|
Sesshoumaru és Kagome Kalandjai
Haszina 2007.06.04. 11:17
Sesshoumaru14
Sesshoumaru és Kagome
kalandja 14 – Piros-rózsaszín
By: Haszina ^^
- …Nem lehet, mit kérek én, mert
százszor szebb a hold. Nem lehet, mit szeretnék,
hisz még éjszaka sem volt… -
- Miért velem… -
- Higurashi, látom, nagyon beszédes
kedvében van, folytatná a
felolvasását? –
- Persze… - lapozgatott serényen a
lány, de fogalma sem volt hol tartanak
valójában, így teljesen
megsemmisülve nézett ki fejéből,
és érezte magán a tanár
kárörvendő mosolyát.
- Mi van veled Kagome? – állták
körbe hazafelé menet a lányt
barátnői.
- Olyan vagy, mint aki nem is ebben a korban jár. –
- Bármit mondtunk neked, oda sem figyeltél.
–
- Igazán? Nagyon sajnálom…
én csak… -
- Had találjam ki, megint a szerelem? –
- Tényleg! Mi van azzal a jóképű magas
barátoddal? –
- He? –
- Tudod, amelyik úgy nézett ki, mint egy modell.
–
- Modell? – „Mi van ezekkel? Nem tudom, miről
beszélnek…”
- Inkább ne zaklassuk, biztos összevesztek,
és még fáj neki… -
- Kagome! –
- O, bátyó. – ölelt meg egy
hosszú, fekete hajú, sápadt
fiút – Szörnyű napom volt. –
- Ka… Kagome… - dadogott Eri.
- Mi az? – fordult hátra a lány.
- Neked nincs is bátyád! – sikoltott,
amihez Kagome is csatlakozott, amint erősebben megmarkolták
a férfi karjai.
- Mondtam már, hogy állj át
hozzám. Jobb lenne neked, ha azt hinnéd,
én vagyok a családod… -
- Soha! –
- Soha! – pattant fel, és a hirtelen
rémálomtól lecsúszott Choro
hátáról.
Ijedten markolászott a levegőben, de nem tudott
megkapaszkodni semmiben. Choro lefelé kezdett
száguldani, gazdája után, de
túl lassú volt. Pár
ágreccsenés, és egy test. A
sarki-róka pillanatokon belül Kagome mellett
termett, és idegesen nézett körbe. Egy
közeli szikláról vér
csepegett, a kis kedvenc odakapta beszűkült szemeit.
Színes árnyak jelentek meg,
testfoszlányok, egyik sem tartott tovább
másodperceknél, de egyre csak
közeledtek. A vércseppek is folyamatosan hullottak.
Nyomukból tisztán kivehető volt, hogy a
vérző alak, ki nem mutatja kilétét
Kagome felé tart. Choro fogta magát és
ráugrott, de a semmit kapta el, majd nagyot zúgva
nekiütközött a vörös
cseppes sziklatömbnek. Az árnyak
körbevették a lány alélt
testét, majd két forma kivált
és vitatkozóra fogta a dolgot.
- Ne… nem viheted el… - rebegte az egyik,
és félelemtől reszkető szárnyai
mögé bújt.
- Miért ne vihetném? – mondta a
másik, makacs mosollyal arcán; két
csuklójából és
nyakának ívéből még mindig
csordogálta vér, mind ezeréves seb,
örökké vérzett tán
– elviszem, kikötöm egy
sziklához, minden nap belevések egy kicsit a
testébe, míg meg nem hal…
és akkor már húszon-ketten
leszünk. – folytatta
negéd-édesen.
- Én… ezt nem fogom… -
- Mit nem fogsz? Nem fogod engedni?
Cö-cö-cö-cö… ez vajmi
kevés indok, ahhoz hogy lemondjak róla.
–
- Hiszen ő megmenthet minket! –
- Megmenteni? Mi már nem élhetünk
újra… soha… többé.
Mitől kéne megmenteni? Öröklét
a miénk, nem árthat nekünk semmi.
–
- Végig nézzük, ahogy a
démonok irtják az embereket, de nekünk
semmi bajunk. Minden napunk egy kín, és tudjuk
soha nem lesz vége… inkább
enyésszek el a semmiben, mintsem
örökké éljek. –
bátorodott meg az angyal hangja.
- Fölöslegesen vitáztok… -
lépett előre egy harmadik, hatalmas kimonót
viselő, rövid hajú lány, aranyos
fejdísszel koronázva – Már
valaki megelőzött titeket, a lelke be van
hálózva… -
- Azt könnyen eltávolítom. –
nézett félre megvetően a bolond, ki a Bakame
névre hallgatott.
- Nem ez nem az ő hálója… hanem az
övé. – fordult hátra a
gyermek, és valóban a ködből
előbújt hosszú feketehajú
férfi szólalt meg.
- Az a lány hozzám tartozik. –
- Ez hazugság, ez a lány Sesshoumaru –
samáé. – dadogta az angyal
alakú foszlány.
- Naraku – sama… már sokat halottam
rólad urunktól. – vette elő unott
hanglejtését a kislány, Narakut
leginkább Kannára emlékeztette ez a
nyugodt, nemtörődöm természet.
- Csak nem a Gyermek, hogy is hívott az a halandó
anyád… Aka Kodomo? Fölöttem
nincsen hatalmad, a szívemet máshol tartom,
bennem nem tudsz félelmet kelteni. Az a lány az
én illúzióm rabja. Nem
ajánlom, hogy bármelyikkőtök is
megtörje. –
- Ugyan miért erőltetnénk meg magunkat
fölöslegesen, megtöri ő maga is, amint
rájön mibe csöppent. Urunk azonban
vendégül szeretné látni ezt a
testet, ha kívánod, gyere te is. –
- Ismertem az elsődleges gazdádat, azt, aki megölt,
de ő általam halt meg, vagyis… -
- Hiába vagy erősebb nálam, urunknál
San - dononál nem lehetsz. Indulás,
hozzátok a lányt. – mondta
örök-nyugodt hangon, és elindult
felfelé egy keskeny úton, mely csak
számukra nyílt meg.
- Lányok várjatok meg! – rohant Kagome
barátnői után integetve, de azok meg sem
hallották hangját – Ayumi! Eri! Yuka!
– állt meg, mivel akiket be akart érni
már eltűntek a reggeli ködben.
Órájára tekintett, és
teljesen termesztésnek vélte, hogy a reggel
hét helyett 01: 67-et mutatott. Újra elkezdett
sétálni, egyenesen, de az orra hegyéig
sem látott, mintha egy nagy szürke felhő
belsejében keresné a helyes
ösvényt. Körbenézett,
és mintha valami érdekesett vett volna
észre, hirtelent, irányt változtatott.
A nagy semmiben csak egy almazöldre mázolt,
öreg, kopott ajtó állt. Arcán
semmilyen rándulás nem jelezte a
meglepődés legkisebb jelét sem. Benyitott,
és a környéken
található legnépszerűbb
kávézóban találta
magát, ahova barátnőiével gyakran
benézett iskola után. Az ajtón csengő
szólalt, és Kagome
kabátjából kibújva egy
asztalnál fogalt helyet, mellette nem sokára
feltűnt egy vele egyidős fiú meg a pincér, ki
fekete frakkban feszített, és szokatlanul nagy,
rózsaszín masnit viselt hajában, mint
a többi ott dolgozó.
- Mit parancsolnak? – dörmögte rekedt
mégis, fiatalos hangján.
- Én málnás paradicsomot,
és a hölgy… - nézett
kérdően a fiú Kagoméra.
- Hát… legyen… paradicsomos
málna. –
- Tejszínhabot? –
- De hiszen az, fehér! Természetesen nem
kérünk. – felelt a fiú.
- Rendben, köszönöm, hogy ide
jöttek. – ugrált el a pincér
páros lábon, majd alakja lassan
nyúllá változott.
- Mehetünk Kagome?
- Kamaru, a sálad. –
- Persze, persze. – motyogta zavarodottan, és
hagyta, hogy a lány
csízmájának
szárára kösse –
Köszönöm. – nyújtotta
karját, mire Kagome belekarolt, és
kiléptek a teaházból.
- Hova megyünk most? –
- Hova szeretnél? –
- Mondjuk… balra. –
- Rendben. – mosolygott, majd elindultak az előttük
folyamatosan kirajzolódó, hosszú,
sötét úton.
- Hát megérkezett, és ahogy
látom te is elkísérted…
Naraku. –
- Remélem nem zavarok nagy Úr. – hajolt
meg játszott tisztelettel, elővéve
legmézesebb hangszínét.
- Akkor, üljünk is le. – szólt a
kastély tulajdonosa.
Sötétzöld haja alatt piros fény
csillogott homlokán található
rubinból, fekete palástja lágy
eséssel súrolta a földet,
törökülésbe helyezkedett,
és egy csettintéssel jelezte, hozzák
elé a lányt. A szellemek lágyan
helyezték a testet egy sor vörös
selyempárnára.
- Miért van szüksége a
hírhedt Narakunak egy ilyen halandóra? –
- Miért van szüksége a
hírhedt huszonegy szelem fejének egy ilyen
halandóra? –
- Azt hiszem, én kérdeztem előbb. –
legyintett, hogy távozzanak a többiek, azok el is
suhantak, csak egy valaki térdelt le ura mellé, a
nagy kimonós gyermek, Aka.
- Mint azt szinte mindenki tudja, én a négy
lélek ékkövének
megszerzését tűztem ki
életcélomnak. De arról már
kevesen hallottak, hogy ez a lány a
törvényes tulajdonosa… Az egyetlen, aki
irányítani tudja… Remélem
így már érted, miért akarom
megkaparintani. Még ebben a percben is nála van
az ékkő nagyobb része, és
amíg a kezei közt tartja a Shikon no Tama ereje,
egyre csak növekszik. Amikor majd elveszem tőle, akkora
hatalmat fog birtokolni, hogy senki nem állíthat
meg. De nektek az ékkő teljesen felesleges dolog, mondhatjuk
úgy, hogy csak egy fényes kavics… Most
te jössz. –
- Ez az egész hatalmas terület az enyém,
ameddig a megtörhetetlen átok nem törik
meg. Úgy tűnik, ez a halandó nagyerőket
képvisel ezen a világon… és
én nem akarom, hogy véletlenül
megszabadítsa a lelkeket… -
- Engedd, hogy magammal vigyem, és
ígérem, meg sem közelíti
többé a térségedet.
–
- Ez nem ilyen egyszerű… ha eddig nem sikerült az
irányításod alá vonnod,
honnét veszed, hogy most menni fog? –
- Azért csak megpróbálnám.
–
- Nem, nem. Egyszerűbb, ha én nevelem tovább,
őt… ki úgy néz ki, mint az a
papnő… -
- Nézd egy mező… - szólt
vidáman Kagome, és mire újra
felnézett, már egy másik
fiút karolt - Tasu? –
- Menjünk virágot szedni. – mosolygott
rá, szalagos kalapja alól vadul
kivillanó rózsaszín szemei
megnyugtatták a lányt;
keménykarimás fejfedőjén
kívül, minden ruhája fekete volt,
még haja is hollószínben
pompázott, körmei felváltva
színesre voltak festve.
- De hát minden tiszta fagy. –
értetlenkedett, de mire újra arra tekintett,
már vérvörös és
rózsaszín
rózsáktól pompázott az
egész rét.
- Ne félj, elviszlek innét… - suttogta
a kékhajú angyal, végig
simította hosszú csontos ujjait az
alélt lány homlokán, és
intett Choronak, hogy indulhat.
Óvatosan csempészte be a
sarki-rókát. Egész éjjel
lesben állt, és várta, míg
ura elhagyja a lány testét. Segített a
kisállatnak, majd fülébe
súgta, hogy menjen, és az nem volt rest.
Hátán gazdájával elindult
az eredeti úti cél felé.
- Ha még egyszer összetalálkozok vele
többé nem lesz szabad. Most hogy már
nincsen a fennhatóságom alatt, Naraku
könnyen elragadhatja. – dermedt meg a
szöktető, mikor meghallotta a mély hangot
– Tenshi… miért ilyen fontos neked ez a
nőszemély? –
- San nagyuram… - fordult hátra – Mert
ő… ő Sesshoumaru - samáé… -
- Miért nem gyűlölöd azt az embert? Hiszen
ő is köztük volt! Köztük, akik ezt
tették velünk! – rántotta
magához a szellemet, és hirtelen
felindulással megcsókolta sápatag
ajkait – Tenshi… miért szereted őt
mégis? –
- Én… nem tudom… -
- Nézd ez milyen szép! – szagolt bele
egy illatos szálba Kagome, kezei már
tövisszúrástól
véresen markolták a virágokat, mintha
nem is fájt volna neki – Ha tehetném,
örökre itt maradnék. –
- Örökre? – kérdezte a
fiú – Örökre itt
maradnál? –
- Igen, itt olyan boldog vagyok. –
- Ha igazán akarod, itt maradhatunk…
örökre. –
- Köszönöm Tasu! – ugrott a
fiú nyakába – Te vagy a legjobb
barátom. –
- Ő a legjobb barátod? – lettek figyelmesek egy
lány elkeseredett hangjára, kezében
egy macskára emlékeztető kisállatot
szorongatott.
- Te meg ki vagy? – kapta oda a fejét Kagome,
tágra nyílt, ártatlan szemekkel
mérte végig a lófarkas csinos
lányt, kinek tekintete megkomolyodott a
csalódottságtól.
- Számodra már senki… -
- Várj, ne menj el! – pattant fel Kagome
és rohant utána, ahogy csak lábai
engedték.
- Ne menj Kagome, a kilépő elvisz, és akkor nem
lehetünk örökké itt! –
- Tasu? – nézett hátra a
lány, de már semmi nem volt ott csak felhők
sokasága.
„Sesshoumaru… ha nem mentem volna el, ha nem
szaladtam volna el, talán még most is mellette
lehetnék… Nem baj, ha nem érhetek
hozzá, vagy ha nem érzi azt, amit én,
de ha legalább láthatnám…
Miért?! Olyan buta vagyok! Úgy fáj
mindenem, alig tudok nyelni… de most már nem
fordulhatok vissza… Nem jelenthetem be, hogy
mégsem sértődtem meg…
Sesshoumaru… úgy szeretlek…
Miért nem érzed te is ugyanezt? Miért
alázol meg, mert halandónak születtem?
Miért vagyok én csak egy senki? Gyenge
szemét, nem számítok
semmit… folyton csak meg kell menteni… Mennyit
érek én… mennyit érek
neked… mennyit ér az életem?
Számodra? A családja nem fogad el
engem… nincs helyem mellette… talán az
a másik nő… az a csinos… ő lehet, hogy
méltó lesz
hozzád…”
Nyitotta szemét, fehér
füstfoszlányok tárultak elé,
majd a hajnalszürke ég. Pislogott párat,
és érezte, szédül. Choro
hátán volt. Hirtelen lefelé
vették az irányt, így ő jobban
belekapaszkodott a szőrös nyakba.
- A kút… végre hazamehetek…
- sóhajtott, és amint Choro földet
ért lepattant hátáról
– Keress egy lányt, akinek
piros-rózsaszín a páncélja,
Sangónak hívják, ő gondodat
viseli… úgy hiszem, itt van a
közelben… hiányozni fogsz… -
simogatta meg az állatka
fültövét, majd a kút
szélére ült – Menj
már! – kiáltott rá
sírva, majd beugrott a sötét lyukba.
Kék fények fonták körbe
fáradt testét, és már
újra talajt érzett kopott cipője alatt. Szemeiben
könnyek hada gyűjt.
- Sesshoumaru… pedig én annyira
szeretlek… - esett térdére, kezeivel a
földet verte elkeseredettségében, majd
egy hang zavarta meg.
- Kagome, te vagy az? –
- Tasu? –
- Tasu? Milyen Tasu? Gyere gyorsan ki, segítek. –
nyújtotta kezét nagyapja, és
kisegítette a lányt a veremből – Mi
történt veled Kagome, és mi ez a
maskara? –
- Semmi… - hajtotta le a fejét –
álmos vagyok, megyek aludni… -
- Kicsim, felébredtél? –
- Szia anya… - mondta maga elé melankolikusan a
lány a lépcsőn lefelé; egyszerű
fehér ruha és
piros-rózsaszín csíkos
térdzokni volt rajta.
- Szereztem neked egy új egyenruhát, mert
gondolom, az előzőt elhagytad valahol… -
- Köszönöm. –
- Szia nővérkém, úgy
örülök, hogy hazajöttél
a születésnapomra. Tudtam, hogy nem feledkezel meg
róla. – karolt bele Souta.
- Igen, nem hagytam volna ki… - gyűltek megint
könnyek szemében, gyorsan
megdörzsölte azokat, és
átölelte öccsét –
Bizony, már nagyfiú vagy… Anya
átmegyek Tasuhoz. –
- Tasu? –
- Tudod… -
- Nem igazán… -
- Kiskorom óta a legjobb barátom, mindig
együtt játszottunk. –
- Én nem emlékszek semmiféle
Tasura… - értetlenkedett Mrs. Higurashi.
- De hiszen rengetegszer volt már nálunk.
–
- Rendben, rendben kicsim, menj csak… - vetett aggodalmas
pillantást lányára és
tekintetével végigkísérte,
ahogy cipőt húz és kisétál
az ajtón.
- Én sem emlékszem semmiféle
Tasura… -vont vállat Souta, majd felment
tovább folytatta a portörlést, mely a
születésnapi zsúrok előtt mellőzhetetlen
volt.
„Megalázott… és egy
másik nővel flörtölt…
Miért? Miért sírok? Hisz engem szeret,
tudom, hogy engem szeret… engem… csak is
engem… Már ezerszer
bizonyította…” - mondogatta
magának, majd Yukamo szavai jutottak eszébe:
*
- Akkor inkább ez zavar téged. Hát
hiába, egyik szerelem sem
örökkévaló… -
- Hogy mondhatsz ilyet?! –
- De most tényleg, gondolj csak bele… mi van, ha
megunt téged, és most már egy kicsit
tüzesebb nőre vágyik? –
- Tüzesebbre? Úgy érted, hogy
én… -
*
„Vagy mégsem? Mi van ha… már
tényleg nem szeret… vagy talán sohasem
szeretett… csak azt hitte, csak vágyai
voltak…”
Kagome egyedül sétált az
utcákon, szeles idő volt, de a nap is
sütött, így nem lehetett érezni
a hideget. Zavarta ugyan, hogy nem lát más
embereket, mert így egyfolytában csak a
középkorra gondolt, Sesshoumarura.
„Nem jött utánam, ha szeretett volna,
már régen értem jöhetett
volna… Úgy akarom őt látni…
átölelni, megcsókolni… de nem
lehet… Miért van ez?! Miért kell
mindig szenvednem… Tasu… legalább van
valaki, akivel megbeszélhetem…”
- Mi ez… - torpant meg egy nagy épület
előtt, és teljesen ledöbbent –
„Hiszen Tasuék háza itt
állt, biztos vagyok benne! Hova tűnt, és mi ez
egy könyvtár?” –
lépett be a nagy üvegajtón és
körbenézett.
Az teremben senki nem volt, a recepciós pult elhagyatottan
állt. Körbenézett de csak polcok
sokaságát látta és azokon
temérdek könyvet. Szíve nagyot dobbant,
és egy érzés húzta a
sötét iratok tengere felé,
kinyújtotta maga elé kezét
és követte azt az érzést,
mely egy kisebb még porosabb
szobácskába hívogatta.
Félelemtől remegő kézzel emelte le
szíve könyvét, melynek kopott, erős
rózsaszín borítója volt
és piros betűkkel ez volt belehímezve:
- Nem illenek össze… - olvasta fel suttogva, majd
felnyitotta.
Sárga üres lapok tárultak
elé, majd ahogy egyre csak lapozgatta képeket
látott, mind fekete tintával rajzolt,
éles vonású
gyönyörűség volt.
A rajzok zömén egy lány és
egy férfi szerepelt. Úgy emlékeztette
őt valakikre mindkettő. Becsapta a kötetet, és
szaporábban vette a levegőt, lelkébe erős
szúrás nyilallt, majd újra kinyitotta
a könyvet, melyben a képek mellett bár
halványan, de már betűk is álltak.
Leült és olvasni kezdte.
- Mindig csak a baj van… Szegény nagyuramra
rendesen rájár a rúd
mostanában. Azóta fordult ilyen rosszra a
sorsunk, hogy az a halandó Kagome megjelent… -
sóhajtozott Jaken, a mélykék eget
nézve nagy gombszemeivel, melyek úgy
fénylettek a sötétben, mint a csillagok
– Mindig az emberek hozzák a vészt
ránk, mint nagyra becsült gazdám
édesapjára… Ideje lesz visszamennem,
ha bármi baja esik Rinnek, fejemet veszik. –
állt fel és a kunyhók felé
vette az irányt, nagyokat ásított,
rég óta nem aludt már.
- Viszlát Jaken – sama, sietünk vissza.
– mosolygott rá a kislány,
és felült Aunt hátára.
- Szia Rin, vigyázz magadra. – húzta
félre a nádrolót – Mi?!
Rin?! – kapott a fejéhez, és
hátrapattant – Rin hová
mész? –
- Hát Sesshoumaru és Kagome- samához.
Gyerünk A és U indulunk! – parancsolt a
sárkány-lóra, aki
készségesen meg is indult.
- Várj! – kapott utána a kis
gnóm, de már csak a paripa farkát
sikerült megragadnia.
- Te is velünk tartasz Jaken –sama? –
- Gyorsan húzz már fel! Leesek, leesek, leesek! -
rikácsolt a béka, mígnem Rinnek
sikerült felemelnie maga mögé –
Majdnem meghaltam… Rin mégis mit
képzelsz, hogy így nekiindulsz a
vakvilágnak? És ha valami bajod esik? –
- De nem esik, mert te vigyázol rám Jaken
– sama. –
- Sesshoumaru nagyúr le fog nyakazni… -
- Sesshoumaru. –
- Gyere be. –
- Nem ülhetsz egész végig idebenn.
– sóhajtott Mara, leülve keresztfia
mellé.
- Van már valami hír róla? –
- Nincs… Úgy látszik, hogy a ti kis
szerelmetek mégsem volt olyan erős… -
- Magamra hagynál? –
- Sesshoumaru… -
- Kérlek, egyedül szeretnék, most lenni.
– lépett az ablakhoz, jégverem
szemeivel a felhőkre nézett, de még ott is csak
szerelme mosolyát látta,
szívébe üres marcangoló
érzés költözött,
és akárhogy próbálta
kiirtani, nem ment neki – „Talán
túl közel engedtem magamhoz… Nem
figyeltem oda, és már egy pillanatig sem tudok
létezni nélküle. Nem voltam
eléggé körültekintő, hiszen
mellettem állandó veszélynek van,
kitéve. Mióta lettem én ennyire
érzelgős? Hogy engedhettem meg magamnak, hogy
függjek egy halandótól? Nem…
elgyengültem…” –
- Sesshoumaru – sama… - hallatszott
negéd-édes hang az ajtó
mögül.
- Ki az? –
- Hát én… Yuki… - felelt a
kacér hang.
- Gyere be. – szólt ki a szoba tulajdonosa;
habár semmi kedve nem volt a nőhöz, aki a nap
huszonnégy órájában a
nyakán lógott, és akire Kagome is
féltékeny lett.
- Ma nem láttalak se reggelinél, se
ebédnél. Csak nem rosszul érzed
magadat? –
- Nem nincs semmi bajom, csak szerettem volna egy kicsit
egyedül lenni. –
- Ó, de Yuki baba ezt nem hagyhatja. –
sétált oda a férfihoz, és
hetykén hátravetette élénk
vörös, göndör fürtjeit;
üresfejű libának tűnt, de
valójában nagyon is megvolt neki a
magához való esze – Ne legyen
szomorú az én drága
nagyuram… - simította végig
hosszú fekete, selyem kesztyűvel fedett ujjait, a youkai
rezzenéstelen arcán majd bordóra
mázolt ajkait csokra nyitotta.
- Yuki… - suttogta a szellem – „A
régi leszek, az, akit hidegen hagyják
mások érzései. Kagome… el
kell felejtenem… de nem egy újabb
nővel…” – Állj. –
szakította meg a csókot; hideg, pontos hanggal
szólt, lenéző tekintetét a nőre
meresztette – Nem tartok igényt a
társaságodra. Irritálsz. Ha nem
akarod, hogy a csinos kis arcodnak baja essen, távozz. Most.
–
- I… igen. – dadogta a nő a
meglepettségtől, majd amilyen gyorsan csak tudott kiszaladt
a szobából.
Sesshoumaru szívében némi
elégedettség cikázott át,
majd azt továbbiakban figyelembe sem véve,
leült a kandalló előtti hatalmas karos
székbe. Keresztbe tette lábát, majd
elmerengett.
- Szerintem nincs itt… -
- Azt én is látom, de gyengén
érzem errefelé az illatát. –
dühöngött Inuyasha és mivel
más személy nem volt a
környéken Kamaruval ordítozott.
- De ez már legalább
hatórás nyom, a szívem azt
súgja rossz irányba
keresgélünk. –
- A szíved?! Mégis mi vagy te? –
- Ami azt illeti… végül is Kagome
szeretője vagyok. –
- Sze… szeretője? – tört
szilánkokra lelki szemei előtt a
lányról alkotott szende szűz kép; bal
pillája érdekes rángásba
kezdett és nem igen tudta volna megmondani a
saját nevét sem – szerető… -
ismételte ledöbbenve.
- Habár eddig nem tisztelt meg kegyeivel… -
- Hála a jó égnek. –
lélegzett fel és az imént
említett kép kezdett ismét
összeállni – Én már
azt hittem, hogy… De akkor hogy lehetsz a szeretője?
–
- Azt tudod, hogy Naraku inkarnációja
vagyok… -
- Igen, erről már hallottam, de az nem tiszta, hogy Naraku
miért nem ölt még meg, hiszen
elárultad… vagy nem? –
sandított szemének sarkából
a hanyou.
- De-de… biztosan szüksége van
még rám. –
- Ez remek… viszont most már legalább
tudom, miért nem mehetsz elméletileg Kagome
közelébe. A bátyám azonnal
végezne veled. –
- Valahogy úgy… -
- De visszatérve a lényegre… Kagome ha
szomorú, vagy el akar bújni, csak egy helyre
mehet… -
- Hová? –
- Hát a saját világába.
–
- Rin tudod hová megyünk? –
- Hiszen már mondtam Jaken – sama. Sesshoumaru
nagyúrhoz. –
- Aha… és azt tudod, ő hol van? –
- A… Aunt tudja, igaz Aunt? –
- Meg fogok halni… Rin ereszkedj le. –
- De hát miért? –
- Mert idefönt szellemek járőröznek.
Biztonságosabb, ha lent folytatjuk az utat. –
- Hogy te milyen okos vagy Jaken – sama… -
- Yukamo kedves, hát így aggódsz
azért a halandóért? –
fordult hátra Kagura a youkaihoz, aki a
szerelmével együtt, egy a szél
által reptetett óriásra
hízott tollpihén utazott, és
fürgén leste az alattuk elvonuló
tájakat.
- Nem aggódok… - dörmögte orra
alá.
- Akkor miért vágsz ilyen gondterhelt arcot?
–
- Sesshoumaru miatt fáj a fejem… Nem tudom, hogy
nem jobb e így nekik… -
- A démonszabályok? –
ráncolta szemöldökét Kagura.
- Soha nem fogják hagyni, hogy egy halandó legyen
a párja. Megölik… mint az
apját. –
- Egyet felejtesz el, Kagome már nem csupán
egyszerű halandó, az se kizárt, hogy egyszer
végleg eltűnik belőle minden betegség. –
- Híjú ábránd. Az-az erő,
amit még az a nő ruházott rá, a
testvéred, azóta teljesen elenyészett.
–
- Ez nem igaz. Ugyanúgy ott folyik az ereiben. Szerintem
Naraku hamarosan befejezi, amit elkezdett és akkor nehezebb
idők jönnek, mint valaha. Ha a kis Kagome
magányosan teng-leng ebben a világban
bármelyik percben elkaphatja. –
- Ebben a világban? – akadt meg hirtelen a
fiú lélegzete – Te egy zseni vagy
édesem! Menjünk Kaelde anyó
falujához, a kúthoz! –
- Jaken – sama Rin éhes… -
- Nem baj, kibírod odáig… -
- De Rin nagyon-nagyon éhes. – könnyezett
a kislány.
- Minek jöttél el a papnőtől, ott volt
étel. –
- Mert… rosszat álmodtam… -
- Ez nem kifogás, mert az ember rosszat álmodik,
nem megy világgá. –
- De Rin azt álmodta, hogy Kagome – sama elhagyta
a nagyurat. –
- De mint tudjuk ez lehetetlen… sajnos… -
- Akkor is nagyon valóságos volt,
úgyhogy meg kell néznem! –
- Jól van, jól van, csak ne bőgj már!
–
*
Nem illenek össze
Hol volt, hol nem volt élt egyszer egy hercegnő, akit az
emberek csak Asa – sannak. Mosolya beragyogta
egész keletet, és ő nem is vonta meg
népétől ezt a
fényességet… mindaddig, míg
el nem jött feladatának beteljesedése.
Egy évvel Asa hercegnő születése előtt
nagy háború dúlt az
országban. A szomszédos birodalom
uralkodójának fájt a foga a rejtett
kincsekkel teli térségre, így
folyamatosan ostromolta az azt körbevevő falakt.
Az ellenállás egyre gyengült. Az
oltalmat nyújtó fal is résekkel volt
már teli, mikor egy varázslónő
járult a gondokkal teli király színe
elé, és így szólt:
- Én megmentem országod, de cserébe
meg kell tenned nekem valamit. –
- Mi lenne az? –
- A lányodnak meg kell ölnie a fiamat. –
- Nekem nincsen lányom. –
- Még nincsen. –
- Ha lesz is lányom, nem faragok belőle gyilkost, takarodj!
– menesztette a felbőszült király.
Eltelt egy hét és a király
még jobban megszorult, a varázslónő
ismét meglátogatta.
- Megmentem az országod, ha a lányod
megöli a fiamat. –
És a király végül belement.
Az ellenséges katonák hirtelen eltűntek, csak a
kardjuk maradt emlékeztetőül. A falat
újjá építették,
az országban újra béke honolt. A
varázslónőről azóta nem is hallottak.
Rá egy évre a királyné
lány csecsemőt hozott a világra. A
király izgatottan rohant feleségéhez,
és amint a hatalmas terembe ért, a
varázslónőt találta ott amint
két gyermeket fog kezében.
- Itt a lányod a neve Asa, mint a reményt
adó reggel, és a fiam Yoru a
sötétségbetaszító
éjszaka. Bánj vele
sajátodként, és mire újra
eljövök, a lányod álljon
készen a megölésére.
Szívében érezzen szeretetet,
és gyorsabban forogjon kardja, mint az én
nyelvem. – szólt, majd ismét
köddé lett.
- Ne! – ugrott a király, de a gyermekek ahelyett,
hogy földre hullottak volna, a levegőben lebegtek arany
és ezüst fénnyel övezve.
- Ki az a másik csecsemő? – kérdezte az
ágyában fekvő királyné, ki
csak akkor ébredt fel a nagy zajra.
- Ez a gyermek mostantól a sajátunk. –
hajtotta le fejét a király – Ő lesz, a
mi kis Asánk
játszótársa… -
„Miért kell szeretned?”
- De… -
- Nem tűrök ellenkezést. –
szólt komoran a férfi és a
két gyermeket magához véve
kisétált a teremből.
Attól a naptól kezdve Asa és Yoru
együtt nevelkedett, és valóban
megkedvelték egymást. A
királyné nem mert többet
kérdezősködni a fiú
kilétéről, de nem is szívesen vette
kezébe
- Férjem, miért kell Asának ilyen
korán elkezdeni a harcművészetek
tanulását. –
- Ez egyáltalán nem korai. –
- De hát még csak hat éves,
és egy hercegnőnek nem is szokás ilyet oktatni.
–
- Asa nem megyünk játszani? –
kérdezte a hercegnőt Yoru.
- Nem lehet mennem kell gyakorolni, ha végeztem
játszhatunk. – mosolygott a lány.
- De hát miért kell neked ennyit gyakorolni?
–
- A papa azt mondta, hogy ha el jön az ideje nekem kell majd
legyőznöm az országunkat fenyegető
démont. Ez egy nagyon fontos feladat, úgyhogy nem
hanyagolhatom el az edzéseket. – szaladt el.
És így teltek az évek, Asa a
harcművészetek
elsajátításának szentelte
életét, míg Yoru a hercegnőről festett
képeit tökéletesítette. Az
egész ország úgy tudta, hogy egy
jósnő megmondta a jövőt, miszerint a hercegnő
megöli majd, a démont, mely őket fogja
megtámadni, így csak imádkoztak,
és tisztelték Asát.
Ahogy a két gyermek lassan felcseperedett a
barátság szerelemmé nőtte ki
magát. Yoru volt a leghelyesebb fiú a
környéken, a hercegnőnek sem akadt párja
a birodalomban. A királyné
próbálta megakadályozni a dolgokat, de
nem tehetett semmit. Férjét
kötötte az egyesség, így nem
hagyta, hogy bárki beleavatkozzon.
- Kész a leggyönyörűbb dolog a
világon. – tette ecsetét a
fiú; Asa egyből odarohant hozzá, hogy ő is
megszemlélhesse a portrét.
- Valóban gyönyörű. –
- De csak azért, mert te vagy rajta… Holnap
megkérem apádtól a kezed… -
- És ha nem egyezi… -
- Ha nem egyezik bele, elszökünk. –
- Nem lehet… nekem meg kell ölnöm a
démont… -
- Igen… tudom… Ne aggódj, biztosan
engedélyezi a házasságunkat.
–
- Rántsd elő a kardod Asa! – jelent meg a
királyoldalán egy ismeretlen asszonnyal.
- Miért apám? –
értetlenkedett a hercegnő, de teljesítette a
kérdést.
- Öld meg Yorut. –
- De hát… apám miket
beszélsz? –
- Tedd meg értem, a népedért.
–
- Apám… nem értem mi ez az
egész, de soha nem tennék ilyet… -
- Ellenszegülsz… Ő a démon aki elfogja
pusztítani birodalmunkat. Nézz csak
rá! – mutatott, az addigra térdre
ereszkedő fiúra.
- Yoru… - érintette meg morgó szerelme
vállát, de az megharapta – Yoru, mi
történ?! Yoru!
- Meg kel ölnöd, különben mindent
lerombol, ami kedves volt neked…
*
Kagome lapozott, de szeme elől elmenekültek a betűk,
és lassan a képek is elhalványodtak.
- De hát… - nézett
értetlenkedve - Mond meg mi lesz a vége!
– kiáltott, de senki nem felelt.
Pislogott egyet és mire újra kinyitotta
gesztenyebarna szemeit az ágyában
találta magát.
- Egy álom? – ült fel elmerengve.
- Kicsim, felébredtél? –
- Szia anya… - mondta maga elé melankolikusan a
lány a lépcsőn lefelé; egyszerű
fehér ruha és
piros-rózsaszín csíkos
térdzokni volt rajta.
- Szereztem neked egy új egyenruhát, mert
gondolom, az előzőt elhagytad valahol… -
- Köszönöm. –
- Szia nővérkém, úgy
örülök, hogy hazajöttél
a születésnapomra. Tudtam, hogy nem feledkezel meg
róla. – karolt bele Souta.
- Igen, nem hagytam volna ki… - gyűltek megint
könnyek szemében, gyorsan
megdörzsölte azokat, és
átölelte öccsét –
Bizony, már nagyfiú vagy… Anya
átmegyek… –
- Hm? – várta a mondat
befejezését.
- Semmi… Csak elmegyek egy kicsit
sétálni. – erőltetett mosolyt
arcára, majd cipőt húzott és eltűnt az
ajtó mögött.
- Kicsit szomorúnak tűnt, biztos összeveszett a
barátjával… - sóhajtott
aggódva a nő, és folytatta a
sütemények
gyártását.
- Tasu… - „Olyan
valóságosnak tűnt… pedig nem is
létezik… miért érzem
belül ezt az ürességet. Az
emlékeim, még mindig itt vannak róla,
de ezek meg sem történtek… Honnan fogom
tudni ezentúl, hogy mi a
valóság…és mi nem?
… A középkor létezik? Vagy
ezeket is mind álmodtam? Nem biztos vagyok benne, hogy a
szerelmem valóságos…
Sesshoumaru… te létezel?” –
Ezt meg kell tudnom! – kiáltott
elkeseredettségében, és hirtelen
visszafordulva a házuk felé vette az
irányt – Tudnom kell, hogy létezel-e!
– ugrott bele a kútba.
- Rin, figyelj rám… – suttogta Jaken
egy bokorban elbújva – ide most
bemegyünk, minden tele lesz szellemekkel és
démonokkal. Ne emeld fel a fejedet, senkinek ne
nézz a szemébe. Ha valaki kérdezi, te
Sesshoumaru – sama szolgája vagy. –
- De… -
- Rin, semmi de, ez nagyon fontos. Úgy kell viselkedned,
mint egy rab. –
- Rendben. –
- Szerencse, hogy már jártam itt. –
húzta elő kimonója alól a fekete
szalagot, melyet már régóta őrizgetett
– Irány a negyedik emelet. –
- Hova, hova? – halott Jaken gúnyos hangot
háta mögül, megfordult, és egy
ismerős alakkal találta szembe magát.
- Eikensei – dono. Megtiszteltetés, hogy
újratalálkozhatok önnel. –
hajolt meg a béka, és Rin
hátára is rálegyintett.
- Ó, még egy halandó? Az előző is
meglehetősen sietősen távozott. Nem tudjátok,
merre vette útját? –
- Távozott? –
- Ezek szerint nem tudjátok… Na jó
nekem mennem kell, de előre figyelmeztetlek benneteket, Sesshoumaru
nagyúr meglehetősen rossz kedvében van.
– sétált el, magára hagyva a
két „szolgát” kiket most
már kétségtenger fogott el.
- Sesshoumaru – sama. – kopogott Jaken a
táblával jelzett ajtón –
én vagyok az leghűségesebb szolgája.
–
- Jaken? Gyere be. –
- Nagyuram, kérlek ne legyél mérges,
Rin akart idejönni, én nem tudtam
megállítani. –
- Rin? –
- Nagyuram, hol van Kagome – sama? –
- Kagome –sama… elment, és nem
jön többé vissza. –
szólt, széles mosollyal arcán,
és szokatlan szemeit a kislányra meresztette.
- Nem… - suttogta Rin.
- Mivel elég sokáig voltál mellettem,
nem öllek meg. Visszaviszlek az öregasszonyhoz, ő
majd gondodat viseli, de ha még egyszer
összetalálkozunk, úgy fogok veled
bánni, mint bármelyik másik
halandóval. –
- Sesshoumaru – sama… - értetlenkedett
a kislány – „Mi
történt? Én nem értem,
és miért nincsen itt Kagome –
sama?”
- Nagyuram…! –
- Jaken, nem kérdeztelek. Azonnal indulunk. –
„Mi történt a nagyúrral? Mi ez
a hirtelen változás? Lehet mindig
ezért imádkoztam, de miért ilyen
hirtelen? Most újra olyan a tekintete, mint amikor
először megláttam… De mi
történhetett?”
- Sesshoumaru – sama… -
szólította meg bátortalanul Rin
– Kérlek, mond el mi történt.
–
- Maradj csendben halandó. – nézett
hátra a nagyúr fagyos szemeivel – Aunt
itt ereszkedj le. –
- Rin veled akar lenni, nem akar itt maradni. – sikoltozott a
kislány és makacsul belekapaszkodott a
nagyúr kimonójába.
- Ne toporzékolj. – intette csöndre,
és tovább ment Kaelde anyó
kunyhója felé, majd hirtelen megtorpant, Rin
felkapta fejét, és tisztán
látta, hogy gazdája szimatol, elengedte a ruha
ujját – Jaken maradjatok itt. –
szólt és elrohant az illat
irányába.
Kagome a kútból mászva ki
próbált megkapaszkodni, de ahogy
ujjába hirtelen szálka állt
elrántotta kezét. Egy pillanatra maga is azt
hitte vissza fog zuhanni, de kezét elkapták.
Gyorsan összeszorított pilláit
megkönnyebbülve nyitotta ki. A fénytől nem
látta az alak vonásait, ki még mindig
fogta karját. Pislogott párat, és
mikor felismerte szerelmét tágra
nyíltak pupillái. Sesshoumaru felhúzta
a lányt, ki azonnal átölelte.
- Létezel. – suttogta könnyektől nedves
szemekkel – Úgy örülök,
hogy te létezel… - szorította
magához a youkait.
- Én is örülök. –
mondta egy kis szünet után Sesshoumaru
és viszonozta az ölelést, egy pillanat
alatt elfeledte minden tervét; miért legyen
újra kegyetlen démon, ha ez az egy
ölelés sokkal boldogabbá teszi, mint
ezernyi kincs – Bocsáss meg nekem… -
- Nem haragszom, csak azt hittem, hogy álmodtam, hogy vagy
nekem. –
- Álmodtad? –
- Nem lényeges, csak maradjunk így még
egy kicsit. –
- Semmi akadálya. –
- Sesshoumaru… -
- Tessék? –
- Emlékszel az öcsémre? –
- Igen, az aprónövésű. –
- Holnap lesz a születésnapja, és
szeretnék ott lenni… veled… -
- Születésnap? –
- Azt ünnepeljük, hogy idősebb lett egy
évvel. –
- Értem, ha szeretnéd elmehetünk.
–
- Még ajándékot kell neki vennem,
úgyhogy még ma vissza kéne
mennünk. –
- Mehetünk is. – kapta fel a lányt,
és beleugrott a kútba.
FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!
| |