|
Sesshoumaru és Kagome kalandjai
Hazsina 2007.05.09. 10:59
Sesshoumaru
Sesshoumaru és Kagome kalandja 11 –
Előélet
By: Haszina ^^
- Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.
Nagyon szeretlek! – ringatta Sesshoumaru karját
ide-oda egy izgatott lány, a szellem csak kedvesen
mosolygott, szemmel láthatóan nagyon boldogok
voltak.
- Én is téged. – csókolta
meg szerelme homlokát, aki ettől még jobban
összeszorította szemeit, és
továbbra is csak azt az egy szót
ismételgette.
Szívében olyat érzett, amit nem lehet
leírni szavakkal, a mellkasába mintha parazsat
öntöttek volna, mi kellemes melegséggel
telítette el; szinte úgy viselkedett, mint egy
kisiskolás, de a youkai mellett annak is érezte
magát; a biztonságos karok, melyekbe
bármikor visszatérhetett most is
körbezárták, és ő
vidáman dédelgette álmait.
- Sesshoumaru nagyúr, Kagome - sama! –
- Tessék Rin? – tekintettek az akkor
hozzájuk futó kislányra, ki egy-egy
virágkoszorút tett fejükre.
- Na jó, én ezt biztos nem! –
készült magáról ledobni egy
hasonlót Yukamo, de a mellette szintén csokrosan
díszelgő gnóm leintette.
- Nem tenném… -
- És mégis miért nem? –
- Nézd a nagyuram tekintetét, már
kiszúrta, hogy le akarod venni, még egy mozdulat
és neked… -
- Értem… – nyelt nagyot, mert mi
tagadás unokatestvére szemei tényleg
bajjóslóan festettek.
- Köszönöm Rin. – nyomott puszit
Kagome a gyerek arcára, majd figyelmes lett egy előtte el
sasszézó alakra:
- Időközben rájöttem… hogy ez
nekem… Jól áll! – jelentette
ki Yukamo a maga gúnyos hangjával, és
arcán szétterülő széles
vigyorával.
- Kagome – sama, nekem is jól áll?
– kérdezte ártatlanul nagyokat pislogva
a kislány.
- Persze. –
- De nekem jobb! – nyújtotta ki nyelvét
a valamivel fiatalabb youkai, de erre Sesshoumaru egyszerűen
leütötte.
- Mindketten nagyon szépek vagytok. - ölelte
át szerelmét, és a koszorúk
készítőjét.
- Hát én már nem is
számítók… -
színlelt sírást, de hamar talpra
szökkent – Szellem szag… -
- Igen én is érzem… Menjetek,
bújjatok el. – szólt a youkai,
és erre Kagome megragadta Rin kezét, intett
Choronak, és berohant a sűrűbe; Jaken valamivel
később utána Auntot húzva
magával.
- Érzem az erőt! – jelent meg ekkor egy hatalmas
sárbarna szörnyeteg, nagy kidülledő szeme
csillagként világított – a
szent ékkő… Itt kell, hogy legyen! –
- Egy újabb érdeklődő, ékszerboltot
kéne nyitnunk. – hegyezte karmait Yukamo,
és egy csapással végzett
ellenfelével – Sértő, hogy ilyenekkel
kell harcolnom… -
- Ez könnyen ment. –
- Ne becsülj alá, attól, hogy erősebb
vagy nálam, én sem vagyok gyenge. –
- Aha, de egy halandó gyerek elver… -
- Az nem volt fer a vakarcs részéről!
Letámadott! –
- Persze, persze… - legyintett Sesshoumaru, és
gyengéden átölelte közben
visszatérő lányokat – Ideje aludnotok.
–
- Igenis parancsnok! – viccelődött Kagome,
és lefektette Choro ölébe a kicsit, aki
már tényleg eléggé
fáradt volt, majd visszament és leült
szerelme mellé.
- Azok a régi szépidők… -
sóhajtott Yukamo, és nagyot
nyújtózott mellé.
- Régi? –
- Szép? –
- Bizony, amikor még semmi dolgunk nem volt, csak
néha-néha lerombolni egy-egy falut, vagy
szórakozni az eltévedt
halandókkal… -
- Te ok nélkül öltél,
én sohasem csupán a
szórakozás kedvéért.
–
- Miért? Mindig ők kezdték. Az a nagydarab falusi
is… mindenki megmondhatja, nála volt a
kés. –
- Ja… a hátában. –
- Nála volt, nála találták
meg. – vigyorgott a youkai.
- Hogy tudtok ilyen hidegen beszélni ártatlanok
haláláról. Nem szégyelled
magad Yukamo?! És van képed mosolyogva
elmesélni… rosszul vagyok! –
állt fel a lány hideg tekintetét
végigfutatta a két szellemen, majd
keményen elsétált.
- Már megint hisztizik… -
- A fajtájáról beszélsz
ostoba, mit gondoltál, hogy fog reagálni?
– eredt utána Sesshoumaru, magára
hagyva a még mindig csak vigyorgó
unokatestvérét.
- Kagome várj. – kapott a lány keze
után Sesshoumaru.
- Te is úgy gondolod, ahogy ő? –
- Az egy dolog, hogy nem szeretem a
közönséges halandókat, de soha
nem történt olyan, hogy gyilkoltam volna, mert
unatkozom. Yukamo se, csak a szája nagy. Nem mondom neked,
hogy nem öltem még egy embert se, mert volt
rá példa sok is, de ilyen világban
élünk. –
- Közönséges halandók? Akkor
én mi vagyok? Én is csak egy
közönséges halandó vagyok?
–
- Nem, te az én halandóm vagy, és nem
vehet el tőlem senki. –
- Sesshoumaru… - ölelte meg a szellemet, kicsit
megnyugodott, de ez nem tartott sokáig.
- Ebből bajok lesznek… - hallatszott egy
vészjósló hang, majd csatlakozott
hozzá az alak is:
- Naraku… -
- Bizony egy szellemnek nagy hátrány a
szerelem… Sesshoumaru ha ezt megtudják az
ellenségeid, a kincsecskédnek
bántódása eshet… -
- Azért jöttél, hogy ezt elmond?
–
- Nem csak megnéztem, hogy van az én egyetlen
inkarnációm… -
- Nem vagyok az inkarnációd! -
- Akár tetszik, akár nem, most már van
benned belőlem. Élvezzétek egymást,
amíg tudjátok. – hallatott
kárörvendő kacajt, majd eltűnt, ahogy szokott.
- Inkarnáció…
tényleg… – „Kamaru vajon,
hogy lehet? Meg kéne látogatnom, de
hogyan…”
- Mi tényleg? –
- Semmi-semmi, menjünk vissza. – mosolygott zavartan
Kagome, majd indultak is a táborhoz.
- Sesshoumaru… - kezdte bátortalan hangon a
lány, éppen két magasabb fa mellett
sétáltak el, már nagyon
sötét volt – El kéne mennem
pár napra… -
- El, hová? –
- Hát ez nem olyan dolog… -
- Igen…? – nézett
összehúzott, aranysárga szemeivel a
szellem Kagoméra.
- Arról…- gondolkozott – lenne
szó… hogy ajándékot
szeretnék hozni Rinnek. – találta meg a
megfelelő kifogást.
- Mehetünk. –
- Nem, nekem egyedül kell mennem. –
- Miért? –
- Hogy meglepetés legyen. –
- Akkor ketten megyünk. –
- Nem… mert… -
- Kagome… - Sesshoumaru nem volt egy magára
gondoló alak, de szerelme
viselkedéséből csak egy valamit tudott kivenni:
neki is hozni akar valamit – Egyedül nem mehetsz.
–
- Choro elkísér. –
- Igen Choro, és Yukamo is veled megy. –
- Jó… - „Hát,
másképp úgysem engedett volna el, de
mit fog szólni ehhez Yukamo…”
– vakargatta fejét, és úgy
ment tovább előre, fel se tűnt neki, hogy ilyen messze
elszaladt a táboruktól; hirtelen mintha
villám hasított volna combjába;
majdnem a földre terült, de a youkai elkapta.
- Mi történt? – kapta ölbe
Sesshoumaru – Vér… a te
véred… - szimatolt, és
valóban, ahol a lány az imént
éles fájdalmat érzett, most egy
vastagabb vágásból csordult ki
mélyvörös vére; Kagome
gúnyos mosolyt érzett
lábán, biztosra vette, hogy Naraku volt, aki ezt
tette, de nem akarta megemlíteni.
- Semmi baj. – motyogta és kiugrott az erős
karokból.
- Ülj le. – hallatszott az ellenmondást
nem tűrő hang, Kagome teljesítette a parancsot,
és lehuppant egy nagyobb kiálló kőre.
- Mit csinálsz? –
- Természetesen bekötözöm, nem
áll el a vérzésed, akkor komolyabb baj
is lehet belőle. Mikor vágtad meg? –
- Már régen, pár hónapja.
– hazudta.
- Furcsa, hogy annyi idő múlva mégis felszakad.
– tapogatózott kérdőjele
körül Sesshoumaru, majd annyiban hagyta a dolgot,
és végzett egy utolsó
simítást kötésén,
melyet kimonójának egy
darabjából készített
–Kész, szólt, de kezét nem
vette le a meleg sebről, inkább csókot nyomott
kedvese ajkaira, melyek most is tűzben égtek;
lágyan átkarolta a lányt,
és ismét ölbe vette.
Mikor visszaértek már mindenkialudt, a
másik szellem valószínűleg megint
elcsatangolt valamerre, a feltűnően nagy csönd is erről
árulkodott. Sesshoumaru leterítette
prémjét, és lefektette
kedvesét, majd halkan megszólalt,
mély, megnyugtató hangján:
- Így nem mehetsz el. –
- De… -
- Várd meg, amíg rendbe jön a
lábad. – mondta ki a
végszót, felállt, és
elsétált.
Kagome nem tehetett mást, alig bírta nyitva
tartani fáradt szemeit, de ébren maradt,
míg a másik youkai visszatér.
- Yukamo. – suttogta.
- Miért nem alszol már? –
- El kéne vinned édesanyádhoz.
–
- Minek? –
- Kamaru miatt, meg szeretném nézni, hogy van.
–
- Te édes, egyetlen, bogárkám, az egy
démon, nem igényel felügyeletet, se
babusgatást. Érted? –
- Olyan rossz érzésem van… Mintha meg
akarnák ölni. –
- Akit itt meg akarnak ölni, az te vagy, a gyilkos meg
én. Inkább aludj. –
- Yukamo… kérlek… -
- Nem. –
- Kérlek… -
- Nem, Sesshoumaru le is gyilkolna…
hidegvérrel… –
- Mennék Choroval, de nem akarom felébreszteni
Rint. –
- Jól van, jól van, csak ne nyafogj
már. – egyezett bele hosszú
és tartalmas csöndpercek után.
- Köszönöm. – mosolygott,
még letett egy papírost a kicsi mellé,
majd követte, az időközben elinduló
morgó szellemet.
- Ez nem lehet igaz… - temette arcát kezeibe
– Tévedtem, én fogok meghalni.
Már látom magam előtt… -
- Ne csináld, még soha nem volt semmi baj,
ilyenekből. –
- Neked nem, mindig engem vettek elő. Láttad már
Sesshoumaru karmait? Nekem annyi… Pedig még annyi
mindent nem tettem meg, még annyi ember van, akit meg akarok
tréfálni; és annyi szép
cicababa, akinek összetörhetném
szívét. -
- Yukamo… -
- Nem látod, hogy éppen monologizálok?
–
- Mesélnél nekem a gyerekkorodról?
–
- Nem. –
- Milyen volt a viszonyod apáddal? Róla
még nem hallottam semmit… Yukamo? –
tette kezét a lehajtott fejjel tovább
ballagó youkai vállára, majd mikor az
felnézett csak egy szót mondott, hiszen minden
történet csak egy szóval kezdődik: -
Vitatkoztunk… Apámat ritkán lehetett
kihozni a sodrából, de akkor nekem
sikerült… Nem figyelt oda, én
éreztem a szagát, de nem említettem,
nem tartottam fenyegetésnek…
Hátulról szúrták le, szinte
azonnal meghalt. Az egészből szinte semmit sem
érzékelt. Bosszút álltam,
ott helyben végeztem a gyilkossal… Na
jó, most tábort verünk. –
állt meg hirtelen Yukamo, szeme csillogott a
feltörni kívánó
érzelmektől.
- Yukamo… –
- Alvás, mert aztán nekem nyafogsz, hogy
elfáradtál. -
***
Nem volt kifejezetten hideg nap, de melegnek sem lehetett
éppen nevezni. Kicsiny szellő járt a
fák között, melyeknek lombjai
válaszoltak ezer, meg ezer
kérdésére. Egy alak lépdelt
csizmájának menete oly lágy volt,
hallani se lehettet, ahogy a földre érkezett, majd
újból útnak indult, hogy
ismét visszatérjen.
Elméjében tán csak egy
emlék forgott, de azt is elnémította.
Tőle nem kérdezett semmit se a szél, csak
elsuhant mellette, belekapva ezüstösen
csillogó hosszú hajába.
Tompán állt meg, jelenléte
bár hangtalan volt, mégis messze kitűnt a
sötét erdőből. Olyan fejedelmi volt
tartása, mint magának a
császárnak. Ebben az erdőben ő volt a
császár, az első helyen állt, mindenki
fölött. A területét
védte egy nem kívánatos
vendégtől.
- Menj, míg csak mondom. – szólalt meg
egyszerre, hangja bár tisztán csengett, nem volt
se mély, se magas, mégis riadalmat keltett.
- Marához jöttem… -
- Azt beszélik sikerült legyőznöd
Ryuukosseit… -
- Nem teljesen… -
- Igen haldokolsz. -
- Marával kell… -
- Nem segít… Egy halandó
nőhöz készülsz, nem de? Már
várnak rád. Az egész
területen erről beszélnek. Levadásznak,
mint egy kutyát, ha érted a szóviccet.
–
- Ha feladod azt a nőt, akkor segítünk, de nem
teszem kockára a családomat, hogy
betörjünk egy kastélyba, csupán
egy terhes hercegnő miatt. –
- Értem. – fordított hátat a
youkai.
- Inutaisho várj! Ne menj, ilyen
sérülésekkel nem biztos, hogy
túl fogod élni. –
- Mennem kell… ott a fiam. – szaladt el sebesen,
szinte már alig volt láthatáron.
A másik szellem megfordult, majd mivel valaki
mellé lépett oda emelte tekintetét.
- Apám miről beszéltetek? –
- Nem érdekes, lehet, hogy többé nem
látjuk. –
- Sesshoumaru sem mondott nekem semmit! Miért
titkolóztok ennyire? –
- Valamit meg kell értened, a mi családunkban, ha
bármelyikünknek is félszellem gyermeke
születik, meg kell járnia egy utat, amelyet nem
lehet túlélni. Inutaishonak két
lehetősége van, de mindkettőnek halál a
vége. Vagy elveszik, miközben
próbálja menteni azt a halandót, vagy
ezen az úton fog meghalni. –
- Mi ez az út? Én még sose hallottam
róla. –
- Mert még csak két férfi tette meg
mindketten odalettek, mi sem tudjuk mit fed ez a név:
Tartaty, de ha meghalsz, te is őseink közé
kerülsz, és figyeled majd az
árulónak útját, mely biztos
halálba vezet.
- Ijesztően hangzik, inkább kihagyom. –
- Fiam, ez megtiszteltetés. –
- Persze, persze… Szerintem baromság az
egész. -
- Hogy beszélhetsz így Yukamo?! –
- Nem látom értelmét, hogy
szétválasszunk embert és szellemet.
–
- Éret… - csordult ki vér
száján, értetlenül
nézte, hogy történhetett ez,
hátrapillantott egy nő állt
mögötte; magas volt egy nagyobb kiemelkedő
sziklán állt; fényes
pengéje átszúrta
felsőtestét – Egy ha… - suttogta
mélyen belenézve a fagyos zöld szemekbe,
majd eldőlt a füvön.
Meghalt… még ezt is hangtalanul tette. Yukamo ott
állt és nem tudott megmoccanni. Ismerte a
nőt… a halandó nőt.
- Most már együtt lehetünk Yukamo!
– élénkült meg a
lány, hátra vetette kócos fekete
fürtjeit, és mosolygott, mintha valami nagy
örömre adott volna okot, mosolygott.
- Kiomy… -
- Együtt lehetünk, végre csak mi ketten,
szerethetjük egymást. Gyere… -
- Az apám… megölted… Az
apámat… -
- Igen, amíg ő élt nem lehettünk volna
boldogok… - húzta fel
szemöldökét a csinos hajadon –
Talán te nem akartál velem lenni? –
- Megölted… - rántotta erő ő is
kardját, és nagyot hasított vele,
még egy élettelen test hullott a porba
– Kiomy… mit tettem? – rogyott
térdre – Meghalt, megöltem…
Kiomy! –
***
A youkai felült, kissé zavartan nézett
szét, majd nyugtázta elkalandozott
emlékeiben.
- Mi a baj? – kérdezte Kagome, ki
szintén nem tudott aludni.
- Szerettem… -
- Kit? -
- Apám gyilkosa gyönyörű
halandó volt, selymes haj, meleg szemek, lágy
hang… Nem értett semmit, hogy úgy
született e vagy később vált-e
azzá, nem tudom, de nem volt teljesen rendben a
gondolkodása… Ő csak annyit látott az
egészből, hogy apám miatt nem lehetünk
együtt, ő csak ki akarta törölni az
általa teremtett rosszat… ő csak velem akart
lenni… -
- Én nagyon sajnálom… -
nézett szomorúan Kagome, és
már el is eresztett pár könnycseppet.
- Sajnálod? Mit tudsz te erről? Ne sajnálj, mert
nem érted meg, ami bennem akkor lezajlott…
Gyűlölöm őt… Nem érdekes.
Meghalt, és apám is, már csak egy
emlék. –
- Ostoba! Látom, hogy még mindig fáj!
Azt hiszed nem értem? Nagyon is jól
értem. Én is… én is
öltem már meg…
Inuyashát… még régen, mikor
együtt voltunk, már ahogy… -
***
Vészjóslóan sűrű köd
szállott alá. Alig lehetett látni, de
azt még tisztán kivette egy kacifántos
molylepke, hogy Inuyashát egy lány
öleli, ijesztően üres tekintettel. Egy
függőhídon álltak.
- Kagome… úgy örülök,
hogy jól vagy. – szorította
magához a lányt Inuyasha, az sokáig
nem felelt, majd mégis hideg szóra nyitotta
ajkait.
- Fuss… - hangzott suttogása, a hanyou nem
értetet miért mondják ezt neki, de
hamarosan karmok sokasága mélyedt
felsőtestébe.
- Kagome… - nyögte, és gyorsan
odébb ugrott egy újabb
támadás elől.
Sokáig kergetőztek így. Míg ha csak
egy kis időre is de Kagome újra önmaga lehetett.
- Kérlek Inuyasha… Fuss… -
rimánkodott, szeméből keserű könnyek
csorogtak, de a félszellemnek esze
ágában sem volt elmenekülni, nem akarta
magára hagyni azt a lány, akit ha nem is vallotta
be, de nagyon szeretett.
***
- Én kértem, hogy menjen… de nem
tette. Meglőttem… Pont úgy, mint annak
idején Kikiyou… -
- Hé… - nyújtott oda egy
fehér kendőt – ne sírj
már… Él nem, akkor meg nem
történt semmi baj. –
- Igen… köszönöm Yukamo.
–
- Oké, most, hogy ezt így
letárgyaltuk, jössz nekem egy sűrűn szőtt selyem
zsepivel. – vigyorgott, és elment
tűzifáért.
- Ha-ha-ha-ha… - „Egy emberlányba volt
szerelmes… így már nem
csodálkozom, hogy kezdetben velem sem volt valami
kedves… szétszakadhatott a szíve,
mikor egyedül maradt… milyen
érzés mikro elveszíted azt, aki a
legfontosabb neked ezen a világon? Nem akarom
megtudni… Vajon Sesshoumaru már
észrevette, hogy nem vagyunk ott?” –
- Elmentem Yukamo elkísér, sietünk
vissza, Ne aggódj! Sok puszi: Kagome –
olvasták a hátrahagyott kis üzenetet.
- Kagome – sama elment? – kérdezte
ártatlanul Rin.
- Igen, és azzal ütődöttel… -
- De hová? –
- Még nem tudom… Jaken, Vigyázz Rinre.
–
- Utánuk mész nagyuram? –
kérdezte, de mivel gazdája nem éppen
barátságosan nézett vissza
rá jobbnak látta, ha utána teszi
– Bocsáss meg, természetesen semmi
közöm hozzá… – a
youkai bólintásával
nyugtázta: a válasz helyes, majd neki
rugaszkodott, és el is tűnt szem elől.
- Álomszuszék, indulás! –
- Még sötét van… -
állt fel Kagome nagy nehezen, és
fáradt szemeit dörzsölgette.
- Minél előbb ott vagyunk annál jobb. –
- Oké-oké… -
- Sesshoumaru… -
- Mit akarsz Naraku? –
- Nem érdekes de én tudom te mit
akarsz… az érdekelne hová mehetett a
mi kedves Kagoménk. –
- És ha igen? –
- Megmondhatom… Kamaruhoz igyekszik…
emlékszel még rá ugye? –
- Dereng valami… -
- Elrejtette előled, hogy semmi baja ne essen…
Eléggé aggódik
érte… -
- Mit akarsz ezzel? –
- Nem vagy féltékeny? –
- Tán lenne rá okom? –
- Dehogy… -
- Megbízom Kagoméban teljes
mértékig. Ez a trükköd nem
jön be még egyszer. –
- Trükk? Ugyan már, nem mutatványos
vagyok. Csupán megmutatom az igazságot.
–
- Inkább eltorzítod azt. Miért ennyire
fontos neked Kagome? Miért pont ő kell a terveidhez?
–
- A válasz igen egyszerű. Ő a szent ékkő
valódi őrzője. Benne született
újjá az a hatalom, mely, ha türelmesen
várok az enyém lesz. Az a sok idő még
tervem beteljesedik… de megéri a
várakozás. És ha egyszer a kezem
között lesz, már semmi nem
állíthat meg… még ő maga
sem, mert elnyelem… -
- Elnyeled?! –
- És nem tehetsz ellene semmit. Többet nem
árulhatok el, mert mennem kell. –
- Azt nem engedem… Soha nem szerzed meg magadnak. Nem
engedem! –
- Viszlát Sesshoumaru. – csendült fel
ördögi kacaja, majd alakjával
együtt a semmibe foszlott.
- Anya! – tárta tágra karjait Yukamo.
- Mit kerestek itt? –
- Szokás hatalma… Kamarut
jöttünk meglátogatni. Úgy
döntöttünk örökbe
fogadjuk. – terült széles vigyor a
szellem arcán és közelebb
lépett Marához.
- Most nincs itt, vadászni vitte a kicsiket. –
- Szerencsétlen, jegyzem meg, ezt régen nekem
kellett. –
- Mégis hány gyerek van itt? –
szólt közbe Kagome, akinek erről az
egész helyről egy óvoda-iskola jutott
eszébe.
- Tizen… -
- Pontosan tizenhét. – felelt Mara, és
még egyszer végigmérte a
halandót – Hát Sesshoumaru? –
- Ő… nem tud Kamaruról… -
- Ha én se tudnék Kamaruról, azt
hinném, megszöktetek… -
- Na jó foglaljunk helyet. – ült le egy
kiálló erősebb gyökérre a
youkai, és a két nő is követte
példáját.
- Maradj itt. –szólt a lány Yukamonak
mikor az utazás célja feltűnt a
láthatáron, és elkezdett szaladni
felé.
- Persze húgi menj csak, én majd addig itt
ülök, és
ülök… és
ülök… -
- Mit esznek annyian ezen a lányon? –
- Tudod anya a halandók is lehetnek kedvesek… -
- Sesshoumaru és Kamaru is… -
- Kamaru nem dönthetett, arra lett teremtve, hogy
Kagomét szeresse. Amint megszületett
utána vágyakozott, és
őszintén szólva nem
valószínű, hogy ez az érzés
valaha is eltűnik a szívéből. Tán
megváltáslenne számára a
halál, azzal, hogy Kagome ide jött, csak mutatja,
hogy törődik vele, és még a
végén eleve veszett reményekkel
táplálja… Sesshoumaru nem tudhatja
meg, hogy itt jártunk, se azt, hogy Kamaru itt van,
megölné, ha még egyszer
összefutna vele. –
- Megleptél fiam, sokkal jobban törődsz a
környezeteddel, mint régen, apád
büszke lenne rád, ha látná
régi önmagad vagy. –
- Kössz anya, a kardal is egyre jobban bánok,
megyek, megnézem a lurkókat. –
vigyorgott Yukamo, majd ment is.
- Kagome… - szólat meg Kamaru, mikor a
lány odaért – Hogy kerülsz te
ide? –
- Gondoltam meglátogatlak. – mosolygott kedvesen.
- Ki ez a halandó? – kérdezte egy
magasabb forma kisfiú, és élesen
szimatolt a levegőben.
- Ő a legcsodálatosabb nő a világon. –
- Ne csináld… - pirult el teljesen Kagome,
és betűrte füle mögé
ébenfekete hajtincseit.
- A barátnőd? –
- Nem… ő Sesshoumaru barátnője… -
- Sesshoumarué?! Egy közönséges
ember? –
- Hazudsz! –
- Sesshoumaru bátyó soha nem állna
össze ilyen szánalmas nővel! –
- Hát úgy látszik mégis,
és Kagome egyáltalán nem
közönséges, vagy
szánalmas… -
- Én máj hallottam jólad… -
lépett elő egy hosszhajú kislány,
még alig múlhatott hat éves, de
már kard lógott az oldalán –
Jin mesélt jólad, tényleg Sesshoumaju
szejelme. Kagome – sama… -
- Tessék? –guggolt le a gyerekhez.
- Szejintem így közönséges
halandóként is eléggé
szép vagy… -
- Köszönöm. – nevette el
magát, és belegondolt, hogy szerelme is egykoron
mennyire lenézte őt.
- Játszol velünk? –
- Persze, mit? –
- Te vagy a halandó és nekünk le kell
vadásznunk. – szóalt meg egy
fülig érő szájú gyerek,
talán Yukamo volt miniatűr kiadásban.
- Szerintem Suichi, Kagome ezt most inkább kihagyja,
játszatok szépen, amíg mi
beszélgetünk. –
- Beszélgettek mi? … na jó, mint
rangidős, senki ne menjen öt méternél
közelebb Kamaruékhoz, ha csak nem akar
célba dobósat játszani. –
vigyorgott Suichi és elhajtotta a testvéreit.
- Hogy vagy? – ült le Kagome. –
- Jól… - tette le magát
mellé Kamaru – És te? Megvagytok
Sesshoumaruval? –
- Igen, megvagyunk, bár most az engedélye
nélkül jöttem el,
úgyhogy… –
- Csak miattam? –
- Persze, meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól
érzed itt magad. –
- Jól, a gyerekek kedvesek, bár van
köztük pár
nagyszájú… -
- Igen, azt látom. –
- És, hogy jutottál el ide? –
- Yukamoval jöttem. –
- Aham… az jó… -
- Na miről folyik a duma? –
- Yukamo! – ölelte át a youkai
lábát Suichi.
- Szevasz kölyök, hány balhét
csináltál? –
- Meg sem tudom számolni. –
- Ez az én öcsém. Kagome indulnunk
kéne. –
- Te is ismered ezt a szánalmas embert? –
- Tudom, hogy nehéz, de ne hívd
szánalmasnak, Sesshoumaru élve eléget.
–
- Akkor tényleg a barátnője? –
- Hát… fogjuk rá, de szerintem csak a
takarítónő. Nem-nem csak vicceltem, a fogadott
húgom, úgyhogy akkor a te nővéred,
tessék vele úgy is bánni. Nos, meg
akarod várni drágalátós
szerelmedet itt, vagy inkább menjünk
elébe.
- Menjünk. –
- Viszlát taknyosok, és eldobott
inkarnációk. Aztán semmi
jót ne halljak felőletek – kapta
hátára Kagomét és szaladt
is vele.
- Yukamo, menjünk Kaelde anyó falujához.
–
- A tyúkhúsleveshez? –
- Nem a kúthoz. –
- Mi vagyok én gyors fuvar? –
- Sesshoumaru a legfrissebb nyomot fogja követni, előbb kell a
hazaérnem. –
- Vettem az adást, ez az én érdekem
is… -
- Anya, nagypapa, Souta! …senki nincs itthon. Felrohanok
pénzért, egy pillanat… most
már indulhatunk. Nem arra! –
- Arra kell hazamenni. –
- Igen, de előtte még vennem kell valamit. –
hajtotta ki az ajtón az ellenkező szellemet.
Az utcán sok mindenki jött velük szembe,
és alaposan szemügyre is vették Yukamo
nem éppen korba illő öltözetét.
Egy kisfiú még látványosan
meg is bámulta. Kagome amilyen gyorsan csak lehetett
próbált túlesni ezen a
kínos sétán. Beléptek egy
csicsás üzletbe, melynek
hirdetőtábláján ez állt:
„Amy ajándék, ezüst
és bizsu”
Kagome a láncokat nézegette, és
négy darabon is megakadta szeme.
- Melyiket szeretnéd? – kérdezte a
mellette kelletlenül ácsorgó szellemet.
- Egyiket se. –
- Yukamo, akkor is veszek neked, ha nem akarod, legalább
tetsszen… -
- Akkor ezt. – mutatott egy bőrszíjon
lógó köves miniatűr kardra.
- És Kagurának? –
- Ne rám költsd a pénzed… -
- Elhoztál engem, ezt azért kapod,
ajándék. –
- Rendben… de… -
- De? –
- Nem tudom, melyik tetszene neki… – suttogta.
- Bármelyik, amelyiket tőled kapja, de én ezt
ajánlom. – mosolygott, és egy
ezüst tollmedálra mutatott.
- Igen, az szép. –
- Akkor most te segíts, és válassz
egyet Sesshoumarunak. –
- Hehe… - emelt le egy rózsaszín
kövekkel kirakott virágosat.
- Nagyon vicces, ezt inkább Rinnek. –
- Akkor legyen ez. Egy egyszerű hold. –
- Igen, ez pont Sesshoumarunak való. – mosolygott
Kagome – most már aztán
menjünk fizetni. – akasztott le még egy
gyűrűt és egy pár karika
fülbevalót, majd az eladóhoz
lépett.
- Kész, most egy jó ideig nem kap senki semmilyen
ajándékot. Teljesen
leégtem… -
- Eléggé furcsa a pénzed… -
- Ezt meg hogy érted… -
- A mi világunkban a halandóknak nem ilyen
van… -
- Igen, azóta változott egyet és
mást az élet. Ez csak egy autó.
– csitított a járműre morgó
youkait, és elnevette magát.
- Mi olyan vicces? –
- Pont kint Inuyasha, és Sesshoumaru… -
Hazaérve írt még egy rövidke
üzenetet, hogy itthon járt, és ne
aggódjanak, mert jól van, azt egy katica
alakú mágnessel a hűtő ajtajához
tapasztotta, majd indultak is vissza.
Alig másztak fel a kútban, egy hideg
szempárral találkoztak, nem látszott
rajta dühösség, vagy idegesség,
de erre hamar rájöttek, mivel Yukamo
fején egy jól irányzott
ütés landolt.
- Sesshoumaru. Ne bántsd. –
- Én mondtam, mindig én kapok miattad. –
- Naraku szaga van rajtatok… pontosabban
Kamarué… - „Nem
hazudott…”
- Meg tudom magyarázni… -
- Kagome, miért teszed ezt velem? –
- Én… én… ne
haragudj… -
- Nem haragszom. –
- De jó. – állt fel nagy nehezen a
másik youkai.
- Rád igen. –
- De hát… én választottam
neked az ajándékot. – szipogott.
- Nézd. – vette ki a láncokat
zsebéből a lány.
- Igen de a döntés a tiéd, a
virágosat, vagy a másikat. – vigyorgott.
- Yukamo… ezt vettem neked… - adta át
a holdasat, és a szellem egyből be is kapcsolta
nyakába.
- Már van egy pár. – mosolygott,
és megcsókolta szerelmét, majd
hozzá tette – köszönöm.
Induljunk.
- Nem nézünk még be az
öregasszonyhoz? –
- Inuyasháék nincsenek a faluban. –
- Nem is azért kérdeztem. –
- Gondoltam, de ez egyenlő a nemmel. – ment előre.
- Kagome – sama! – ölelte át a
lányt Rin –
Hiányoztál… -
- Nekem is te… nézd, mit hoztam. –
- Nekem? –
- Igen. –
- Csodaszép. – soha nem veszem majd le.
- Örülök, hogy tetszik. Jaken. –
- Te-tessék? – ragyogott fel a szeme.
- Ezt neked hoztam, adott át egy egyszerű
fémgyűrűt, de a kis gnóm annak si annyira
megörült, hogy eleresztet pár
boldogság könnycseppet.
- Vigyázz Sesshoumaru, tudod, hogy a gyűrű mit jelent.
– nevette el magát a fiatalabb youkai, de a
másik szellem egy mozdulattal leütötte.
- És ezt A-nak és U-nak. – mosolygott
Kagome és a kantár két
oldalára kapcsolt egy-egy fülbevalót
– Ennek megfelel… Remélem, mindenkinek
tetszik. – mosolygott, és újra
odabújt szerelméhez.
Estefelé, már mindenki aludt, csak a mi kis
párocskánk nem. Yukamo szokása szerint
elment valahová, így nyugodtan
beszélgethettek. Különösen sok
csillag volt az égen, és egy felhő sem zavarta
meg fényüket. Minden sötét volt
mégis oly tiszta. A tűzre már csak egy
parázsló hely emlékeztetett.
- Miért nem szóltál nekem? –
- Féltem… hogy
megölnéd… -
- Van okom féltékenynek lenni? –
- Természetesen nincs! –
- Akkor nem ölöm meg. – ölelte
át még jobban a Kagomét.
- Szeretlek. –
- Én is téged. – ért
össze forró csókban ajkuk
örökre így akartak maradni.
- Hát ismét eljöttél
úrfi? – csoszogott ki egy öreg
férfi, kopaszra borotvált fején
megcsillant a hold, ruhájából
ítélve pap lehetett.
- Csak meglátogatom és nem zavarok
tovább. –
- Maradj, amíg akarsz, békés
szándékkal bárki beeheti ide a
lábát, legyen az ember… vagy
akár szellem… - mosolygott, majd visszavonult a
szentélybe, és behúzta maga
mögött a meleget sugárzó
ajtót.
A youkai tovább sétált és
egy sír előtt állt meg. Lehajtott fejjel
tisztelgett a halandó lány emléke
előtt. Frissen szedett mezei virágokat tett le a fejfa
elé, hosszasan elmerengett a múlton…
majd mikor ismét elengedték emlékei
indult.
- Viszontlátásra Yukamo
úrfi… - köszönt el a pap, majd
mivel eléggé késő volt
nyugovóra tért.
- Viszlát öreg… viszlát
Kiomy… én kicsi Kiomym… -
FOLYTATÁS KÖVETKEZIK…
| |