Azt mondják, kétféle ember van: az egyik, aki csoportokra osztja az embereket, a másik, aki nem. Azt nem tudom, valójában hányfélék is vagyunk, de az utóbbi évtizedben egyre nyilvánvalóbban bontakozik ki két egymással többé-kevésbé szembeálló csoport: a konzervatív és a liberális tábor. A kétféle felfogás közti különbség az állatokhoz, így a kutyákhoz való viszonyunkban is megmutatkozik.
Személyes tapasztalataim azt mutatják, hogy a társadalom kérdéseihez való hozzáállásunk így vagy úgy, de az állatokkal szembeni magatartásunkra, az állattartással kapcsolatos álláspontunkra is kihat. Mindenekelőtt le kell azonban szögezni, hogy az alábbi megfigyelések semmiképpen sem tekinthetők áthághatatlan törvényszerűségnek: egyetlen embert sem lehet semmiféle skatulyába beleerőltetni, így nyilvánvaló, hogy lesznek, akik mindkettőből kilógnak. Olyanok is akadhatnak, akik nyíltan vallott elveiknek éppen az ellenkezőjét vélik majd felfedezni a leírásokban – nekik (reményeim szerint) az utolsó bekezdés ad majd választ.
Szabadság, egyenlőség…
A szabadelvű embert a nyíltan felvállalt tolerancia jellemzi, s ezt a toleranciát nemcsak embertársainak önmagától eltérő csoportjaira (bevándorlók, etnikai, vallási vagy szexuális kisebbségek, sőt bizonyos síkon akár távoli bolygók feltételezett civilizációinak idegen lényei) terjeszti ki, hanem az állatvilágra is. A liberális elveket követő családok gyakrabban osztják meg szűkebb otthonukat (lakásukat, szobájukat, olykor akár ágyukat) négylábú, lábatlan vagy soklábú, szőrös, tollas, csupasz stb. lakótársakkal. Kedvenceiket családtagnak tekintik, és nem tartják helyesnek, ha az emberi érdekek az állati jogokat csorbítják.
Ez a beállítottság magával hozza az egyén előtérbe helyezését, így a liberális emberek érzékenyebbek az állatok egyéni sorstragédiáira is: hajlamosak befogadni, hazavinni az elárvult jószágot; ők képviselik a színtiszta állatvédő szemléletet. Kutyáik többnyire békés neveletlenségben töltik napjaikat, hiszen gazdáik elveivel ellenkezik, hogy katonás engedelmességre, parancsok teljesítésére szoktassák őket.
Rendnek kell lenni
A konzervatív ember számára az állat jelkép, mely túlmutat önmagán. Csillaglény, amelyről felsőfokban kell beszélni, amely a tejúton száguld, tele van csodákkal, és mindegyikéhez kötődik valami hagyomány. E csodás és tiszteletreméltó lények hús-vér megtestesülésével szembeni viszonya azonban tartózkodó. Otthonába ritkán fogad a sajátjától eltérő fajú lényt: felfogása szerint a madár az erdőbe való, a béka a tóba, a kutya az udvarba. Ha mégis tart a lakásban állatot, szigorúbb szabályokat állít fel: határokat húz, elvárásokat támaszt, amelyeknek betartása, illetve teljesítése azonban a kutyának, függőségekhez szokott falkaállat lévén, nincs is ellenére. Mivel jól körülírható elvárásai vannak, a konzervatív ember nem bízza magát a véletlenre, hanem céltudatosan választ magának kutyát: többnyire fényes múlttal rendelkező fajtát, hazafias kötődésénél fogva előnyben részesítve a kuvaszt, pulit, erdélyi kopót. Nem egyedekben gondolkodik, hanem nemzetben, fajtában, fajban, ökoszisztémában, ezért a természetvédelem kérdései iránt mutat érzékenységet.
Középen mi vagyunk
Ez volna hát a két véglet, a kétféle beállítottságú ember prototípusa. Hogy én hova helyezném magamat? Természetesen valahova a kettő közé, mint ahogy valószínűleg így van ezzel csaknem minden olvasó. Barátként, családtagként tekintek a kutyámra, és éppen úgy megkövetelek tőle dolgokat, mint ahogy a gyermekemet sem hagyom irányítás nélkül, vadvirágként felnőni az út szélén. Otthonom tele van „nem odaillő”, szőrös, pikkelyes lényekkel, miközben megdobban a szívem, ha pumit látok a pásztor mellett, magyar vizslát a vadász oldalán: mindegyiket a maga helyén. Hiszen mindkét világrend értékeket hordoz, melyeket a másik oldalnak is érdemes megbecsülnie. Talán nem is helyes ilyen vagy olyan emberről beszélni: sokkal inkább egyéniségünk két oldaláról, amelyek kiegészítik egymást, s nem is létezhetnek egymás nélkül. Akkor jó, ha e kettő egyensúlyban van – ahogy a lelkünkben, úgy a társadalomban is. |