnyeit és szembe állt a férfival, aki szomorúan tekintett lányára, majd magához rántotta és megölelte Kinuyet.

• Mi történt? – kérdezte lágy hangon Bairei.

• Apám esküszöm, hogy visszahozom, az életem árán is. Esküszöm! – súgta az apja fülébe, majd kibontakozott az ölelésből és elindult a palota felé.

Éjszaka volt, a csillagokat néhol eltakarta egy-egy felhő. Kinuye a szobájában átöltözött és felvett egy kényelmesebb sötétkék kimonót, amiben jobban lehetett mozogni, és világoskék övet kötött a derekára. A haját felkötötte, hogy ne akadályozza a mozgásban. Sata lépett be az ajtóba, kezében egy karddal. Kinuye elvette és felkötötte a fegyvert az oldalára, majd kisétált a szobából. A szolgáló követte a kertbe a lányt.

• Köszönöm Sata, hogy segítettél. – szólt hátra és felugrott a tetőre, majd néhány szökkenés után, a fák közé vetette magát, és eltűnt az éjszakában.

Véleményeteket várom: kinuye@gmail.hu –ra.

Folytatása következik…