Átnevelve


A hatalmas nappaliban csend honolt – a kandalló előtti fotelben ülő, 30 év körüli férfi elgondolkodva nézte a lángokat. Ebben a hónapban már háromszor próbált meg kibékülni családja évszázados ellenségeivel, de hiába az összes levél darabokban megégve jött vissza… S neki fogalma sem volt, mit tehetne a makacs gyűlölettel szemben…
Gondolatai ide-oda cikáztak, serényen keresve valami megoldást, de mindenhol ugyanabba a falba ütköztek…
─ Cyrus ─ szólalt meg hírtelen a férfi mögött egy halk vői hang kizökkentve őt a keserű érzésekből ─ Ideje lenne lepihenned… Fáradtnak tűnsz…
─ Felesleges, úgysem tudnék elaludni… de azért kedves vagy ─ mosolyodott el halványan Cyrus, s megsimogatta felesége kezét. 5 éve, mióta ez édesanyja meghalt, a férfi számára Jacqueline volt az egyetlen személy, aki valamit is jelentett az életében. Ő, s persze kisfiuk, akinek születését nagyanyja már nem érhette meg…
─ Drágám, ha így folytatod, tönkreteszed magad ─ sóhajtotta a nő ─ Ha a vita 122 év alatt nem oldódott meg, nem ezen az egy estén fog múlni… kérlek gyere aludni…
─ Rendben ─ felelte Cyrus pár másodperc csend után, majd felkelt a fotelből, s megcsókolta Jacqueline-t. Tudta, hogy ebben a látszólag törékeny, karcsú szőke asszonyban néha több higgadtság és önfegyelem van, mint benne valaha volt és lesz… De pontosan ismerte a nő érzékeny, gyengéd oldalát is, s ez a kettősség volt az ami 10 évvel azelőtt úgy megfogta… S ezt látta viszont a 4 éves kisfiú egyre több megnyilvánulásában…
─ Látom, néha a szép szóból is értesz ─ mosolyodott el Jacqueline, s épp elindult volna a lépcsőfeljáró felé, mikor halk csengőszó hangzott fel: először egy csengettyű csendült meg, majd még egy és még egy…
─ Itt vannak ─ suttogta halkan Cyrus. ─ Linnie, kérlek menj fel az eme…
─ Ezzel kissé elkéstél ─ szólalt meg egy hűvös hang, majd nyílt az ajtó, s 9, fekete köpenyes férfi lépett be rajta. Arcuk kiismerhetetlen volt, csak vezetőjük ajkain játszott gúnyos mosoly.
─ Mint előbb említettem ─ folytatta a férfi ─ elkéstél azzal, hogy elmenekítsd a családod… egy kis késleltetőbűbájt szórtam a riasztórendszeredre, tudod, szeretem a stílusos belépőket… kár, hogy nem fanfárhangot varázsoltál bele…
─ Nathaniel… minek köszönhetem azt a váratlan, késői látogatást? ─ kérdezte Cyrus látszólag szenvtelenül. ─ Remélem, jobb belátásra tértél…
─ Úgy is fogalmazhatunk ─ válaszolta könnyedén Nathaniel. ─ Beláttam végre, hogy a muglipártolóknak nincs helyük köztünk, legyenek bármennyire aranyvérűek…
Cyrus és Jacqueline a pálcáik után nyúltak, de elkéstek vele: egyszerre 5 pálcából zúdult rájuk az átokzuhatag… S hiába próbáltak erejüket megfeszítve védekezni, egyre több varázs ért célt… Először a nő esett össze: egy erős zúzóátok csapódott a mellkasába.. Férje érezte, hogy ezt nem élhette túl, s mintha kisöpörtek volna mindent a fejéből, vak düh szállta meg… Őrült hévvel kezdte viszonozni az átkokat, nem törődve vele, hány varázs éri őt. Végül egy bénító átok volt az, ami megállította a szívét, s hangtalanul dőlt el Jacqueline mellé a vastag szőnyegre…
─ Ez ennyi volt ─ szólalt meg az egyik férfi azok közül, kik nem emeltek pálcát… Ám ekkor egy szőke, pizsamába öltözött kisfiú szaladt le a lépcsőn, s állt oda szülei holtteste mellé. Ő már aludt, mikor a harc elkezdődött, ám a becsapódó átkok zaja felébresztette őt, előjött a szobájából… s a lépcső tetején hatalmas, döbbent szemekkel nézte végig, mint végeznek apjával és anyjával… Igazából fel sem fogta, hogy mi történt, csak azt látta, hogy bántják a szüleit… s mikor apja is eldőlt, a bénultságot elszántság váltotta fel: meg kell védenie őket. Így hát leszaladt a nappaliba, odament Cyrus holtteste mellé. Felkapta apja pálcáját, s szembefordult a 9 férfival.
─ Nocsak… ─ húzta fel a szemöldökét Nathaniel. ─ Rólad el is feledkeztünk…
Azzal közelebb lépett hozzá, hogy elvegye tőle a pálcát, de abban a pillanatban hatalmas láng csapott ki a varázseszközből, s meggyújtotta a férfi talárját. A hátrébb álló köpenyesek közül páran elnevették magukat ─ viccesnek találták, hogy egy ilyen kis picur próbál velük szembeszállni… Vezérük azonban csak eloltotta ruháját, s elgondolkodva nézett az elszánt kisfiúra. A kicsi szürke szemeiből a legkevesebb félelmet sem tudta kiolvasni, s ez új ötletet adott neki.
─ Kár lenne egy ilyen mágusnövendéket elpazarolni ─ szólalt meg egy kis idő után, majd altató bűbájt küldött a fiúra, felkapta, s követőit maga után intve kifelé indult… de mielőtt kilépett volna, egy tűzátokkal felgyújtotta a függönyt,, a bársonyt gyorsan felemészette a tűz, s egyre messzebb harapózott, felfalva mindent…
Ám ahogy telt az idő, s hatni kezdett néhány tudatmódosító átok, senki nem emlékezett a kivégzésszerű gyilkosságra, a gyújtogatásra, s a szülei gyilkosaival szembeforduló kisfiúra… Annál élénkebb volt a kép, hogy Cyrust és feleségét félvér „barátaik” akarták kirabolni, s hogy ellenálltak, végeztek velük, majd felgyújtották a házat… A kisfiút pedig az éppen hozzájuk igyekvő Nathaniel alig tudta kimenteni az égő házból…
10 év múlva egy hosszú szőke hajú kamasz fiú állt egy fehér márványsíremlék előtt, kezében egy csokor virággal... Bár tudta, hogy ez csak jelképes sír, szüksége volt valami kapaszkodóra… hisz csak homályos emlékképei voltak szüleiről, ez volt az egyetlen, bár kínzó valóság… Az egykori kisfiú szívében szinte bálványszerű helye volt annak részben ismeretlen, szőke asszonynak s a halvány mosolyú férfinak, akik annyiszor előjöttek álmaiban… S szürke szemei acélhidegek lettek, ha a félvér, felkapaszkodott csőcselékre gondolt, kik elárulták őket…
A fiú vállára hírtelen egy kéz simult, s az érintés felrázta őt gondolataiból… Letette a csokrot a márványlapra, s hátrafordult nevelőapja felé. A férfi szintén letett néhány virágot a sírra, majd „fiára” nézett.
─ Gyere, Lucius, menjünk…