|
Bús magyar éneke
Bús magyar éneke
Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán, Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja, Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja. Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben, Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek, Rajt' pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek. Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom. Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.
| |