|
Magyarnak lenni
Magyarnak lenni: tudod mit jelent? Magasba vágyva, tengni egyre -lent; Mosolyogva, mint a méla őszi táj, Nem panaszolni senkinek, mi fáj; Borongni mindig, mint a nagy hegyek, Mert egyre gyászlik bennünk valami: Sokszázados bú, melyet nem lehet Sem eltitkolni, sem bevallani. Magányban élni, ahol kusza árnyak Bús tündérekként föl-fölsirdogálnak, S szálaiból a fájó képzeletnek Feketefényű fátylat szövögetnek És bút és gyászt és sejtést egybeszőve Ráterítik a titkos jövendőre. Rabmódra húzni idegen igát, Álmodva rólad: büszke messzi cél, S meg-megpihenve a múlt emlékinél, Kergetni téged: csalfa délibáb!... Csalódni mindig, soha célt nem érve, S ha szívünkben már apadoz a hit: Rátakargatni sorsunk száz sebére Önámításunk koldusrongyait. -Én népem! múltba vagy jövőbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
Magyarnak lenni: tudod mit jelent? Küzdelmet, fájót, végesvégtelent. Születni nagynak, bajban büszke hősnek, De döntő harcra nem elég erősnek; Úgy teremtődni erre a világra, Hogy mindig vessünk, de mindig hiába: Hogy, amikor már érik a vetés, Akkor zúgjon rá irtó jégverés. Fölajzott vággyal, szomjan keseregve A szabadító Mózest várni egyre: Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat, Mely végzetünknek kövült átkaul, Ránk néz merően, irgalmatlanul, S utunkat állja zordan, hallgatag. Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk, Mely sírni késztő tréfát űz velünk, S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni: Egymást vádolni, egymást marcangolni! -Majd folytott kedvünk, hogyha megdagad, Szilajnak lenni, mint a bércpatak, Nagy bánatoknak hangos lakziján Nagyot rikoltni: hajrá! húzd, cigány- Háborgó vérrel kesergőn vigadni, Hogy minekünk hajh! Nem tud megvirradni, Hogy annyi szent hév, annyi őserő, Megsebzett sasként sírva nyögdelő, Mért nem repülhet fönn a tiszta légben, Munkás szabadság édes gyönyörében,- Hogy mért teremtett bennünket a végzet Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!... Tombolva inni hegyeink borát, Keserveinknek izzó mámorát, S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal, Fölbúgni tompa, lázadó haraggal,- S mikor már szívünk majdnem megszakad: Nagy keservünkben, Bús szégyenünkben Falhoz vágni az üres poharat. -Én népem! múltba vagy jövőbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
De túl minden bún, minden szenvedésen, Önérzetünket nem feledve mégsem, Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség, Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, Mely itt reszket a kárpátok alatt. Ha küszdödőn, ha szenvedőn, ha sírva: Viselni sorsunk, ahogy meg van írva; Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, Vérünkbe oltva ősök honszerelmét, Féltőn borulni minden magyar rögre, S hozzátapadni örökkön-örökre!...
| |