Ne, oh ne vágyd a Léthét s mámorúl vad rostú farkastej szeszét se szűrd, s mely halvány fődhöz rőt csókkal borúl, poklos csucsor fürtös diszét se tűrd; setét füzéredűl taxus-bogyót ne pergess és halálfős lepkeszárny ne lengjen bús Psychédűl s vén uhú se lesse sok jajod, a nem fogyót: mert árnyuktól csak lomhább lesz az árny lelked fölött s alél a drága bú.
Inkább, ha lelked méla kedve jő, s mint síró égi felleg, úgy lep el, mint lankadt bimbófőt szelíd eső, mint április zöld dombját langy lepel: búd friss rózsákra hullasd permeteg, vagy sós szivárvány színe szívja fel, s peóniák víg gömbjén hintsd te szét; vagy fogd lánykád kezét s míg gyermeteg daccal pörölve csacska szót felel, idd mély csodájú, mély tekintetét.
A Szépség is csak Bú, mert halni vész, s ajkához hajló újjal a Gyönyör mindegyre búcsut int, és mind a Méz, mit kedvünk méhe szív, csak bús csömör: jaj, mert bár járd a Vígság templomát, szentélyét fátylas Mélabú üli, bár csak te látod, ki inyenc inyed falán a kéj héját már szétnyomád, s ki lelked, mely ős, bús ízzel teli, oltárán függni szent jelűl viszed.
|