Abryss félhold alakú, csorba kör, a régi történetírás gyakorta szól róla összetekeredő, alvó sárkányként. Hossza hatezer-ötszáz császári mérőfal, északi és déli pontja között pedig háromezer mérőfal a távolság. Elnagyolt becslés szerint is csak területének negyedét fedné le milliószor millió kőkocka...

A földrész gerince az ívben hajló Sárkánygerinc Hegység. A Birodalom népességének túlnyomó többsége ezen belül vagy ennek belső lejtőin él. A külső partvidék jórészt lakatlan, északon jeges, délen sivatagos. A környező óceánban még számtalan sziget övezi Abrysst - titkaikat jobb nem fürkészni. A földrész közepén Abryss Kelyhe vet lágy hullámokat. Az édesvizű tengert tucatnyi nagy folyó táplálja a bő esők, az olvadó hó vizével. Északon hatalmas vízesésben egyesül a sós óceánnal, délen áramlása felgyorsul, s valóságos kristály-folyamként siklik át Shagîr és a Napudvar keskeny szorosán. Napkelet felöl Shagîr magas hegyei óvják Abryss Kelyhét a fagyos szelektől. A sziget része a földrésznek és a Birodalomnak is, habár földrajzi és társadalmi szempontból is különálló sziget.

UTAZÁSOK

Északot a Sárkánygerinc három részre osztja. A külső terület hófödte, fjordok szabdalta vidék; az örök hómezők fehér egyhangúságát csak kopár sziklák törik meg. Partja mentén jégtáblák sodródnak, telente befagynak a fjordok, feltorlódbnak, összedermednek a jégtáblák. A tavasz és az ősz néhány holdnap csupán. Nyaranta fehérek maradnak az éjszakák, télen néhány órás a napsütés. A földrész legészakibb pontja egyben a Birodalom és az élet határa is - az örök jégmezőben komorlik az Északi Varázslóiskola hófödte, tömör épülete.
Észak délkeleti nyúlványát a sárkány fejeként is emlegetik. Átmeneti terület, kevés növényzettel, végtelennek tetsző sziklás dombságait nyaranta sápadt fű, telente hó borítja. Az élővilág inkább érintetlen, mintsem gazdag. Csak a melegebb területekről kiszorult, haldokló népcsoportok élnek itt, halászatból, szegényes állatállományukból tartva fenn magukat. Abryss talán legbékésebb sarka ez, nincsenek tolvajok, nincsenek hárorúk - errefelé nincs mit elvenni az emberektől, a puszta életükön kívül.
Északvég belsőbb dombhátjai már lakhatóak - vastag szőrmékben, tűz mellett. A tél, a tavasz, az ősz sosem ér véget, a nyár rövid és hűvös. A déli lejtőkön, s a tengerparton csenevész fenyvesek kapaszkodnak a sziklába - telente nem többek apró hóbuckáknál. A tavasz beköszöntével lovasok tűnnek fel, nyájakat terelnek a nyári legelőkre, dacolnak a fagyos széllel, éjjelente összebújnak a tűz melegénél, de az ősz múltával búcsút intenek ők is. Visszatérnek a déli fenyvesek védelmébe. Ők a ghôdi lovasnép északi törzsei.
Délnyugatra haladva a növényzet megerősődik, a Irsh folyón átkelőt már magas fenyőerdők fogadják. A köveken bukdácsoló patakok gyémántfényű jeget görgetnek, a megsárgult fenyőtüskék évszázados derékalján pedig kényelmes fekvés esik. A szálfaegyenes fatörzsek között olykor vadak csörtetnek, nyomukban ghôdik vágtatnak szemfényvesztő cikázással. Utak és ösvények nincsenek, de az élő oszlopok között bármerre indulhat az utazó. Ha eléri a zúgva robogó Kashîrt napokig járhat gázló után. A ghôdi falvaknál fogja megtalálni, de csak baráti szavakkal és gazdag ajándékokkal válthatja meg az átkelés jogát.
A túlparton már lombkorona borul az út fölé, a rideg észak után mesebelinek tetszik a táj. A legerősebb ghódi törzsek élnek itt - bőséges vadállomány, erős ménesek gondoskodnak a gazdaságukról. Örökös harcban állnak a hegyek közül lecsapó kharag fosztogatókkal. Ősi ellenség, kibékíthetetlen ellentét a két nép: az alacsony és éleseszű ghôdik, s a hatalmas termetű kharag hegyibarbárok.

A következő nagy folyó már a Câryss - a civilizáció és a barbár élet határa. A jól őrzött gázlókon túl Miraclea különös fennsíkjára kaptat fel az út. A hullámzó, zöld dombok között patakok kígyóznak, délkeleten Abryss Kelyhéig gurulnak a kimozduló kövek. Városok állnak itt, kőből és fából rótt, meredek tetős épületek; a nép mogorva, de nem ellenséges. A szokások furcsák, a kard megszokott.

Északnyugaton jégvájta, rémületes kanyonok nyitnak utat az égretötő csúcsok között. A sziklacsipkéket áttetsző jégfodrok koronázzák, a folyóvölgyek szikrázó hegyitavakhoz vezetnek. A tavak partján az utazó Xsît földjére lép.
A kanyonok csak a Sárkánygerinc túlsó oldalán tárulnak fel: ez a nagy fjordok hazája. Az idő vagy ködös, vagy kristálytiszta. Fagyos északnyugati szelek kalandoznak a zeg-zugos völgyekben, a fenyvesekkel borított magas partokról vízesések zuhognak alá. A jég és sziklaszurdokok mélyén a tenger csillan. Az öblök vize telente befagy - a jég hátán kelnek át Goragar szigetéről a gorgok.

Goragart a jég harapta ki a Sárkánygerincből. Telente része a földrésznek, nyaranta különálló sziget. Az örök jégmezőkön csak magányos fenyők kuporognak. A szikla völgyek rejtekében sötét épület monstrumok bújnak meg - a vak is láthatja, a szigetet nem emberek lakják.

Délnek haladva a Sárkánygerinc egyre emelkedik, csúcsait örök hó fedi, a lélegzet zihál, ilyen távol a föld testétől a levegő megritkul, elszökik az utazó elől. A csillagok szinte elérhető távolságban ragyognak. Odalenn, a völgyekben folyók futnak habzó, kanyargó ösvényeiken az óceán felé. A mélyen húzódó erdők lombkoronája alól füskígyók szállnak az ég felé - itt él a Nadorok hallgatag, hegyinépe. Dél felé viztükrön csillan a napfény, a hegyek közt széles folyóvölgy vágja át magát - íme a Shîror völgye. Torkolatában ősi idők emlékét őrzi az északnyugati varázslóiskola komor-fekete épülete. A távolban mozgás kél, tejtéksereg várgatat az óceánon, üvöltve csap le a nyugati part gömbölyűre mosott szikláira. Morajlón szalad fel a folyóvölgyön, utolsó hullámai csak Naoenao házai előtt csendesednek el. A nadorok Nagy Öregje visszahúzódik a sziklavár erkélyéről - talán századszor látott már szökőárt.

A Sárkánygerinc sűrübben lakott, belső oldalán gyorsabban halad az utazó. Miraclea után már gereblyézett utak földjét fordítja ki a lovak patája. A fennsíkról alászálló utat Abyrnoss tölgyerdői nyelik el. A táj neve az erdők félhomályát őrzi: Abyrnoss annyit jelent, járhatatlan tölgyes. A négy itt évszak egyforma hosszú - de úgy mondják, a tavasz a legszebb, s talán éppezért a legrövdebb is. A hegyekben eredő bővízű folyók a Lîris folyamban egyesülnek, széles kanyarokkal érik el Abryss Kelyhét. A torkolat kivételével a tengerpart lakhatatlan, Abyrnoss cifra beszédő népe nem szívesen említi a partmenti tűzhányókat, a mérgező levegőt és a lávafolyamokat. A tájat, miként népét is, tűz és víz örök kettőssége jellemzi.

Abryss Kelyhét délfelől a Titott Kanton országnyi földnyelve határolja. A rendezett kertek, ásott folyók, elmozdított hegyek vidéke ez - a tájba álmodott költői tökéletesség. Az éghajlat egész Abryssban itt a legkellemesebb, a táj lankás, csak a Napudvar közelében tűnnek fel komor, festői sziklák.
Az Álmok Csatornájáról a Hosszú Evezők Folyóján át, a Könnyezve Távozók Csatornájára vezet a viziút. A Napfal vizikapuja alatt Sytisbe siklik át a karcsú csónak. Egy napig eveznek a rabszolgák, s feltárul a mesés tóvidék.

Sytis a tavak országa. A valószínütlenül zöld szigetek mélyén, a fák lomjai mögött fehér paloták fala villan. A havat errefelé csak a tél derekán ismerik, a nyár enyhe, a tavasz csábító, az ősz komor-szép. Tavakról-tavakra siklik a csónak, az utazó meg sem jegyezte az előző nevét, s máris új tavon jár. Az égen örök harcát vívja a fagyos északi és a forró déli szél. Megzendül az égbolt, sötét fellegek rohannak, vihar korbácsolja fel a bársonyos tükröt. Elragadott vitorlák sodródnak a széllel, a könnyű csónakok bukdácsolva menekülnek a kikötők felé. Mire elérik a partot, a felhők eloszlanak, az égbolt újra kiderül. A távolban égbe vesznek a kéklő hegyek, délre aranysárga kalászokot ringat a szél.
A kalászok között Aquasig vezet a viziút. Partján fogadók, legelő ménesek, roskatag parasztkunyhók állnak. Ez már nem az Álmok Csatornája.

Quaboâ gabona földjei unalmas, ámde gazdag látványt kínálnak a reggelente birtokára kikekintő földesúrnak. Meleg nyarak, enyhe telek, szelíd szelek, s bőven termő föld teszi a Birodalom éléstárává Quaboâ-t. A nyugalom és a béke szinte tapintható, a jólét hüvelybe forrasztja a nemesi kardokat. Az itt élők testben és lélekben is csak a kitaposott utakon járnak, mert a gabona maga a hullámzó arany, a gabona - számukra - maga az élet.

Quaboâtól délre két mítikus hős, két egymással versengő testvér, Vutâs és Votar nevét őrzik a tavak. A végtelennek tetsző, kékséget dús erdők szegélyezik, csillanó tükrük a fák közt tűnik el. A falvak lakói csónakkal járják az lápierdőt, csónakból vadásznak a fröcskölve menekülő vadra. Néha elvágtató lovasok zúdítanak a nyakukba vizet, de a ravaszabbak elkerülik a vízben futó ösvényeket. A tóparti lápban csak a helyiek ismerik a járást - ők állítják azt is, hogy vezet viziút a két testvér között.
Délnyugatra a Sárkánygerinc csipkés hegyekké szelídül, s a Votar patján végleg elmerül a tóvidékben. A vadonban megbúvó Délnyugati Varázslóiskolához nem vezet út.

A szoros túlodalán Arcantis titokzatos erdei sötétlenek. Odaát a legendák szerint összeér az alsó és a felső világ, a húsos levelű fák közt szellemlények járnak. A déli partvidéket már sivataggá koptatták az óceán sós hullámai és a forró, déli szelek, míg a hegyek lábánál rendszeres vendég a meleg eső. A meredek, járhatatlan sziklák mintha az égboltot tartanák; a derekukon búvik meg a Zorawa rejtett kolostorvárosa, Mîthis. A hegyek túlfelén, az erdőtől elhódítotott hosszú földnyelven a Nagyherceg földjei húzódnak. Az itt élők nem ismernek meséket, csak a mesés valóságot.

Kelet felé utolsó hullámot vet a Sárkánygerinc: felbukkanó hátán Ardúnia nyugszik. A szorost Apologeta ősi városa vigyázza, a forró szél lágy dún szót suttog az utazó fülébe. Az öblökben gigászi hajók állnak, evezők helyett magas árbócok, kibomló vitorlák repítik őket. Dél felé sivatagi homokba fúlnak a sárgára szikkadt mezők, keletre erdők övezik a hegyeket. Havat csak odafenn látni, a szikázó napfényben fürdő csúcsok körül. Az örök nyár országát észak felé tóvidék, apró szigetek szabdalják. Catella városát már eléri a tízévente lecsapó jeges szél, mintha a gyűlölt északi szomszéd, Shagîr fagyos üdvözletét hozná.

Shagîr szigetének déli határán a havat csak a hegyek magasában ismerik, míg az északvég alig lát napsütést. Odafenn, a kopár, északi lejtőket örök hó borítja. Abr˙ss Kelyhének partjain lankás alföldek, tavak nyújtóznak, széles folyamok kígyóznak a tenger felé. A folyókat szülő, ködborította völgyekről, a rejtélyes hegyvidékről sosem készült térkép - mint mondják, a táj és lakói ősi titkokat őriznek.
A hegyek túloldalán a vad erdőkből végetérhetetlen víztükörre tekint alá az utazó. Az óceán habzó vízfodorral, sosem látott, óriás hullámokkal borzasztja az idevetődőt. A parti sziklák között elöntött városok romjait lepi be az alga - tízezer esztendő emlékét, egy ősi kultúra hagytékát mossák a hullámok.