(A "Childe Harold" előhangja)
Bár sok földet bejártam, hol a szent ős Szépség istenítve tűnt elém, s bár sok-sok édes, vágyas kép jelent szivem elé dús álmok éjjelén, való- vagy árny-másod sohsem lelém; s most látlak s ím kontár festő vagyok, hisz bájad csupa újság s csupa fény: - annak, ki nem látott, szóm csak gagyog s kik láttak már, nekik méltón mily szó ragyog?
Óh, bárcsak tudnál megmaradni így: tavasz-igéret, mit nem ront le tél, szép test s hő, tiszta szív közt drága frígy, ámor, ki bár szárny nélkűl, földön él, s szelid, minőt a Remény sem remél! Bizonnyal az, ki hűn nevel s ki véd, ez ifju bájban, mely ragyogva kél, látja agg élte szivárvány-ivét, melynek szent színe szórja a búkat szerteszét.
Ifjú, nyugati Péri! - jó nekem, hogy már korom kettőzi a tiéd, igy hűvös szemmel, nyugton nézhetem, veszély nélkül, zsendűlésed diszét: mily jó, nem látnom rommá hullni szét! S még jobb, hogy míg az ifjak szive mind vérzik, szemed verése megkimélt, melyből nekik majd üdvök üdve int, de hajh, a Szerelem kínt épp a kéjbe hint.
Oh, ragyogjon e vad gazella-szem, mit fénylőn felvetsz, majd félőn lesütsz, s mely ver ha villog s pezsdít ha pihen, e dalra s adj mosolyt is drága szűz, minőt hiába kérne kába tűz, ha mernék lenni barátnál egyéb! Óh, édes, tedd meg! s ne kérdezd, mi űz: lantomra kérni ifju lány kegyét: koszorumba füzöm, szűz líljomúl vegyék!
Igy majd neved dalomba fonva él s ha néha nyájas szem e könyvbe néz, Harold lapjáról Janthe képe kél: elsőnek tűn föl s végsőnek enyész, s ugye, ha por leszek már és penész, lágy ujjad olykor még lantomhoz ér, idézni bókom, melyben ifjan élsz? Csak ennyi, mit költőd, emléke kér; nem túlsok e remény s e kis baráti bér?
Tóth Árpád fordítása
|