Sesshoumaru és Kagome kalandja 15 – Apám!
By: Haszina ^^


- Ahhh… fogalmam sincsen, mit vehetnék neki… - sóhajtott mélyet Kagome.
Egy boltokkal kövezett utcán sétált Sesshoumaruval. A szellem bár nem szívesen, de egy fehér ingben és egy egyszerű farmerben mászkált. A lány kedvéért még két kardját is lefűzte oldaláról. Céljuk nem volt más, mint hogy megtalálják a tökéletes ajándékot kisöccse születésnapjára. De ez korántsem volt olyan egyszerű. Már vagy a századik „Dísztárgy és Ajándék” árushoz néztek be, de valahogy egyik sem volt az igazi.
- Lássuk csak… - gondolkodott Kagome – „Ha Yukamo lennék, mit vennék?” – „Sohasem túl korai elkezdeni az edzést, egy kard a megfelelő ajándék… azonban, ha a jobban átgondolom… sokkal izgalmasabb LEROMBOLNI AVILÁGOT. Tömegpusztító fegyver + modern technika =” – hallotta fejében Yukamo javaslatát – Egy tank? – ütötték ki saját gondolatai.
- Tank? – kérdezett vissza Sesshoumaru, fogalma sem volt a szó jelentéséről, de nyugtalanította kedvese viselkedése.
- Semmi-semmi. – legyintett gyorsan a lány magához térve – Sesshoumaru, te fiú vagy. –
- Mióta ismerjük mi egymást? – nézett félre kínos mosollyal.
- Te minek örülnél? –
- Nekem tetszett a nyakláncod. –
- Jó-jó de mit szeretsz kapni? –
- Nos… talán nem is szeretek ajándékot kapni, mert akkor adósa vagyok annak, aki adta. –
- Jó, akkor közelítsük meg másfelől… Az én nyakláncomon kívül mit kaptál ajándékba eddig? –
- Mh… Egy kastélyt, a keleti tartományt… még egy kastélyt… -
- Ezzel nem vagyok kisegítve… -
- Miért nem készíttetsz neki egy kardot? –
- Kard, Yukamo, tankok… - ütközött bele egy telitömött kirakatba; ahogy fejét simogatva felnézett megpillantotta azt, amire szüksége volt: a tökéletes ajándékot – Sesshoumaru gyere. – rángatta be az üzletbe a youkait.
Az kereskedés tetején hatalmas villogó betűkkel ez állt „Sportszaküzlet”. Kagome egy piros-fehér focimezt szemelt ki, melyen öccse kedvenc játékosának neve díszelgett.
- Az még nagy lesz Soutának. – hallott háta mögül gyengéd halk hangot, gyorsan hátrakapta fejét, és elakadt a lélegzete – Vagy ennyit nőtt volna a fiam? – mosolygott szélesen a magas, jóképű, feketehajú férfi.
- Apa… - nyögte ki a lány nagy nehezen, Sesshoumaru amint látta, hogy a valaki megszólította az ő egyetlenét arcán nyugodt ábrázattal odasétált és végigmérte az alakot.
- Kagome… - tárta ölelésre karjait Mr. Higurashi, és magához is szorította gyermekét – Hiányoztál… -
- Te is nekem… Öhm… - jutott eszébe az addig ledöbbenve ott ácsorgó szellem – Apa ő itt Sesshoumaru, Sesshoumaru ő az édesapám. –
- Higurashi Satoru. – nyújtotta jobbját az apa.
- Örvendek. – fogadta a kedvességet a youkai.
- Kifizetem, és jövök. – mosolygott kedvesen Kagome, majd elszaladt a pénztárhoz.
- Hosszú haj, és tetoválás az arcodon… nem pazarolod az idődet. – meresztette szemüvege mögött rejtőző szigorú szemeit a szellemre – Hány éves is vagy? Nem sokkal fiatalabb nálam. Van már nyugdíjad, vagy csak viccből ősz a hajad? –
- Ez az eredeti hajszínem. –
- Uram. „Ez az eredeti hajszínem, uram.”… Nem fogok kertelni, nem vagy szimpatikus. Az én kicsi lányom sokkal jobbat érdemel a magadfajtánál. –
- Mehetünk? – érkezett vissza Kagome, kezében egy kisebb, barna papírzacskóval.
- Mehetünk. – váltott kedves hangnemre Mr. Higurashi, és kinyújtotta saját zacskóját, hogy lánya karoljon belé.
- Te mit vettél Soutának? –
- Egy focilabdát, a te ajándékodból gondolom, még mindig rajong a futballért, úgyhogy ezzel nem rúghattam nagyon mellé. –
- Igen még mindig imád focizni. –
- Amikor elmentem nagyon fiatal volt, kíváncsi vagyok, hogy megismer e majd. –
- Szinte semmit sem változtál, ugyan olyan fiatalos vagy, mint voltál. –
- Nem volt időm megöregedni. – nézett hátra az elhanyagolt szellemre, szinte a képébe gúnyolódott; ez a youkainak is feltűnt, és igencsak neheztelt a lányra, hogy így megfeledkezett róla, de nem tette szóvá, csak csendben menetelt a páros mögött.
- Szerencse, hogy összefutottam veled, lehet, hogy már el sem találtam volna idáig… -
- Ha rendszeresen látogattál volna minket, ezzel nem lenne gondod. Tényleg hogy-hogy itt vagy, eddig nem jelentél meg a születésnapokon… -
- Ezt majd megbeszéljük kicsit később, amikor kettesben leszünk. –
- Én nem titkolózom Sesshoumaru előtt… -
- Nem baj kicsim, még anyáddal is át kell rágnom a dolgot. –

- Megjöttünk! –
- Á, Kagome… - lépett ki a konyhából Mrs. Higurashi, és amint megpillantotta a váratlan vendéget, kiejtette kezéből a tányért, amit éppen törölgetett – Satoru… te meg mi keresel itt…? -
- Tudom, hogy hiányoztam. Gyerekek hagyjátok egy kicsit magára mamát és papát. – legyintett a férfi; Kagome engedelmesen felment a saját szobájába Sesshoumaruval, hogy a rég nem találkozott pár, hagyják beszélgetni – Hol a süti? –
- Ne tegyél úgy, mintha semmi sem történt volna. –
- Most mérges vagy? –
- Nem, nem vagyok mérges, csak kicsit megleptél. Jó pár éve nem is láttunk, és most csak úgy hirtelen megjelensz. Miért jöttél? –
- Hoztam ajándékot. –
- Eddig sem érdekelt a gyerekek zsúrjaira, miért pont most tolnád ide képedet. –
- Nem arról az ajándékról beszélek, ezt neked címezték… Egy bírósági végzés. – húzta mosolyra ajkait, majd egy elegáns mozdulattal megigazította fekete hajtincseit és felakasztotta vékony, barna kabátját – Hol a süti? –

- Még soha nem meséltél az édesapádról. – nézett ki szokásos rideg tekintetével az ablakon Sesshoumaru, hangjában nem érződött sértődöttsége.
- Apám még akkor ment el itthonról, amikor kicsi voltam. Régen mindent együtt csináltunk, nagyon jó volt a kapcsolatunk, aztán hirtelen eltűnt. Anya nem mondta hova ment, vagy hogy miért, és ez a téma azóta nem kívánt ebben a házban. Nem is feszegettük. – paskolta meg maga mellett az ágyát, hogy a youkai üljön le – Mindig érdekelt, hogy miért hagyott el bennünket… - hajtotta fejét szerelme vállára – Biztos nyomós oka volt, és annak is oka van, hogy most eljött… -
- Mit szólnál egy közös fürdéshez a régi szépidők kedvéért. – nyitott be Mr. Higurashi.
- Apa… -
- Csak vicceltem. Menj le anyádnak segíteni. –
- Rendben. –
- Fiam te maradj, hagy beszélgessek el veled egy kicsit. – megvárta, míg Kagome eltűnik az ajtó mögött, majd folytatta – Tudtad, hogy egy lány ágyára csak a nagy esemény után illik leülni? De ha ez megtörtént volna, akkor én most nagyon haragos lennék… -
- Nem hiszem, hogy bármi közöd lenne ehhez. –
- Nem hiszem, hogy megengedtem, hogy tegezz. –
- O ez esetben, nem hiszem, hogy bármi köze lenne ehhez. – ment bele Sesshoumaru a játékba.
- Ami azt illeti, van, hiszen az apja vagyok. –
- Szép kis apa, hány évig is volt távol? –
- Nem kell neked magyarázkodnom. Félrebeszélés helyett inkább azt áruld el, hogy megrontottad-e a lányomat. – mérte végig a falnak támasztott két pengét, és a mellette gondosan összehajtogatott fehér kimonót.
- Nem rontottam meg… csak megmutattam neki, mennyire szeretem. – követte a férfi tekintetét.
- Vagyis már lefeküdtetek… az a szerencséd, hogy nem jelenthetlek fel. – nézett újra a szellem szemeibe.
- Akkor most nagyon haragos? – gúnyoldott Sesshoumaru.
- Az nem kifejezés. Viszont kiengesztelhetsz, ha dobod. A te arcoddal nem lesz sok idő fogni egy másik barátnőt. –
- Nekem nem kell másik, még a kérés is sértő. –
- Látom, nem jutok veled dűlőre, pedig igazán próbáltam jó-fej apuka lenni. Utoljára mondom, ne nyúlj a lányomhoz, jobb neki, ha könnyen el tud majd felejteni. – lépett ki az ajtón magára hagyva a gondolkodó youkait.
- Milyen idegesítő egy alak… -

- Anya ezt hova tegyem? –
- Rakd csak be a hűtőbe, és végeztünk a süteményekkel. –
- Magára hagytad Sesshoumarut? – nézett Kagome a lépcső lejövő apjára.
- Igen azt mondta, egyedül akar maradni egy kicsit. –
- Mikkel tömted teli a fejét? –
- Semmivel… Rendes fiúnak tűnik. –
- Anya! – kapta hátra a fejét Kagome, mert a nő leejtett még egy tányért.
- Ez ma már a második, ha így folytatod a vendégeknek nem lesz miből enni. – mosolygott Mr. Higurashi.
- Anya mi a baj? – kérdezte aggodalmasan a lány, mivel anyjának, még mindig remegtek kezei – Várj inkább én. – segítette összeszedni a szilánkokat, de amikor felállt, hogy kidobja, újra elejtette mindet.
- Yo. – köszönt jelentkezve Yukamo, oldalán Kagura, és az éppen akkor belépő Inuyasha és Kamaru.
Kagoménak gondolkozni sem maradt ideje, villámgyorsan a kabátokhoz ugrott, lekapta Souta egyik ott lógó baseball sapkáját, és Inuyasha fejébe nyomta. Az értetlenkedve állt ott, Kamaru ehelyett inkább szorosan magához ölelte a lányt.
- Úgy örülök, hogy jól vagy. – suttogta a fiú.
- Én is örülök. – bújt ki az ölelésből, majd a kanapéról hátrafelé néző apjához fordult – Ő-ők itt a barátaim… – dadogta – Yukamo, Kagura, Inuyasha és Kamaru. Te jó ég Kamaru! – akadt meg tekintete a lépcsőn lefelé sétáló Sesshoumarun.
- Miért jött mindenki ide? – sétált nyugodt tekintettel végigmérve a társaságot unokatestvéréhez; egy hirtelen mozdulattal kirántotta Yukamo kardját, mely könyörgően feküdt hüvelyében, és Kamaru torkának szegezte – Rég láttalak. – de a szagod az emeletig bűzölgött.
- Sesshoumaru, kérlek, ne csináld! – kiáltott szinte hisztérikusan a lány – Add ezt szépen vissza Yukamonak. – tolta lejjebb a kardot – „Na, nem mintha nála, jobb helyen lenne…”
- Az ilyesmi nem való kölykök kezébe. – vette el Mr. Higurashi – Ez a tiéd fiam? – fordult Yukamóhoz.
- Igen. –
- A helyes válasz: „csak volt uram”. – mosolygott Satoru.
- Hé, adja vissza! Kagura, elvette a kardomat… Szólj rá… -
- Úgy viselkedsz, mint egy óvodás. – sóhajtott a szélboszorka és már emelte volna legyezőjét, hogy visszaszerezze szerelme játékát, de Kagome egy ugrással lefogta kezét.
- Ugye nem akartad azt használni?! –
- Mit akart használni? – kérdezte az egyetlen beavatatlan szobában tartózkodó.
- Kicsim, miért nem mentek fel a szobádba, és adsz nekik váltóruhát. Mondtam, hogy neked is el kellett volna menned a jelmezbálra… - mentette meg lányát Mrs. Higurashi – Ha már mind eljöttek téged meglátogatni, maradjanak a zsúrra is. És kérlek, ha ráérsz, nézd meg az öcsédet is, hogy rendesen felöltözött-e már. Legalább két órája ki sem jött a szobájából, még az apjával sem találkozott. –
- Rendben anya. – könnyebbült meg egy kicsit Kagome – Mindenki utánam. –

- Ez kényelmetlen… Miért ilyen szűk? – panaszkodott Yukamo, addigra Kagura egy Kagométől kölcsönkapott egyszerű ruhában, a fiúk, pedig rendszerint hosszú farmerben és pólóban ültek Kagome szobájában, kivéve Yukamót, mert ő Souta egyik nadrágját használta rövidnek; neki már nem jutott más.
- Ne panaszkodj, jól áll. – adott csókot ajkaira a szélboszorkány, ezzel sikeresen lenyugtatva szerelmét.
- Elárulnátok, hogy kerültetek ide? – kérdezte Kagome.
- Mi hogy kerültünk ide?! – kezdte Yukamo – Téged kerestünk, és arra jutottunk, hogy csak ide jöhettél, így hát követtünk. A kérdés az, hogy drága unokatestvérem, hogy a fenébe kerül ide! –
- Nem sokkal azután, hogy elindultatok Jaken és Rin valahogy odajött és megkerestek engem. Én, pedig úgy döntöttem, hogy nem tartom többet magam mellett, így visszavittem Kaelde falujában. Ott megéreztem Kagome illatát, és hozzá rohantam. Ő, pedig megkért, hogy maradjunk az öccse születésnapjára. –
- Mindent értek… -
- Azért nekünk szólhattatok volna! Halálra aggódtuk magunkat! – kiabált magából kikelve Inuyasha.
- Hűtsd le magadat drága öcsém, vagy én teszem meg. –
- Bocsássatok meg, hogy aggódnotok kellett miattam, én csak nem értettem meg miért alázott úgy meg, mikor nem volt ott senki, akinek meg kellett volna játszania magát. –
- De volt… - motyogta sejtelmesen Kagura.
- Emlékszel a kaméleon démonra, aki még a Huszonegy szellem völgyében figyelt minket? – fordult kedveséhez Sesshoumaru.
- Aham. –
- Ott volt a teremben. –

*

- Nézd milyen szép ez a függöny Sesshoumaru. Kézzel fűzték, puha és finom az illata. –
- Igen kétségtelenül remekmű. – fordult a mögötte álló lányhoz – Te meg mit állsz ott, menj és hozz nekünk italt. –
- I - igenis… -

*

- Te jó ég… - kapott szájához a lány – Meg tudsz nekem bocsátani? –
- Nem a te hibád, túlságosan durva voltam… Utánad akartam menni, de azzal megtörtük volna a látszatot, így Mara nem engedte… -
- Értem… -
- Kagome, lehet egy kérdésem? – szólalt meg Kamaru ki a lánytól legtávolabb foglalt helyet; fiatal volt még a halálhoz.
- Már megvolt. – fordította gyilkos tekintetét a fiú felé Sesshoumaru.
- Nyugodtan. – felelte a lány.
- Ki volt az a férfi? –
- A feketehajú? –
- Igen… -
- Az édesapám, eljött Souta születésnapjára? O, tényleg, még be sem csomagoltam az ajándékát. –
- Ajándék? – villanyozódott fel Yukamo és egyből a lány mellett termett – Mi az, mi az? Egy kard? –
- Kard?! – vágódott hanyatt Kagome – miért akar mindenki kardot venni a másiknak…? – „de legalább jól tippeltem…”
- Igazad van az olyan átlagos ajándék… akkor egy szakés tál? – érdeklődött tovább a youkai.
- Még csak általánosba jár! –
- Ha te mondod… - pillantotta meg a csomag tartalmát - ezért vettél neki ruhát… mit nem értek? –
- Hagyjuk. – kötött masnit a csomag tetejére – megyek, megnézem hogy áll, addig semmi hangoskodás.

- Souta… - kopogott az ajtón, majd be is nyitott.
Öccse a szekrény előtt térdelt, majdnem betemették a már kivett ruhák.
- Hé-hé… nem tudod elönteni, mit vegyél fel? –
- Nem és az osztálytársaim mindjárt itt lesznek… -
- Tessék, ez lesz a jó. – vett elő egy divatszabású fehér-kék csíkos pulcsit.
- Köszönöm… -
- Ha nem bánod Inuyasha, Sesshoumaru és még pár barátom is marad a bulidra. Anya hívta meg őket… Különben… apa is itt van, anya mondta, hogy még nem találkoztál vele. Szerintem jobb, ha azelőtt beszélsz vele, hogy a barátaid ideérnek. –
- Apa?! – rohant le az emeletről Souta, Kagome halványan elmosolyodott, majd visszament szobájába.

- Minden rendben? – kérdezte Inuyasha az ajtón bejövő lányt.
- Igen, csak izgul. –
- Kagome, az imént bejött Satoru - san és egy csomagot hagyta itt, azt mondta, örülne, ha ezeket viselnéd. – adta át a papírzacskót Kagura.
- Nekem? - a lány egyből ki is vette belőle a ruhadarabokat – Egy pillanat és jövök, csak átveszem. – ment be a fürdőszobába.

- Souta… - nézte apja a vele néma csöndben álló kisfiút – de meg nőttél. –
- Hát igaz… tényleg eljöttél… -
- Így örülsz nekem? –
- Miért vagy itt? –
- Hogy-hogy miért? Most van az egyetlen kisfiam születésnapja. –
- E… - szakította meg mondanivalóját egy hosszú csengőszó. –
- Kicsim, nyiss ajtót, kérlek… -
- Igen mama. – és azzal a fiú izgatottan elrohant, nem is foglalkozva többet a félbehagyott párbeszéddel.
- Boldog születésnapot Souta! – hallatszott a konyháig, osztálytársainak üdvözlése, majd nemsokára, már az egész nappali nyüzsgött a kisiskolás fiúktól; elvétve volt pár lány is a gyerekhad között.
Mikor a rokonság is megérkezett - nagynénik, nagybácsik -, már Kagoméék is lefáradtak. A lány egy zöld, hatalmas masnival díszített rövid szoknyát, és egy bordó fehér színű toppot viselt. A Tokyo Divat magazin múlt heti számából mindenki jól ismerhette ezt a 80000 jenes (kb. 160000 FT), korlátozott mennyiségben árusított összeállítást.
- Hű, Souta… nem is mondtad, hogy ilyen szép nővéred van… - súgta oda egyik barátja, még a kisautó is megállt a kezében.
- Nem is olyan szép… -
- Kicsim elrablom a barátodat egy percre… -
- Persze… - egyezett bele Kagome, de nem nagyon értette a dolgot, hogy apja miért akar ennyit beszélni Sesshoumaruval.

- Tudod, miért vagyok, most itt? –
- Fogalmam sincsen… hacsak nem azért, hogy engem bosszantson… -
- Fiam, te már tudsz valamit… Mint már biztosan hallottad anno, nagyon jó viszonyban voltam Kagoméval. De mikor megtudtam valamit… valami nagyon-nagyon fontosat, el kellett mennem. De rádöbbentem, hogy nekem hiányzik az én kicsi lányom… így most magammal viszem. –
- Mégis hova? –
- Hát a saját lakásomba, sőt van egy még jobb hírem számodra…

- Tudtam, hogy jól fog állni. Picit ugyan nagy… - tért vissza Mr. Higurashi, és azonnal meg is simogatta kicsi kincse vállát.
- Köszönöm apa, nekem nagyon tetszik. –
- És a barátod nem szól ehhez semmit? – nézett a szellemre Satoru.
- Valóban jól áll. – mosolygott Sesshoumaru, és olyat tett, amit egyébként nem szívesen: megcsókolta szerelmét mindenki más előtt; Kagome is eléggé meglepődött, de azért örült neki, hogy a youkai így felvállalja érzelmeit.
- Láttad, hogy megcsókolta? Ez olyan romantikus… - állta körbe három kislány a párost.
- És mikor veszed feleségül? – kérdezte az egyik, ártatlan selypítő hangon, erre a kérdésre Kagome fülig vörösödött, Sesshoumaru tekintete azonban erősen megkomorodott.
- Hát akkor azt hiszem, ez a megfelelő pillanat. – állt fel Satoru egy székre, hogy még jobban magára vonja a figyelmet – Van egy kis bejelentenivalóm… Hajdan volt kedvesemmel mindent jól átbeszéltünk és végül is úgy döntöttünk, hogy Kagome hozzám költözik, és velem fog élni. –
- Tessék?! – bukott ki a lányból pár perc általános csönd után, és arcán igazán látszott a meglepődés; Mrs. Higurashi kezében szétrepedt a pohár.
- Ez a harmadik, drágám… És van még egy jó hírem. Kagome még a jövő héten férjhez megy. –

- Tudod, miért vagyok, most itt? –
- Fogalmam sincsen… hacsak nem azért, hogy engem bosszantson… -
- Fiam, te már tudsz valamit… Anno, nagyon jó viszonyban voltam Kagoméval. De mikor megtudtam valamit… valami nagyon-nagyon fontosat, el kellett mennem. Azonban rádöbbentem, hogy nekem hiányzik az én kicsi lányom… így most magammal viszem. –
- Mégis hova? –
- Hát a saját lakásomba, sőt van egy még jobb hírem számodra… Kagome férjhez megy. –
- Csak próbáld meg… - kapott kardja után, de az nem lógott megszokott régi helyén.
- Most biztos nagyon csalódott lehetsz… Ne vedd személyeskedésnek, még ha kedvelnélek is, a lányomat már elígértem az üzletfelem fiának. Kagoménak nagyon jó dolga lesz, dúskál majd a pénzben, meg amit csak el tudsz képzelni. –
- Nem kényszerítheti házasságra… -
- O, dehogy is nem. –
- Én… nem fogom hagyni. – nézett fel elszánt tekintettel, és az apa képébe mosolygott – Én nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem. –

- Van még egy jó hírem. Kagome még a jövő héten férjhez megy. A jövendőbelije nem más, mint a Kagawaka cég örököse, mely milliókat képes biztosítani az én kicsi lányomnak.
- Apa… -
- Nem! – kiáltott fel Souta, és tüntetőleg nővére elé állt – őt nem viheted el! –
- O, drága kisfiam, nem mintha kérdeztelek volna. –
- Anya mondj valamit! Ugye, hogy nem viheti el?! Mond meg neki! –
- Souta… -

- Egy bírósági végzés. – húzta mosolyra ajkait, majd egy elegáns mozdulattal megigazította fekete hajtincseit és felakasztotta vékony, barna kabátját – Hol a süti? –
- Ne játssz velem, milyen bírósági végzés? –kérdezett vissza kissé idegesen Mrs. Higurashi.
- Nézd, milyen szép pecsét van rajta… -
- A tartalma jobban érdekel. –
- Tudod nagyon sok időbe telt, míg megkaptam az engedély, de végül egy kis megfelelő jutalmazással, és közbenjárással sikerült megszereznem… Ez a papír feljogosít engem, hogy magamhoz vegyem egyik gyermekemet. Csak az egyiket… Hogy lásd, milyen toleráns vagyok, válassz te. Melyiket akarod megtartani? –
- Hogy kérdezhetsz ilyen kegyetlenséget? –
- Gondoltam, hogy ezt feleled… de nem is baj, én már eldöntöttem, hogy kit viszek magammal… Tudod, az egyik igen fontos üzletfelemnek van egy fiatalabb fia, már lassan beszállogat a tőzsdébe, segít az apjának. Hát mit ad isten nem éppen házasodni készülne? Így hát összeültem Kagawaka barátommal és megbeszéltük, hogy az én egyetlen kislányom pont megfelelő lesz a család leendő elnöke mellé… -
- Kagoménak már van barátja! – kiáltott fel ingerültebb hangon, az általában nyugodt asszony.
- Igen volt szerencsém hozzá. Kamasz szerelem, majd kinövi… –
- Nem engedem, hogy elvidd a lányomat! –
- Nem engedés kérdése… nem tehetsz semmit. A törvény, az törvény… Mindig is jó volt a kapcsolatunk, most sem lesz gond. Egy gazdag férj, nagy ház, szép kert… Mindene meglesz, amikről te még csak álmodni se mertél. –
- Szerelmes, nincs szüksége nagy házra, meg milliárdokra… nem viheted magaddal… itt nőtt fel… - könnyezte az asszony már teljes elkeseredettségében.

- Anya mondj valamit! Ugye, hogy nem viheti el?! Mond meg neki! –
- Souta… - fordította el bánatban fürdő tekintetét Mrs. Higurashi – Sajnálom… én annyira sajnálom, de nem tehetek semmit. A bíróság neki ítélte Kagomét… -
- De hát… -
- Mondtam, hogy legalább holnap mond el! Miért kellett tönkretenni a gyerek születésnapját?! –
- Apa… - lépett a férfihez Kagome – bocsáss meg, hogy csalódnod kell bennem, de én nem szeretnék veled menni… ugye megérted? –
- Kicsim, én mindent megértek… de akkor is velem kell jönnöd. Fel kell készülnünk az esküvőre. –
- De én nem fogok hozzámenni egy vad idegenhez! –
- Ne aggódj, mindjárt itt lesz értünk az autó, nem kell csomagolnod, már egy csomó ruhát vettem neked. –
- Honnan tudod egyáltalán a méreteimet? –
- Pár barátom készített rólad egy-néhány képet. –
- Te figyeltettél?! Mégis mióta tervezed ezt az egészet?! –
- Már elég régóta, de a dolgot megnehezítette, hogy olyan ritkán jöttél ki a házból, volt mikor szinte hetekig nem mozdultál ki. Akkor nagyon megijedtem, de most már látom, hogy egészséges vagy. – akarta magához közelebb vonni.
- Ne érj hozzám… - bújt Sesshoumaruhoz a lány, aki készségesen át is ölelte.
- Kicsim… - kezdte az apa szokásos mosollyal az arcán, azzal a mosollyal, ami mindig ott bujkált szája sarkában, és amiről úgy lehetett olvasni a mély gúnyt, mint a vízfolyás – Tudod, mi történik, ha nem jössz elvelem? … A mamát börtönbe csukják… de te emiatt ne érezz lelkiismeret furdalást, hiszen te végül is csak élni akartad az életedet. Mit számít, ha kap öt évet vagy tizet, addig majd én elnevellek titeket… Nagyapátok hol is van most? Ha jól tudom elment itthonról… -
- Csak azért, mert ki nem állhat téged! És én is! – kiáltott Souta indulatosan.
- Hát fiam, az élet nem fenékig tejfel… -
- Elég legyen már! – fakadt ki Kagome – nincs más választásom, ugye? –
- Kagome… -
- Anya, el tudsz menni a bíróságra? –
- Kagome… -
- Ugye nem hagynád, hogy az egyetlen lányodat elragadják tőled? –
- Már holnap fellebbezek! –
- O, az autó meg is érkezett. – nyitotta az ajtót, kabátját felvéve Mr. Higurashi.
- Sesshoumaru. – ölelte át a szellemet – Kérlek… ments meg… - súgta fülébe, úgy, hogy csak ők ketten hallják, majd kirohant a bejáraton; gyorsan, hogy senki ne láthassa bujkáló könnyeit.
- Majd küldöm az esküvői meghívókat. – szólt még hátra Satoru, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Az egész társaság értetlenkedve állt és nézte az eseményeket. Két kislány már nem bírta tovább és szívszaggató sírásban tört ki mondván: „szeretik egymás, de nem lehetnek együtt, ez olyan szomorú…”. Souta ökölbe szorított kézzel kirohant a kertbe, neki is jócskán megeredtek könnyei. Kamaru térdei összerogytak, nem csak Sesshoumaru feltörni készülő hatalmas szellemi energiája miatt, hanem mert egyszerűen érzékenye érintette, hogy élete értelme férjhez megy. Inuyasha csak hebegett-habogott meg sem tudott szólalni a nagy meglepettségtől.
- Miért nem megyünk egyszerűen és nyessük le a fejét annak az alávaló Kagome-rablónak? – állt Yukamo unokatestvére elé – Hé, hallod, nyugodj meg. Egy kis harc már úgy is hiányzott. –
- Az a gond, hogy nálunk nem ilyen egyszerűek a dolgok… - suttogta Mrs. Higurashi könnyeivel küszködve – Ebben a világban nem lehet csak úgy egyszerűen büntetés nélkül félreállítani valakit. Sesshoumaru… - tette kezét a youkai vállára – Visszakapod… nem engedem hogy bárki olyanhoz menjen hozzá, akihez nem akar… -

- Most miért vágsz ilyen mogorva arcot kincsem. –
- Nagyot csalódtam benned apám… - „Gyertek értem! Ha nem jöttem volna el, anya nagy gondban lenne, de eszem ágában sincsen megházasodni! Remélem, idejében felülvizsgálják az ügyet… Sesshoumaru…” –
- Ne aggódj, meglátod, hogy csak jót akarok neked. Ahova megyünk ott már mindenki téged vár. –
- Nem megyek férjhez… -
- Ráérsz azután, ilyeneket mondani, hogy találkoztál vele. Okos, kifejezetten jóképű, és remek zenei tehetsége van… -
- Engem ez nem érdekel! …tudod… én annyira örültem, mikor láttam, hogy beszélgetsz Sesshoumaruval… azt hittem, hogy kedveled… -
- Meg sem próbáltam kedvelni. Minek tettem volna, hisz úgy sem voltatok sokáig együtt. Sajnálom kicsim, de ez a te érdeked… Meg is érkeztünk. – szálltak ki a belülről is tágas fekete limuzinból, mely pontosan az ajtó előtt tette ki őket.
Kagome hátrakapta fejét, és szemei elé egy hatalmas cifra kovácsoltvas kerítéssel körbezárt füves kert tárult, szinte alig látott el a ház bejáratától a kapuig. A szája is tátva maradt a Kagawakák otthonától, mely az ő kis házának körülbelül a százszorosa lehetett.
- Mondtam, hogy tetszeni fog. – súgta fülébe a férfi, majd csengetett.
Pillanatokon belül szolgálók hada lepte el az előcsarnokot. Felakasztották a kabátokat, megigazították Kagome szél fújta haját, majd átkísérték a két vendéget az ebédlőbe.
- De apám! Miért kell nekem elvennem egy vad idegen nőszemélyt?! –
- Nem kéne így panaszkodnod, egy nagyon csinos hölgy. –
- Én is láttam a fényképeket, de akkor is csak egy üresfejű liba! –
- Fiam, nem tűröm, hogy így beszélj a jövendőbelidről! Bármelyik perc… Á, Higurashi… - üdvözölte a férfit –… és bájos lánya Kagome - csókolt kezet -, már nagyon sokat hallottam ám rólad. – az idősödő, szintén szemüveges úr látszólag nagyon örült az érkezésüknek, arcán kedves mosoly terült, és kezénél fogva azonnal fia elé húzta a lányt – Kagome ő itt a jövendőbelid, Shibata… Gyerünk-gyerünk a vacsora tálalva. – nevetgélt szórakozottan.
- Elment az étvágyam, felmegyek a szobámba. – fordított hátat az egyébként valóban jóképű Kagoméval egyidős fiú.
- Shibata! – förmedt rá az apja, eddigi kedves hangjához, eléggé váratlan fordulat volt – Azonnal gyere vissza! –
- Sajnálom apám, de meg kell tagadnom parancsát, eléggé szédülök is. – vetette hátra félhosszú mélybarna tincseit.
- Bocsássanak meg, ezért akis incidensért, mindjárt idehozom. – szabadkozott Mr. Kagawaka.
- Kérem, hagyja uram. – hajolt meg Kagome – én is eléggé fáradt vagyok… -
- Hát persze, hiszen idáig kocsikáztatok. Terukki! Mutassa meg a kisasszonynak a lakosztályát. –
- Erre hölgyem. –

- Te alszol a földön. – morgott a szobába lépő Kagoméra a fiú.
- Biztos eltévesztette az ajtót, ez a te hálód. –
- Apám, azt akarja, hogy szokjunk össze, így az én szobámban kell aludnod, de ne is álmodj róla, hogy hozzád érjek… -
- Idefigyelj, én sem önszántamból jöttem ide, nagyon jól ellettem volna a saját kis magánéletemmel, de anyámat börtönbe csukják, ha nem teszem, amit mondanak… -
- Mondhatsz akármit, csak azért vagy itt, hogy örökösödj. De most közlöm veled, hogy nem szándékozom téged feleségül venni. – kiáltott a lányra.
- Köszönöm, most megnyugtattál. – emelte fel Kagome is a hangját.
- Kisasszony, itt a ruhá… - nyitott be egy cseléd.
- Menj innen! – förmedt rá egyszerre a „leendő házaspár”, és még maguk is úgy meglepődtek, hogy pár pillanatig csak néztek egymásra, majd végül elkapták tekintetüket.
A szolgáló kissé megilletődött a kiabálástól, letette a hálóköntöst, majd távozott becsukva maga mögött az ajtót. Kagome dühös pillantást vetett Shibatára, felkapta a köntöst és takarónak használva leheveredett a vastagon szőnyegezett padlóra.
- „Ez semmi nekem, aludtam én már sima parkettától kezdve kavicsos talajon… csak most éppen ő nincsen itt…” –

- Mit gondolsz, a fiad megbékél? – lépett előrébb Satoru.
- Biztosan, vagy különben megemlegeti! Nagyon nehéz volt megszerezni azt a bírósági végzést… viszont a te lányod nem tűnt valami feldúltnak. –
- Szerintem legszívesebben a saját kezével fojtaná meg, főleg, hogy le „üresfejű libázta”. De a jó modort megtanulta, úgyhogy illedelmesen viselkedik. –
- Nagyon jó… nagyon jó… Ezzel a lépéssel összekötöttük a két céget, és természetesen kisegítelek a bajból. –
- Nagyon szépen köszönöm. –

Kagome motoszkálásra ébredt. A középkorban töltött éjszakái után már felfigyelt a füle az ilyesmire, az állandó veszélyre és készenlétre. Először szobatársára gyanakodott, de mikor rápillantott látta, hogy ő is érdeklődik a zaj forrása iránt. Hirtelen kattanást hallottak, mindketten középső hatalmas ablak felé kapták fejüket. A sűrű fátyolozott függönyök hadából lassan két alak keveredett ki.
- Sesshoumaru… - suttogta a lány és a youkai karjaiba omlott.
- Nem mozdulsz öcsi. – szegezte kardját Shibata nyakának a másik alak, ki nem volt más, mint Yukamo – Minden ok hiszti-gép? –
- Igen. – szakította meg szerelmével folyó csókját – de, hogy kerültök ti ide? –
- Követtük az illatodat. – felelt a rangidős szellem –
- Hiányoztál… -
- Te is nekünk… - ugrott be Inuyasha is – Odakint minden tiszta. – jelentette a hanyou is, egyértelműen a terepfelderítésről érkezett vissza – Mehetünk? –
- Én… én nem mehetek… - suttogta Kagome – az édesanyám nagyon nagy bajban lesz, ha lelépek… -
- Tudtam. – tűrte Sesshoumaru a lány füle mögé az ébenfekete tincseket – Ne aggódj, kiszabadítalak innét. –
- Kagome, én úgy kútbaigazítalak. – dörzsölte meg a lány feje búbját viccelődve Yukamo.
- Kik maguk?! És mit keresnek az otthonomban?! – állt fel Shibata kihasználva a lehetőséget, hogy már nem szorul a torkához egy egyméteres penge.
- Ne hangoskodj halandó, ha akarnám, minden erőfeszítés nélkül leválaszthatnám a fejedet a helyéről. – nézett arra szigorúarany szemeivel Sesshoumaru – Ez az, akihez apád hozzá akar kényszeríteni? – fordult szerelméhez.
- Igen… de ne aggódj, ő sem rajong a házasságért… Souta jól van? –
- Egész végig magán kívül volt, Kamaru és Kagura vigyáz rá, mert az anyád körbelátogatja a rokonokat tanúskodásért. Azt mondta minden rendben lesz. – felelt Inuyasha, és megigazította füleit rejtő baseballsapkáját.
- Haló… - suttogott Shibata a telefonba, de azt Inuyasha karmainak elegáns mozdulatával egy pillanat alatt hatba szelte, és a fiú arcán is öt csík emlékeztette a támadásra.
- Most jobb ha mentek… - adott még egy csókot Kagome a youkainak.
- Holnap is jövök. – mondta majd sorra kiugrottak az ablakon.
- Istenem… tiszta vér az arcod… - vetett aggodalmas pillantást a lány Shibatára, majd berohant a szobából nyíló fürdőbe – mutasd, hagy lássam el… - tért vissza a talált sebtapaszokkal és fertőtlenítőszerekkel.
- Kik voltak ezek?! –
- A barátaim… nem rossz em…emberek csak felidegesítetted őket… -
- Az-az alak megkarmolt, puszta kézzel széthasította a telefonomat! Ember?! Mutáns! –
- Túl sok filmet nézel… - legyintgetett zavartan Kagome.
- Az a magas hosszú hajú a barát barátod? –
- Igen… -
- Miért nem beszéled meg apáddal, hogy nem akarsz megházasodni? –
- Mert nem lehet, már én is próbáltam, nem tudom, miért erőltetik ennyire. –
- Azért mert egy üresfejű liba vagy… az apád cége csak akkor kerülhet ki az európai piacra, ha az én apám hozzáad a tőkéjéhez. Ha elveszlek, akkor családtag lesz, vagyis apám segít. Ez teljesen egyértelmű. – mondta felhúzott orral.
- Nem vagyok üresfejű liba! –
- Shibata zajongást hallottam… - nyitott be Mr. Kagawaka, de mikor látta csókolózó párt magában mosolyogva kisomfordált.
- Ezt meg miért? – csattant pofon Kagome részéről.
- Te ostoba tyúk! Talán azt akartad, hogy apám meglássa az arcomat és kérdezősködjön? Különben sem volt igazi csók, odatettem a kezemet! Idióta! –
- Öhm… köszönöm… - ragasztotta le a sebeket – de holnap biztosan észreveszik… -
- Addig legalább van időm kitalálni valami életképes sztorit. Most pedig jóéjszakát. – szólt oda durván, és oldalára fordult az ágyon.
- Jóéjszakát. – feküdt vissza a padlóra.
- Hé! Kell takaró? –
- Ne fáradj… - ásított Kagome és már aludt is.

- Jó reggelt. – szólt a lány, mikor Shibata is felébredt; a nap még alacsonyan járt; a fiú egy pillanatra rámeresztette mogorva szemeit, majd eltűnt a fürdőszobába ajtó mögött; fogmosás után, alaposan megdörzsölte frissen mosott haját, és nagyot ugrott mikor szembetalálta magát a még mindig takaróval burkolva ott ülő lánnyal.
- Hogy kerülsz te a hálómba?! –
- Itt aludtam, rémlik valami a tegnapról? –
- Tényleg… Öltözz át, apám abba a szekrénybe tetette a ruháidat. – mutatott a kandallótól jobbra merengő nagy antik gardróbra, majd megigazítva ingét kiment.
- A ruháim? – nyitotta ki a hatalmas széphímzett ajtókat: csupa rövidszoknya és divatos trikók, elvétve pár pulóver, de hogy hosszúnadrágot találjon az ember az kizárva – Ezek azok, amiket apa vett… - „Hogy tehetett velem ilyet?! Sohasem bocsátom meg neki, hogy eladott engem…” – vette ki a két felső darabot, majd felöltözködött: egy egyszerű vörös-fekete csíkos ruha, és rá egy laza ing.