|
Sesshoumaru és Kagome kalandjai
Haszina 2006.07.07. 13:38
9.rész
Sesshoumaru és
Kagome kalandjai9
Sesshoumaru és Kagome kalandja 9 -
Élet-erõ
“Ha ez így folytatódik, nem tehetek
mást… el kell mennem… Kaival a
szívemben
veszélyt jelentek azokra, akiket szeretek…
”
Kagome… -
Igen? -
Gondoltam, hogy nem alszol. Sesshoumaru elrablom egy
pillanatra…
-
Ez még viccnek is rossz. - mordult a szellem.
Igaz, akkor velem kéne lennie, amíg nem fizetnek
érte váltságdíjat, de ki az
a hülye
aki… -
Elég legyen, tíz percet kapsz. - fordult vissza
Sesshoumaru, a lány csak mosolygott rá egyet,
majd
távolabb húzódott a másik
youkaival.
Mit szerettél volna? - kérdezte, de amikor Yukamo
szomorú szemeibe tekintett, nagyon
megrémült.
Kagura veszélyben van és szenved… Egy
fehérruhás gyerek járt itt. -
Kanna?! -
Biztos… csak te segíthetsz rajta… -
Én mindent megteszek… de hogyan
segíthetnék
én? -
Holnap a Hika - tónál… mást
nem mondott.
Oda kell mennem? -
Nem kérhetek tõled ilyet… -
Yukamo, én megértem…
Természetesen
elmegyek… -
Kagome… -
Engem nem bántana. Amúgy is hogy
hagyhatnám
cserben az egyetlen bátyómat? -
Kö… - köszörülte
torkát -
köszönöm…
Jaj, de jó! - ugrott a youkai nyakába.
Mi villanyozott ennyire fel? -
Azt mondtad köszönöm. -
Mikor? -
Az elõbb, tisztán értettem. -
Nem mondtam ilyen… de most már menjünk
vissza, mert
Sesshoumaru drága lefejez. -
Menjünk. -
Sokáig elvoltatok. -
De most már itt vagyunk. -bújt vissza Kagome
morcogós kedvese mellé, aki csókot
akart adni neki
- Nem lehet… - fordult el, majd mintha egy
könnycsepp
gördült volna végig arcán, a
szellem csak
szorosan átölelte, jelezve mellette áll.
Ez megható… - ült le Yukamo - az
önfeláldozó lány, a
hõs szerelmes, és
végül én, akinek a feje még a
nyakán
található.
Ha így folytatod nem sokáig. -
Elég legyen már a
vitából… -
mosolygott a lány - Holnapután elindulunk
Kikiyouékhoz, õ biztos tud valamit
segíteni. -
Miért csak holnap után? -
Hogy Rin kipihent legyen. - hazudta, majd ezzel letudva a dolgot
befordult Sesshoumaru mellkasához, és
próbált aludni.
Még mindig nem tudsz aludni? -
Nem igazán… de most már hajnalodik,
nem is nagyon
érdemes. - nézett a szellem szemébe
Kagome.
Pihenni kell. Ne rágódj a
történteken. -
Ezt pont te mondod? -
Az én hibám, hogy ez történt.
-
Miért lenne a tiéd? Naraku baja… -
Ha melletted lettem volna… ha megvédtelek
volna…
bedõltem a csapdába… -
Nem a te hibád. Ami történt
megtörtént,
találunk megoldást. -
Remélem… -
Megvan még a kendõ? Amit tõlem
kaptál? -
Persze, itt van, a nyaklánccal együtt. -
Amíg ez nálad van, egymáshoz
tartozunk. -
Na mi ez a nyáladzás? -
Megölöm… -
De elõbb hozzon tûzifát. -
Én? -
Nem hallottad? Mit szeretnél
készíteni? - fordult
kedveséhez.
Hal már régen volt… -
Akkor megyek, hozok. -
Köszönöm. -
Mire a többiek is felébredtek már
kész is
volt a reggeli. Choro és Rin és a még
azóta
meg nem szólaló másik
kislány bizonyult a
legfalánkabbnak, de mindenki evett rendesen.
Miután
végeztek Kagome kijelentette, hogy elmegy fürdeni,
bár Sesshoumaru nem nagyon akarta elengedni.
Sietek vissza. - szaladt el végül, és
még
futás közben Choro hátára
kapaszkodott.
És te hova mész? - nézett
szúrósan
az idõsebbik youkai.
Meglesem a barátnõdet fürdés
közben…
csak sétálni megyek, nem akarok megvakulni. -
Jaken! -
Igen nagyuram? - nézett fel egy kupac halcsont
mögül,
amit a két csöppség termelt.
Kövesd õt… hangtalanul… -
Igenis - “Az én nagyuram végre valami
fontos
feladattal bíz meg…” -
érzékenyült el a kis béka,
és
már ment is, de nem volt kifejezetten halknak
mondható…
Kicsit sokáig tartott, de tudtam, hogy
eljössz… -
kezdte aljasan Naraku, szemével kapzsiságot
árasztva, mellette állt még Kamaru
és Kanna
is - azonban téged Yukamo ha jól
emlékszem nem
hívtalak. -
Nem? Hát akkor ezt most személyes
sértésnek
veszem, de ha már itt vagyok, akkor megvárom a
végét. - lépett elõ egy
magas, lombos fa
mögül.
Legalább, érzed majd a helyzet
súlyosságát…
Kagome… meg fogsz
halni. -
Mi?! -
Ha nem kapod meg, a kellõ démoni
energiát meghalsz. -
Csak Kai ereje foszlik szét… -
Nem… túl régóta vagytok
már
együtt. A szervezeted teljesen hozzászokott.
Hazudsz… -
Meglátjuk… Kamaru, Kanna…
Kössétek le
egy kicsit kíváncsi barátunkat. -
Ó, igazán nem szükséges,
elvagyok… -
Ha már idejöttem - kezdte Kagome -, had
láthassa
Kagurát. -
Legyen, vigyétek el hozzá… Most pedig
gyere velem.
- intett Naraku, bár a lánynak
kétségei
voltak, mégis követte…
“Megõrültem?! Mi van ha elrabol, volt
már rá
példa… mégis miért megyek
vele…” - vitatkozott magával, de
hajtotta a
kíváncsiság.
Mikor egy nagy tágas barlangba értek a gonosz
hanyou
megállt.
Szükségem van rád a terveimhez.
Semmiképpen
nem engedhetem, hogy meghalj. Gondolom, már
kitalálhattad, hogy nem a legkedvencebbik
szórakozásom
közönséges halandók
felügyelése. -
Akkor miért nem hagysz békén? -
Kohaku nálam van, Kagura is hasznos lehet
még… de
te… több legyet ütök egy
csapásra. -
Akkor miért nem öltél meg eddig? A
halálommal, nagy fájdalmat okoznál
mindenkinek… -
Nyugalom, annak is eljön az ideje… -
Naraku… emlékszel, mit mondtam még
neked?
***
Elõször is add ide az
ékköveket. -
Még több gonoszság, ez az, amire kell
neked…
-
Az ékkõ arra van, hogy boldoggá tegye
tulajdonosát. Engem ez nagyon is
kielégít. Add ide
õket. -
Nem érted… - lépett közelebb
a lány -
Rájöttem pár igen fontos dologra,
míg
távol voltam Inuyasháéktól.
Te csak egy
valakit akarsz… Kikiyout. Már annyira
megszállottan szereted, hogy nem tudsz szabadulni
ettõl az
érzéstõl. Ha teljesen démon
akarsz lenni, tedd, de
az nem segít. Itt van például
Inutaisho. Teljesen
démon volt, mégis elrabolta a
szívét egy
halandó. Vagy Sesshoumaru… -
Sesshoumaru ugyanolyan bolond, mint az apja. Hagyták, hogy
legyengítse õket egy
közönséges ember. -
Legyengíteni? Tévedsz. A szeretet erõt
ad. Ha valakit
mindenáron meg akarsz védeni, nem
számít,
mibe kerül, megteszed. Bárkit
legyõzöl… -
Érdekes elmélet… de nekem ez nem
más, mint
ostoba locsogás. Nem érsz el vele semmit. Most
pedig
pusztulj! -
Hát még mindig nem érted?
Én csak
azért jöttem ide, hogy megvédjem Rint,
azt, akit
nagyon szeretek. Te soha nem gyõzhetsz, velem
szemben… Nekem
minden mozdulatomat szeretet irányítja. Neked mid
van?
Lehetnél boldog…
megváltozhatnál…-
Hallgass! -
***
Csak ugyan azt tudom rámondani, mint eddig…
érdekes elmélet. De ostoba vagy, ha ezt gondolod.
-
Ostoba? Akkor miért nézel így
rám most is?
- simogatta meg ölében nyugtalankodó kis
kedvencét.
Ne nevettess. Nem ezért hivattalak ide. Túl
akarod
élni? -
Mit? -
A végzeted… Ezt tartsd magadnál. -
ült ki
arcára egy gúnyos mosoly, mely
nélkül
már szinte fel sem lehetett ismerni, és egy
medált
adott kezébe. -
Nem veszem fel… -
Muszáj lesz. Ha nem vagy hajlandó a kedves
Sesshoumarutól szerezni, ez pótolja, ha
élni
akarsz, vedd el… -
Nem mintha nagyon érdekelne, de mit akar Naraku
Kagométõl? - fordult Kamaruhoz Yukamo.
Ha nem érdekel, minek kérdezed? -
Hogy ne tudják azt mondani, nem tudom. -
Csupán ügyel arra, hogy meg ne haljon… -
Yukamo? - nézett fel egy csinos nõ.
Kagura. Mi történt? - lépett be egy
kicsin
helységbe, ahol nem volt semmi, csak halovány
kedvese.
Semmi különös, csak nem mehetek ki innen.
Naraku nem
bízik bennem… -
Kéne? - nyomott csókot szerelme
ajkára, majd
egybõl nekiszögezte a kérdést
- Mit akar
Kagométól? -
Egy medált ad neki, mibõl erõt
nyerhet. -
Egy medált? -
Yukamo, valamit tervez, akarta, hogy te is tudd… Szerintem,
nem
fogadja el… és Naraku is így gondolja,
valami
történni fog… -
Ennek, majd én utána járok.
És innét
is kiviszlek valahogy. -
Értelmetlen, a Szívem a kezében van,
bármikor megölhet, akárhová
bújok… -
Ez igaz… -
Gyerünk vissza! - morgott a
reinkarnáció, és
már mentek is…
Fogadjam el? …az olyan lenne… mintha
szövetségre lépnék
veled… -
Úgy is fel lehet fogni, de ha nem veszed el, meghalsz,
és
akkor azoknak is fájdalmat okozol, akik szeretnek
téged… -
Inkább meghalok, mintsem hogy adósod legyek, nem
leszek a
szolgád! -
Ahogy akarod… - tûnt el, köd sem maradt
utána; a
lány csak óvatosan, félve, hogy
rosszul
döntött kibotorkált a
barlangból.
Mi volt hiszti-gép? - kérdezte Yukamo, mintha nem
tudna a
dolgokról.
Semmi… siessünk vissza, Sesshoumaru, már
biztosan
aggódik. - dobta fel Chorot, aki egy ügyes
mozdulattal
átváltozott, majd már vitte is
gazdáját a táborhoz.
Elvesztettem a nyomát… olyan gyorsan ment, hogy
képtelenség volt követni. Sesshoumaru
nagyúr
leveszi, majd a fejem… - sziszegett Jaken, és
mélyet sóhajtott hozzá,
felkészülve a
legrosszabbra, majd megfordult, hogy visszamenjen.
Hogy, hogy együtt? - szûkült be Sesshoumaru
szeme, mikor
meglátta a megérkezõ
párost.
Összefutottunk. - ült le mellé Kagome,
majd mintha
ennyivel letudta volna a dolgot, az újkislányra
nézett - Nem akarod elmondani, hogy hívnak?
…
és hol vannak a szüleid? -
Reménytelen, nem beszél… -
Ez így nem lesz jó… most
hová
vigyük… talán jöjjön
velünk? -
találgatott a lány, mire a kicsi az
ölébe
ugrott; Rin kicsit féltékeny volt mikor
látta,
Kagome magához öleli, úgy, ahogy
õt szokta.
Nem cipelhetünk ennyi gyereket, veszélyes az utunk.
-
De Sesshoumaru, nézd meg, nincs senkije… -
Egy ideig maradhat… legfeljebb Kaelde falujában
kitesszük… - fordult el kelletlenül, majd
felállt és egy szó
nélkül
elsétált.
Yukamo kérlek vigyázz a lányokra. -
szaladt
utána Kagome; és már nem is hallotta a
youkai
dörmögését, a
bébisitterkedésrõl.
Sesshoumaru várj meg! -
Miért jöttél utánam? -
Hát… hogy kettesben lehessünk. -
sétáltak tovább egymás
mellett.
Yukamo már nem is jó? -
Yukamo? Mirõl beszélsz? - nevette el
magát - csak nem
gondolod… -
Ne vicceld el! -
Yukamo Kagurát szereti. Én meg téged.
-
Akkor miért mentek el folyton kettesben? -
Azt… azt nem mondhatom el… -
Miért? -
Sesshoumaru bízz meg bennem. -
Nem ér nekem semmit az élet
nélküled…
-
Sesshoumaru nagyuram! - hallottak meg ekkor egy
rikácsoló
hangot - Elvesztettem… Yukamo nyomát! -
Elvesztette? Várjunk csak… csak nem figyeltetted.
-
próbálta elfojtani feltörõ
kacaját.
Csak tudni akartam hova megy… vagy hova mentek… -
Csak, hogy megnyugodj elmondom. Kagurát mentünk
meglátogatni. Mivel engem nem akarnak bántani,
megegyeztünk, hogy õ láthatja,
én meg addig ott
maradok Narakuval. -
Naraku?! -
Látod… ezért nem szóltunk,
nem akartuk,
hogy aggódj… -
És ha bajod esett volna? Veszélybe sodort az a
felelõtlen… -
Ne bántsd. Jól vagyok, amúgy
önként
mentem. De nem csalnálak meg soha… -
Akkor ezek szerint rosszkor jöttem… -
hátrált
Jaken, és visszasietett a táborba.
Olyan édes vagy, amikor
féltékenykedsz… -
Édes? -
Ez csak egy bók volt. - mosolygott, és
átölelte szerelmét, majd indultak is a
többiekhez.
Csak úgy, kézen fogva itt taknyosok
elõtt… mit
tanítotok nekik. Legközelebb majd Rin és
Jaken,
aztán meg majd csodálkoztok. - vigyorgott Yukamo;
de
valójában csak féltékeny
volt, hogy õk
együtt lehetnek, Kagura viszont még mindig abban a
kis
lyukban szenved…
Ez már sohasem változik… -
sóhajtott Kagome
- Elmondtam Sesshoumarunak. Induljunk el. -
Rád nem lehet titkot bízni hugica… -
Mi az, hogy hugica? - vonta fel
szemöldökét
Sesshoumaru.
Én vagyok a hugica, õ meg a
bátyó. - mosolygott a
lány.
Mióta vagytok ti ilyen jóban. -
Hé, hé! Az nem azt jelenti, hogy
imádjuk
egymást. Vegyük például a te
és
Inuyasha közti tomboló testvéri
szeretetet. -
Na, valld be, hogy megkedveltél! - toporzékolt
Kagome,
mint akitõl elvették kedvenc
nyalókáját.
Álomvilágban élsz. -
nyújtotta ki
nyelvét Yukamo és így indultak
útnak.
Sesshoumaru, kérlek, álljunk meg egy
kicsit… -
esett térdre Kagome, és oldalát
összeszorítva
nyöszörgött… - nagyon
fáj… -
Mi történt? -
Csak pihennem kell egy kicsit… - szólt
és mire a
többiek is hátrafordultak, már
ájultan dõlt a
porba.
Kagome - sama! - ugrott le Choro
hátáról a Rin
és leguggolt pótmamája
mellé, a
másik kislány is e-képpen tett;
még Yukamo
is némi aggódással belül
közelebb
lépett, és sejtette mi a baj…
Ébredezik… - suttogta Rin, mikor
meglátta a
lány remegõ pilláit.
Szólok Sesshoumaru nagyúrnak. - pattant fel
Jaken,
és már rohant is ki a kis barlangból.
Hol vagyok… - ült fel Kagome - hasogat a
fejem… -
Elájultál. Sesshoumaru - sama elment
tûzifáért. -
Jól érzed magad? - szólalt meg
morcosan Yukamo,
aki karba tett kézzel gubbasztott a sarokban.
Csak egy kicsit kimerültem… -
Azért ha lehet, most ne smárolj le. -
tért vissza
képére a felejthetetlen vigyor, de belül
tényleg aggódott egy kicsit.
Nagyon vicces, az csak testvéri puszi volt… -
Kagome. - érkezett meg a másik youkai,
és a
kezében halmozódó száraz
fakupacot a
földre vetette; azonnal kedveséhez fordult - Jobban
vagy? -
Igen, csak egy kicsit megszédültem… -
Yukamo, elvinnéd a gyerekeket enni? -
Miért én?! Jaken szokta. -
Õ is megy. -
Mindig engem fognak be… de legalább nem kell
ezeket
néznem enyelgés közben. Taknyosok,
indulás,
megyünk zabálni! - hajtotta ki a többieket
magára hagyva a szebb idõket is látott
párocskát.
Akkor mi történt? - nézett rá
Sesshoumaru
szerelmére.
Semmi, tényleg nincs semmi bajom. -
Kagome… én szeretlek… és
nem akarlak
elveszíteni… -
Nem fogsz elveszíteni… Indulunk? -
Amíg nem vagy jól nem! -
De mivel jól vagyok, megkeressük
Yukamoékat,
és mehetünk. -
Ma már negyedszerre… - fordult hátra
az
éretlenebb youkai, amikor egy tompa puffanást
hallott;
Kagome megint összeesett, de most megint elvesztette
eszméletét.
Hallgass. -
Jól van, de… -
Csöndet! … nem hallom… nem hallom a
szívverését! - kiáltott fel
Sesshoumaru,
és azonnal ölébe kapta a
lányt -
Kagome… Kagome ébredj… -
Sesshoumaru… - kezdte tétován Yukamo -
Naraku tud
segíteni… -
Naraku? -
Felajánlott valamit Kagomének, amitõl
kap erõt, de õ
visszautasította. Nem tudta, hogy tudok
róla… -
Narakutól kérjek
segítséget? Attól,
aki meg akarja magának szerezni? -
Ne legyél ilyen önzõ… ha nem
teszed meg, biztosan
meghal, talán még meg tudjuk menteni. -
Sesshoumaru - sama… - gördült le egy
könnycsepp
Rin arcán, majd mikor érezte, hogy a
másik
kislány, aki eddig meg sem szólalt
félrelöki,
kicsit elcsodálkozott.
A kicsi Kagoméhez lépett, és
ruhájának felsõjét
leeresztette, ezzel megmutatta
hátát, és az azon
éktelenkedõ
pókalakú égési
sérülést.
Naraku küldte ránk… -
állapította meg
a youkai.
Szerintem, azt akarja, hogy kövessük. - okoskodott
Yukamo;
Sesshoumaru, még habozott egy kicsit, majd
ráhagyva
unokatestvérére, hogy vigyázzon Rinre,
a
néma gyerek után sietett, szerelmével
karjában.
Naraku… -
Mi az Sesshoumaru… csak nem gondok vannak a
halandóval? -
húzta gúnyos vigyorra keskeny ajkait.
Átkozott! Nagyon jól tudtatd… -
Én igen, de nem is mondtam, soha, hogy nem… -
Akkor tegyél ellene valamit! -
Csak nem segítséget kérsz? Mert az azt
jelentené, hogy adnod kell cserébe
valamit… -
Mit adhatnék, ami annyira kell nekem. -
Jeeme! - szólt a kislánynak, aki szó
nélkül kitárta kezeit, és
pár pillanat
múlva már egy piros masni díszelgett
benne. -
Az Kago… -
Igen ez Kagoméé. Ez kell nekem. -
Minek? -
Ó, az majd meglepetés lesz. - vette át
az
anyagocskát, majd búcsút intett
porrá lett
inkarnációjának.
Ezzel meg… -
Bevégezte a feladatát. Kamaru sem
élne, ha Kagome
nem rendelkezne ilyen erõs lélekkel,
hát hiába
Kikiyou leszármazottja. Ez pedig cserébe. -
nyújtotta át a kis fénylõ
égkõvel
mintázott nyakláncot - Ne vegye le… ha
élni
akar… Még terveim vannak vele. -
Õt nem veheted el tõlem… -
Nem? Majd meglátjuk. Viszont addig is siess vissza,
meglepetésben lesz részed. - foszlott
szét alakja,
és lassan eltûnt a semmiben.
Az átkozott… - akasztotta a medált
Kagome
nyakába, és jó erõsen
magához ölelte -
Nem veszítelek el… nem… - suttogta, de
inkább magának, mint az alélt
lánynak, majd
futva megindult.
Sesshoumaru - sama! -
Sesshoumaru, lehetne egy aprócska
kérdésem?
…EZ, MIT, KERES, ITT? - mutatott a mellettük
álló magas, magabiztos férfira.
Kamaru? -
Igen. Naraku azzal bízott meg, hogy figyeljelek benneteket.
-
Figyelni?! Ez lett a halálod. - tette le a lányt
Sesshoumaru.
Gondolkozz… Naraku, hogy küldött ide? -
Ostoba… nem számít neki, hogy
élsz-e, vagy
meghalsz… Azért küldött ide,
hogy
végezzünk veled. -
Végezni? Nem… még a
szívemet is
visszaadta… -
Ez hiszékenyebb, mint a hiszti-gép. -
Menekülj! -
Már miért tenném? -
Hogy életben maradj… Fuss, és meg ne
lássalak Kagome közelében…
Tudom miért
teremtettek… Tûnj el! -
Ne már… - vágott nyafogós
képet
Yukamo - olyan rég nem harcoltam már igazi
ellenféllel… - a fölösleges
reinkarnáció összeszorította
öklét… és belátta,
itt úgysem
gyõzhet…
Narakunak, már nincs szüksége
rám?
…legyen… - ugrott fel egy magas fára,
még
visszanézett az ájult Kagomére
és
gazdájához hasonlóan õ is
köddé
vált.
Az ostoba… -
Miért engedted el? - ült le
sértõdötten a
fiatalabb youkai.
Te ezt nem értheted. - guggolt le szerelme mellé,
és ében tincseibe mélyesztette ujjait.
Hogy van Kagome - sama? - kérdezte aggódva Rin.
Most már jobban lesz. -
És a kislány? -
Õ… õ elment, és nem
jön vissza… -
“Reinkarnációk? Olyanok, mint a
saját
gyermekei… mégis úgy dobja el
õket, mint a
fölösleges szemetet, vagy mint a romlott
kenyeret… Mit
akarhat Kagométõl? Miért ennyire
fontos neki?
Belegondolni is rossz, de félek tõle…
én…
félek tõle… Yukamonak igaza van sokkal
érzelgõsebb
lettem, mióta velem vannak. Ha ezt így folytatom,
elveszítem õket… Pedig nincs
náluk fontosabb e
világon számomra… Apám, ha
hallasz valahol,
megértettelek!”
Sesshoumaru? - nézett fel Kagome kedvesére, aki
az
ölében tartotta fejét.
Hm? -
Mi történt? -
Majdnem elveszítettelek te ostoba. -
A lánc… te Narakuhoz mentél? -
Nem volt más választásom. Makacs vagy,
és
felelõtlen… -
Te mit tettél volna a helyemben? -
Azt, amit te… de mindegy, holnap folytatjuk utunkat,
még
legalább három nap, és valahol nem
nagyon
szeretnék sokat utazni… Sihoya
területén… -
Rossz emlékek? -
Azok… -
Fürdeni megyek! Fürdeni, és nem Narakuhoz.
-
Rendben… de egyedül… -
Igen. -
Láttalak már meztelenül,
elkísérlek… -
Kagomét, meztelenül?
Szegénykém… -
Hallgass! -
Kagome. Ruha nuku. ÚRISTEN! -
Nagyon vicces Yukamo. - sétált el, és
intett
Choronak, hogy maradjon, Rinnel, mert a kislány,
már
elaludt az ölében.
Hát akkor én… -
Hát akkor te, mindenesetre itt maradsz, amíg nem
jön
vissza. -
Mi?! -
Jól hallottad. - nézett oda szeme
sarkából,
ellentmondást nem tûrõ hangon. -
“Már szinte nincs szükségem
semmire, hogy ne
változzam át…” - mosolygott
Kagome,
miközben sétált le a parton -
“Kai
vére, egészen elvegyült az
enyémben…
talán egyszer teljesen elmúlik…
és akkor
Sesshoumaruval is újra…” -
Erre nézelõdni egyedül…
felelõtlen dolog a
barátodtól… -
Ki a… Kouga? -
Régen láttalak. Hogy vagy? Jól
bánik veled?
-
I… igen. -
Mi a baj? -
Én… én még
bocsánatot sem
kértem a múltkoriért…
***
Kagome? - nézett hitetlenkedve a farkasok vezére
és felállt a
szalmarakásból.
Kouga. - mosolygott a lány, de nem olyan
szívmelengetõen,
ahogy máskor szokott, sokkal inkább
ijesztõ volt ez tõle.
Mit keresel te itt? - segítet leszállni a
morgó
sarki-rókáról.
Csak gondoltam meglátogatlak. -
Mi van a barátaiddal? -
Egy kicsit várhatnak rám nem? -
De-de, örülök, hogy itt vagy. Gyere beljebb.
-
Köszönöm. - engedte magát
bevezetni, és
Kouga kezénél fogva egészen a
helyéig
vitte, ott leültek a már régen letarolt,
állott szalmára.
Szia húgi! -
Szia húgi! - köszöntek rá
mindenfelõl, szemmel
láthatóan örültek neki, hiszen
sokszor
jött hozzájuk ellátni a
sebesülteket.
Kagome nem sokáig tétovázott intett
egyet a
többieknek (üdvözlés
kép), majd
közelebb hajolt a farkas démonhoz és
kihívóan félrebillentette
vállát.
Küld ki õket. - suttogta és kacsintott
egyet hozzá.
Ka… Kagome… rendben. -
Hakakku, Ginta! -
Igen? -
Mindannyian menjetek ki, és egy jó ideig ne
gyertek
vissza… vadásszatok, vagy mit tudom
én… -
De hát miért? -
Szeretnénk egy kicsit kettesben maradni. - ölelte
át
hátulról a meglepõdött
vezért Kagome,
és ismét kacsintott, amire a két
jó
barát vette az adást.
Jól van emberek, mindenki kifelé! Itt az ideje
egy kis
edzésnek! -
Gyerünk, gyerünk Kouga
utasítása! -
hajtották ki a népet; mikor már csak
ketten
maradtak a barlangban, meg pár farkas, Kagome
feltérdelt
és szembe helyezkedett a helyes fiúval, majd
levette
róla a páncélt.
Biztos, hogy ezt akarod? -
Persze, különben nem lennék itt. -
És mi van azzal a Sesshoumaruval? -
Ugyan már, látod õt itt valahol? -
Ugye sza… - kezdte de hirtelen jobbra fordította
fejét, Choro miatt, aki még mindig morgott
rá. -
Ennek meg mi baja? -
Nem tudom. Choro, elég legyen! - szólt
rá a
lány, amire a kis kedvenc elhallgatott; Kagome
újra
belevetette magát és elkezdte
csókolgatni az izmos
felsõtestet.
Ugye szakítottatok már? - kérdezte
közben
Kouga, de a válasz már nem nagyon
érdekelte.
Kagome! - hallatszott ekkor egy ismerõs és
meglehetõsen
dühös hang.
Sesshoumaru… - állt le a lány
és
kiegyenesedett.
Azonnal fejezd be, és gyere velem vissza! -
És miért mennék, veled még
játszadozni sem tudok jól, Kouga
legalább
szórakoztató. - mosolygott
ördögien, úgy
ahogy egykor Kai.
Elviszlek Kaeldéhez. -
Nem viszel te sehová! Még sohasem
éreztem magamat
ilyen jól, szabad vagyok. -
Azonnal velem jössz! -
Nem halottad! - állt fel Kouga is, és
átkarolta
szerelmét.
Ostoba! Ez nem az igazi Kagome… sohasem viselkedne ilyen
kihívóan… Ennyire
elvakított a
vágyakozásod utána? -
Mirõl beszélsz… -
Új erõt kapott, és még nem
tudja
irányítani. -
Új erõt? -
Ez most nem fontos. -
Kagome ez igaz? -
És ha igen? Meguntam már a
képmutatást,
hogy én legyek a jó, és a kedves.
Kagome majd
segít, Kagome majd beszél vele. És mit
kapok
cserébe: Köszönöm Kagome. -
Tudhattam volna, hogy nem jöttél volna
el… -
Te… - nézett elszántan Sesshoumarura
-,
tönkretetted a szórakozásomat! -
támadt neki,
és ha a szellem nem fogja meg idõben a
karját, mondjuk
úgy, most eléggé fejetlen
lenne…
Kagome, nyugodj meg, Kagome kérlek… -
próbálkozott, de a lány, csak egyre
vagdalkozott -
Sajnálom, de egyszer még nagyon
hálás
leszel ezért… - szólt a youkai
és hasba
ütötte kedvesét, aki azonmód
felnyögött, majd elájult.
Most hova viszed? -
Biztonságos helyre. -
Nem mehetnék vele? -
Tartsd magad távol tõle, megértetted?
Többet nem
lesz ilyen, nem engedem, hogy még egyszer
elõforduljon.
Megértetted? -
Meg… - szorította ökölbe
kezét.
Choro megyünk; ja, és öltözz fel.
- szólt
még hátra majd eltûnt.
Kouga, mi volt ez? És hol van Kagome? - lépett be
Hakakku
és Ginta.
Ez… ez igazából nem Kagome
volt… -
Mi?! -
Csak összezavarodott… -
***
Semmi… - intett, kellemetlenül, arcán
pírrel,
majd szégyennel, hogy Sesshoumaru leteremtette.
Én tényleg annyira
sajnálom… -
Tényleg semmi nem történt…
Örülök, hogy összefutottunk.
Azóta hallottam
pár hírt a pincsitõl is.
Aggódtam miattad. -
Rendbe jövök. -
“remélem…” -
És te, hogy vagy? -
Jól. - mosolygott kedvesen a farkas-démon,
és
sétára invitálta a lányt.
Hakakku és Ginta? -
Õk is, valahol a közelben… amikor
megéreztem az
illatodat rohantam.
Tényleg, és, hogy-hogy erre? Azt hittem
már nem
üldözöd Narakut. -
Már nem is. Kevés a vad felénk,
néha
távolabb is elportyázunk. -
Mit csináltok ti itt? -
Sesshoumaru. Most futottam össze Kougával. Erre
vadásznak. -
Azt látom. - ölelte át
kedvesét a youkai
védelmezõen, és megvetõ,
hideg pillantásokat
küldött a farkas-démonok vezére
felé.
Kouga! - lettek figyelmesek két, eszeveszett
gyorsasággal
iszkoló alakra.
Csak, hogy beértünk. -
Hugi, hogy vagy? -
Köszönöm, jól. - mosolygott
kedvesen a
lány,
Hát te már mindenkinek a húga vagy? -
Nem, de még mindig így
hívnak… -
Megint össze vagy zavarodva, va… -
Hallgass már! - kólintotta fejbe
barátját
Ginta, és a rettegett youkaira pislogott, aki
tekintetével ölni tudott volna.
Tessék? - értetlenkedett Kagome.
Azt hiszem, mi megyünk is… mindig
szívesen
látunk a falkában. - intett
szerelmének Kouga
és ismét otthagyta társait; azok, mint
az
õrült rohantak utána.
Kou… ga… szegény… -
Nem kéne minden ilyennel foglalkoznod. -
Igen, de én tehetek róla…
Tényleg,
fürödni indultam! Menj vissza a táborhoz,
én is
megyek majd. - ölelte meg kedvesét, majd mikor az
eltûnt a
sûrûben, kicsit lejjebb ment a tóhoz
közelebb, majd
beleereszkedett a kellemesen meleg vízbe.
Sokáig lubickolt, majd nagy nehezen, de
végül is
kiment és felöltözött.
Haját gondosan
kifésülte, és eltûzte.
Hirtelen egy hideg tenyeret
érzett jobb vállán, ijedten kapott
hátra.
Bársonyos a bõröd… - suttogta
az ismerõs alak Kagome
fülébe a szavakat, de az,
rémületében
sokáig meg sem tudott mozdulni.
Mit akarsz? -
Az életemet… - motyogta szomorúan
Kamaru,
és szemeivel és olya kérõen
nézett.
Nem értelek. Azért születtél,
hogy miattam
halj meg… -
Naraku eldobott… Mihez kezdjek most? -
Légy szabad, boldog. Csináld, amit akarsz. -
Te vagy az egyetlen, akihez még
kötõdhetek. -
Kamaru… - “egy démon… olyan
elveszett… mint egy kisgyerek, aki elvesztette a
családját. Mit tegyek most?” - Nem
maradsz
egyedül. -
Kagome… -
Erre lakik egy régi
ismerõsöm… -
“Siiye… vajon, hogy fogadsz
majd…” -
És ki is ez a régi ismerõs? -
Hát… mondhatjuk, hogy a
sógorom… -
Sesshoumaru és te… -
Nem-nem… Ez egy másik
történet, az a
lényeg, hogy remélem
barátsággal fogad
majd… -
Kagome? -
Siiye - dono. -
Mit keresel erre? -
Ne haragudj… de muszáj volt, ide
jönnöm. -
hajtotta le fejét, részvéte
jeléül,
hiszen legutóbb, éppen miatta halt meg az
egész
családja.
Mi lenne az-az ok? -
Õ itt Kamaru… mondjuk, úgy, hogy egy
árva.
Szerintem jól kijönnétek…
és neki
nincs hová mennie… -
Csak nem itt akarsz hagyni?! -
Magammal még sem vihetlek. Itt mondanék
Sesshoumarunak.
Ha megtudná, hogy a közelembe
jöttél,
megölne. -
Miért hagynád nálam?
Sajnálom Kagome, de
nem. -
De… értem… Akkor nem is zavarunk
tovább. -
fordított hátat, és Kamaruval
együtt
elsiettek.
Most mi lesz? -
Hát persze. Yukamo! -
Csak nem arra a másik szellemre gondolsz? -
De, maradj itt, ne mozdulj! -
Csak, hogy visszaértél. - ölelte
át
Kagomét Sesshoumaru.
Kellemes, volt a víz. Yukamo, nem jönnél
egy picit?
-
Veled? -
Igen. -
Nem. - vigyorgott, és tovább
bökdöste Choro
oldalát.
Mi ilyen fontos? - kérdezte a másik youkai.
Majd elmondom… Afféle
meglepetés… Yukamo! -
Jól van, megyek már. -
Aha… Miért is segítenék
én neked?! -
kezdte a szellem szokásos stílusában,
miután Kagome elmagyarázta a lényeget.
-
Kérlek… kérlek, kérlek. -
Tegyük fel, elviszem ezt az idiótát
Marához,
és akkor mit mondasz Sesshoumarunak, hol voltam addig?
Fürdeni? -
Nincs olyan messze, neked alig pár óra. -
És mit gondoltál, majd viszem a
hátamon? -
Ne becsülj le! -
Persze-persze, biztos te uralod a bûz szelet, de
attól
még nem kéne úton,
útszélen
eleresztened magad, szörnyen büdösek vagytok
mindketten.
Nem csodálom, hogy nem éreztem Naraku
szagát
rajtad. -
Elmentünk Siiyéhez… -
Te nem vagy komplett! Hagy találjam ki: szióka,
ugye nem
vagy pipa, hogy faképnél hagytam a
bátyódat
az oltár elõtt, és utána
még meg is
öltem, ja és a nõvéredet se
hagyjuk ki… Mit
vártál, hogy majd tárt karokkal fogad
téged? -
Jól van, na… egy próbát
megért. -
Tegyük fel… tegyük fel, hogy elviszem az
anyámhoz, és mit mondjak neki? -
Ügyes fiú vagy… majd ki
találod.
Imádlak, köszönöm. Sesshoumaru
gyanakodni fog,
úgyhogy megyek is vissza. -
Elõbb ha lehet, fürödj le… -
Jó, viszlát! - rohant el.
Megint fürdesz? -
Sesshoumaru, igen… megijesztettél… -
Yukamo? -
Honvágy, meglátogatja Marát. -
Nem érünk rá, most ilyenekre,
minél elõbb
Kikiyouhoz kell érnünk. -
Menjünk elõre. -
öltözött fel - úgyis
megtalál minket. -
Igen… Rin úgyis felébredt
már… -
Fiam, minek köszönhetem
látogatásodat. -
Szia, anya. Látod itt ezt a szerencsétlen? -
Igen. -
És emlékszel a másik
szerencsétlenre,
Kagoméra? -
Igen. -
Na ez tõle ajándék.
Vigyáznál rá? -
Ez, most vicc, hiszen egyidõs lehet veled. -
Sesshoumaru megöli, ha megtudja, hogy Kagome
közelébe
merészkedett. Õ kért meg, hogy fogadd
be. -
Az a lány, nem normális. -
Egyet értek, de ennyit megtehetnél
érte, lehet,
hogy egyszer a drága Sesshoumarud felesége
lesz… -
Még bele gondolni is rossz. Ennyi ostobát egy
rakáson. -
Úgy ám. -
Veled kezdve a sort. -
Na szép… Ezt kapom cserébe, mert
jó gyerek
voltam. Minden jó-szándékkal
ijesztgettem az
embereket, és fosztottam ki falvakat, ez a hála,
amiért olyan jó fiad vagyok. Milyen anya az
ilyen? -
Hallgass már! Te meg fiam megkukultál? Nem
szellem az,
aki ilyen félénk. -
Mi a neved? -
Kamaru. -
Örvendek, Mara. Nos akkor, ha itt fogsz lakni,
részt kell
venned a vadászatokon… -
Az nem okoz gondot. -
Akkor én megyek is. Ne sírj anyám.
Majd
jövök, ha jövök… -
Kösz, hogy így megvártatok. -
Yukamo… -
Nem tehetek róla, hogy rád jött az
anyahiány.
Tudod, jól, hogy nem késlekedhetünk.
Kagome egyre
rosszabbul viseli. -
Még, hogy õ… talán
én õt… -
Mit motyogsz? -
Semmit, csak éppen az anyakomplexusomat, elemezgetem. -
Kalede anyó. -
Kagome, Sesshoumaru… micsoda meglepetés. -
Tyúkhúsleves! - lépett be Yukamo is,
elárulva kedvenc ételét, melyet itt,
elõszeretettel fogyasztott.
Remélem nem megint rossz hírekkel
jöttök. -
Sajnos… Kikiyou merre van? -
Várt már téged Kagome… -
Honnét? -
Ne tõlem kérdezd. Menj a Szent fához. -
Kagome jólesõen sétált a
napsütéses
idõben, és már
távolról megpillantotta a
Go-Shinbokut. És valóban; a halott
papnõ ott várta
õt, a hús árnyat adó
öreg fa alatt.
Kagome… - fordult meg a gyönyörû
nõ, és most
lehetett csak látni kezében egy
hosszú,
pengét tartott, mikor Kagome teljesen odaért, nem
szólt csak belefúrta a kardot a lány
karjába.
Kikiyou. -sikított, és nem értett
semmit.
Ne haragudj, de meg kell valamirõl bizonyosodnom. -
Mi folyik itt?! - termett ott Sesshoumaru a semmibõl, nagy
valószínûséggel a
kiáltásra
jött ide.
Gyere, nézd. - mutatott a kard által ejtett
sebre, ami
most furcsa módon nem vérzett - Semmi baj. Ez
annyit
jelent, hogy Kai szétterjedt a testében,
és szinte
már eggyé vált vele. Nem tudta
bekebelezni
Kagomét, sokkal hatalmasabb a lelke, mint ahogy azt Naraku
sejti. -
Nem vérzik, de fáj! - zilálta a
sebesült
lány.
Viszont, most már egy problémával
kevesebb. A
sebek is begyógyultak a hasadon. -
Azt mondod minden rendbe jött velem? -
Nem még nem… de majd fog. Mindenesetre
már nincs
szükséged több démoni
energiára, a
vére… a véred teljesen
átalakult. -
Tényleg? - feledkezett meg a csúnya
sebrõl, és
azonnal Sesshoumaru nyakába vetette maggát; nem
kérdezett semmit, csak megcsókolta,
úgy, ahogy
még soha… milyen régen szomjaztak
már erre
az élvezetre.
Kikiyou kezdte kicsit kellemetlenül érezni
magát,
így hát inkább magára
hagyta a
turbékoló párt.
“Hogy így magától
elmúljon?
Túl sok energiát fektetett ebbe Naraku ahhoz,
hogy most
csak úgy csõdöt
mondjon…” - rázta a
fejét Kikiyou, és
visszasétált a
kunyhóba.
| |