I
Valaha forrásokon, berkeken, a földön, s mit csak láthatok, úgy tűnt nekem, hogy mennyei fényár ragyog, álom, mely tündöklő és eleven. Ma már nem úgy van, ahogy egykoron; - forduljak bárhova, sem éjszaka, sem nappal: látni azt többé már nem fogom.
II
Kél s enyész a szivárvány, s olyan gyönyörű látvány a rózsa, hogy a hold csak rá néz, ha derült az ég; és a víztükör, ahogy csillámlik: csodaszép; a nap újjászületve tör föl; de tudom, bárhová megyek, hogy végleg elveszett az üdvösség a földről.
III
Míg a madarak dalolnak vígan ott, s mintha dob szólna távol, sok kis bárányka táncol, csak engem űz egy fájó gondolat; de, hogy kimondom, enyhet jókor ad, s megint erős vagyok; meredélyen zuhatag zúgva bömböl; bánatom nem sérti az évszakot; hallom, hogy visszhangzik a sziklafok, szelek fújnak felém alvó mezőkről, földön és föld körül és tengeren minden ünnepel lelkesen, minden állat örül, május van szívében belül; - te víg dalú, boldog Gyermek, jöjj, énekelj nekem, Pásztorfiú!
IV
Áldott lények, hallottam, mily zenével hívtátok egymást, s hogy nevet az ég vigasságtokban veletek; szívemben az öröm vezérel, homlokomon füzérrel érzem, boldogságotok telje ér el. Ha borús volnék, szörnyü nap! mikor a föld ily ékes, s e májusi édes reggelen nagy csapat gyerek szalad mindenfelé, és tűz a nap, s virágot szednek völgyek alján, s a csecsemő felül az anyja karján; - hallom, hallom, hallom örömmel! - De ott, a többi közt a fa s a rét, amelyet láttam valaha, azt jelzik, valami végleg oda; az árvácska a földön is megismétli rögtön: a kápráztató fényt most hol találom? Hová szökött az üdvösség s az álom?
V
Születésünk csak álom s feledés: létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél, messziről ered, és véget nem mivelünk ér: nem teljesen emléktelen, és nem egészen védtelen jövünk az Istenből, ki otthonunk, de fénycsóvát vonunk: gyermekkorunkban a menny vesz körül! Már kezdik eltakarni börtön-árnyak a növekvő Fiút, de ő a fényt nézi, s hogy honnan árad, s ennek örülni tud; az Ifjú a Természet papja, bár kelettől már mindmessze jár, az ábránd tündökölve mindig ott megy előtte; végre a Férfi látja: elenyész, s a hétköznapok világába vész.
VI
A föld öle is kínál örömet; megvannak természetes vágyai; sőt, gondos, jó anya módján, ami célnak sem ostoba, a dajka szeretné elérni, hogy nevelt fia, a majdani Férfi feledje a fényköröket, hogy honnan jött s hol a fény-palota.
VII
Nézd a Gyermeket újult örömével, mint hatéves, pöttöm kis angyal ott! Nézd, az ő keze munkája, ahogy anyja csiklandja csókok özönével, míg apja szeme fénye ráragyog! Nézd, lábánál valami ábra, térkép - tört álmai az ember életének, új tudással ő írta ilyeténképp; menyegző vagy a nász, temetés vagy a gyász, ez tölti be szívét, még ily keretbe fogja a dalt: szerelem, munka, harc szavait később tanulja az ének, de hosszan ez se tart, mert félredobja, s új, más szerepet tanul, mely várja boldog s büszke kis szinészét; "szeszélyes színpada" benépesül, míg Aggok nem jönnek erőtlenül, az Élet ezt adja kíséretül; mintha nem volna tán más dolga, mint az utánzás.
VIII
Te, ki elrejted külső képeden, hogy lelked végtelen; te bölcsek bölcse, ki, mit örököltél, megóvod; látó a vakok között, süketnémán olvasod az örök mélyt; elméddel mindörökkön üldözöd: - nagy jós! próféta, áldott! az igazat te látod, miért ember éltében küszködött, síri sötétben nem lelve utat; halhatatlanságod a léteden te, szolgán úr, úgy töpreng, mint a nap, oly kikerülhetetlen van jelen; te kicsiny Gyermek, de szabad s hatalmas, ég-adta tökélyedben diadalmas: boldogságod ellen küzdve vakon mért sürgeted, kívánod oly nagyon - úgyis jármukba fognak majd az évek! Lelkeden hamar földi teher ül meg, és a szokások is rádnehezülnek, a fagy súlyával, s mélyen, mint az élet!
IX
Ó, öröm! amitől mi élesztjük parazsunk: hogy a természet őrzi, mi bennünk úgy kihúnyt! Nekem a múltak emlékezete a végtelen üdvöt jelenti, de nem épp azért, miért áldani kell - a - rest vagy szorgos - gyermekkor hite, boldogság és szabadság, e kebel reménye pelyhes bár, de szárnyra kel: - háladalt nem ennek dicséretére zengek: csak mit a világ s érzetünk kérdezni sose szűnt, s mely lehullt, tovatűnt; s mi megsejti a Lényt, amely oly világban jár, amit én nem értek, s az ösztönnek, mitől e porhüvely úgy reszket, mint bűnös, kit tettenértek; az első érzelemnek tört emlékezetemnek, mely legyen úgy, ahogy: napunkon ez a fény-forrás ragyog, látóvá ez a vezér-fény nevel, ez ápol s véd minket, s a zajos évek az örök Csöndben úgy suhannak el, mint kurta perc: az igazság felébred, s most már ittmarad: sem fásultság, sem őrült akarat, férfi s gyerek, az öröm ellensége, gyűlölet sem rombolja már szét, nem öli meg! S bár bel-földön vagyunk, s a part oly messze, szél elállt, lelkünk látja az örök tengerárt, mely idehajt, s mely tovább fog sodorni majd, s látjuk a parton gyermekek raját, s halljuk a hullám örök moraját.
X
Madarak, vígan, vígan zengjetek! S mintha dob szólna távol, te kis bárányka, táncolj! Lelkünk zengi veletek, ki fújod, ki forgatod, ki szívedbe fogadod ezt a májusi napot! Mit számít, hogy többé nem tündököl, az a fény eltűnt a szemem elől, az óra vissza sose jő, mikor nyílt a virág, pompázott a mező; nem szomorkodunk: az ad erőt, ami megmarad; az örök részvét, amely mindig volt s nem múlik el; s az enyhítő gondolat, mely kínjainkból fakad, s hit, mely haláltól se fél, s az évek sora, mely bölcset farag.
XI
Hegyek, Völgyek, Források, Ligetek, szerelmünknek véget ne vessetek! Szívem nagyon érzi hatalmatok, lám, minden örömet odahagyok, hogy ismertebb világotokban éljek. Bár egykor éppoly könnyed volt a léptem, most jobban örülök gyors fodru érnek; s oly szép, ha az újszülött nap felébred a szűzi fényben; az alkonyég felhőinek a rajza letompult, így szinezi az a szem, mely túllát a halandó emberen; már másik verseny ez, más diadalt aratva. Hála a szívnek, hogy így zakatol, hála minden félelemnek, örömnek, nekem egy kis virág is adhat oly gondolatot, mely mélyebb, mint a könnyek.
Ferencz Győző fordítása
|