Yula reggelre érkezett meg Onu-Metruba. A metrón sokan megbámulták, de hát nem is megszokott dolog, hogy egy Toa metrón jár. Késztetést érzett, hogy gyalog tegye meg az utat régi Metru Nuiba, mint Toa elődei… de végül lemondott róla és a gyorsabb utat választotta. Most az egyik magas épület tetején állt, a teljesen elnéptelenedett, romos Onu-Metru legfelső szintjén és a szétvert liftirányító pultra nézett. A háromból két kar hiányzott és sercegő vezetékek meredtek elő a kiszakított panelek alól.
- Ez az én formám… - morogta Yula. – kell itt lennie másik liftnek is!
Yula egy alacsonyabb épületet vett észre, tetején egy liftfülkével… és ép irányítópanellel! Viszont hatalmas mélység választotta el tőle. A két torony nagyon messze volt egymástól.
Yula hirtelen elmosolyodott, ahogy egy ötlet bontakozott ki a fejében. Körülnézett és talált a földön egy erős kötelet. Odakötötte az egyik végét az egyik kardjához, a másikat a másikhoz. Kiállt az épület szélére, felmérte a távolságot, majd lapjára fordítva eldobta az egyik kardot. A fegyver áthasított a levegőn és beleállt az alacsonyabb épület falába, maga után húzva a kötelet is. Yula beledöfte a másik kardot a mellette lévő falba. Megkapaszkodott a kötélben és óvatosan ráhelyezte a súlyát. Elbírta. Yula átvetette karjait a kötélen és elrúgta magát az épület pereméről. A szél egy orkán erejével csapott az arcába, ahogy csúszni kezdett lefelé a kötélen egyre gyorsabban. Mielőtt a végére ért volna, elengedte és biztosan érkezett egy széles párkányra. Kihúzta a fölötte lévő kardot, majd a kötél egy rántásával, a másik is kirepült a helyéről. A vonzóerő ismét működésbe lépett és a kard, mint egy bumeráng, pontosan a Toa kezébe érkezett.
Ám ekkor… Yula úgy érezte, mintha tompa fájdalom villanna a fejébe. Ez nem olyan volt, mint Hakann mentális sugara… de kicsit hasonlított rá. Egy… kép villant a fejébe. Megint azt az ezüstpáncélos Toát látta, de ezúttal egy hasonló épület oldalába kapaszkodott. Onu-Metru tele lett élettel. Szállítóhajók röpködtek, matoránok siettek dolgukra. Némelyik megbámulta a mászó Toát, de csak egy pillanatra. Hirtelen valami megcsillant az egyik épület tetején. Kria… igen, így hívták a másik Toát! Yula nem tudta, honnan tudja mindezt, de a Toa neve úgy villant az agyába, mintha mindig is ott lett volna. A csillanás csak egy pillanatig tartott… aztán kiderül mi az. Egy kés süvített a levegőben, és ha Kria nem ugrik lejjebb, pont a fejébe állt volna hátulról. A Toa arrafelé nézett, amerre a merénylőt sejtette. Yula csak egy apró, sötét alakot látott azon a bizonyos tetőn, de… nem tudta kivenni, hogy ki az. Ám úgy tűnt, Kria tudja…
Hát megtaláltál itt is… - suttogta Kria.
Yula hirtelen feleszmélt. Minden eltűnt… a járművek, a zúgás, az épületek tönkrementek és ő ott volt megint Onu-Metru elöregedett épületeinek egyikén kapaszkodva. Bár még egy darabig a furcsa látomás hatása alatt volt, felhúzta magát még néhány peremen és már fenn is volt a liftnél.
- Bravó… ha mondhatom ez magamnak! – nézett vissza mosolyogva Yula.
Oneri a hátára kapta hátizsákját. Félénken nézett az előttük nyíló alagút sötétjébe, de aztán elszánta magát, összeszorította a száját és kihúzta magát. Megfordult és magasba lendítette karját. Öt szempár fordult felé. Azé az öt őré, akik az ő csapatába kerültek.
- Indulás! – kiáltotta Oneri.
Az öt őr lelkesen ugrott fel ültéből, felkapták dárdájukat és követve Onerit elindultak az alagútban. Miután messze maguk mögött hagyták a tábor fényeit, mindenki elővett egy bányászlámpát, amiben egy-egy fénykő világított. Bár a lámpák fénye barátságos volt, mégis kísérteties árnyakat festettek a hideg fém- és kőfalakra.
Órákig mentek egyhuzamban és semmit sem láttak. Az alagút nem ágazott el eddig, de egyre ijesztőbbnek tűnt. Oneri elszántan haladt az élen. Bár ahogy távolodtak a tábortól, egyre kevesebb esély volt rá, hogy megtalálják az eltűnt felderítőt, Oneri bizakodott.
Hirtelen kiáltás harsant leghátulról. Mindenki ijedten ugrott egyet és a lámpák cikázó fényköreiben, Oneri egy pár percig csak pislogni tudott. Hátulról az egyik őr kiáltozását hallotta:
- Tehuti!! Mi történt?! Hol vagy??! Felelj!!
A cikázó lámpafények végül megálltak. Oneri futtában megtörölte a szemét és már ott is állt a sor végén. Az egyik őr magasba emelte a lámpáját és a mögöttük lévő folyosót kémlelte.
- Mi történt?! – kiáltotta Oneri.
- Tehuti nincs sehol! – kiáltotta ijedten a folyosót kémlelő őr.
Oneri megszámolta csapata tagjait. Ijedten látta, hogy egyel kevesebben vannak, mint kéne. Csatlakozott a lámpát lóbáló őrhöz. A lámpa fénykörén belül megvizsgálta a falakat és a padlót. A többiek ijedten figyelték. Az őr kezében remegett a lámpa, ahogy mindig arra fordította, ahová Oneri mozdult.
Oneri szinte kétségbeesetten keresett. Talán Tehuti beesett valami rejtett aknába, vagy egy falmélyedés nyelte el… de semmi ilyesmit nem talált. Mintha a fekete Pakaris matorán szimplán köddé vált volna. Aztán hirtelen valami megreccsent a talpa alatt. Oneri az eltűnt őr által elejtett, törött lámpa és a fénykő szilánkjain taposott. Felemelte a törött lámpát. Mindenki odagyűlt és rémülten meredtek a tárgyra. Rögtön tudták, mit jelenthet ez…
- TEHUTI!!! – Oneri teljes erejéből ordított bele az alagútba. – BÚJJ ELŐ TEHUTI!! Ez nem vicces!!
- Mit csináljunk Oneri? – remegte egy fekete Huna Metrut viselő matorán, Rehii.
- Továbbmegyünk… ha Tehuti eltévedt, talán van annyi esze, hogy visszaforduljon a táborba!
Bár mindenki tudta, hogy Oneri csak bátorítani akarja őket, látták rajta, hogy ő sem hiszi igazán, amit mond.
Tovább mentek. Hamarosan elérkeztek egy kisebb terembe, ahonnan… minden irányba vezettek alagutak. A matoránok elképedtek. Mindenhol járatok indultak, jobbra, balra, a plafon tetején… mindenhol!
- Ez itt nincs a térképen! – Oneri hiába tanulmányozta a papírokat.
- ELTÉVEDTÜNK!! – fakadt sírva az egyik matorán. – eltévedtünk!! Sose jutunk haza!!
- Nyugodjatok meg! – csitította őket Oneri. – elindulunk visszafelé és hozunk erősítést! Biztosan…
Oneri megtorpant. Az alagút, ahonnan jöttek, nem volt sehol. Oneri csak egy csupasz falat tapogathatott ki a sötétben.
- Mata Nui… - suttogta Oneri és dühösen végigszaladt a fal mentén. – ilyen nincs! Miféle varázslat ez?!
- Végünk van! – sírta ugyanaz a matorán.
- Ne essünk pánikba! – Oneri minden igyekezetével azon volt, nehogy kitörjön a pánik. – van nálunk jó hosszú kötél! Igaz Zemya? – Oneri arra a fekete Hau-t viselő matoránra nézett, aki a kötelet hozta. – Odakötjük valahova és elindulunk az egyik…
Nem tudta befejezni, ugyanis vérfagyasztó, vartyogó hörgés hallatszott. Oneri csak annyit látott, hogy valami nagy dolog, aminek apró, vörös fényű szemei vannak, lezuhan a terem közepére… aztán korom sötét lett. Mintha minden fénykő egyszerre aludt volna ki. Minden egy pár másodperc leforgása alatt történt. Mindenki ijedten kiáltozott… az egyik őr, pedig felsikoltott rémületében. Hirtelen a fény visszajött.
Oneri talpra ugrott és körülnézett. Nyoma sem volt a vörös szempár gazdájának… akár csak a negyedik őrnek. Oneri ötfős csapata az elindulás óta, háromra csökkent. A megmaradt két őr a földön csücsült. Az egyik, Rehii, aki a fekete Huna Metrut viselte, rögtön felállt és felkapta a közelében heverő lámpát.
- Hol van Zemya?! – kiáltotta, és a lámpával körbepásztázta a termet.
- Végünk van! Végünk van!! Nem jutunk ki soha!! – sírta a másik őr.
Ezt a bizonyos pánikba esett őrt, Akamu-nak hívták, és lila Rau-t viselt. Magához húzta a térdeit, közéjük temette arcát és zokogott.
- Elég volt! Innen egy tapodtat, sem megyek tovább! Szépen itt maradok, becsukom a szemem, és csak akkor nyitom ki, ha megérkezik a mentőcsapat!
- Akamu, kérlek, állj talpra! Ha itt maradsz, az sokkal rosszabb!
- Hát nem látod Oneri?! Csapdába estünk! Én nem akarok úgy járni, mint a többiek!!
Oneri már mondott volna valamit, mikor… hirtelen eltűnt a lába alól a talaj. Ő és két társa ordítva zuhantak a sötétségbe.
Thok utált alagutakban mászkálni… ráadásul alig fértek el. Onu-Metru alagútjainak szélességét általában matoránoknak és Toáknak tervezték, nem Pirakáknak.
- Beteg vagyok ettől a helytől… - morogta Thok előre. – ha bárki hallgatott volna rám, most azt a jó kis templomot fosztogatnánk, ahonnan jövünk, és nem ebben a nyomorult alagútban szenvednénk!
- Thok… fogd be már a pofád! – Zaktan hangjában érezhető volt, hogy ideges és dühös… és ilyenkor nem tanácsos tovább bosszantani.
Thok tudta, mi a helyzet. Mikor visszamentek a templomhoz, a Toa holttestének nyoma sem volt. Elkapták az egyik templomszolgát, aki elmondta, hogy a Toa él és elment. A matorán egy kis fenyegetés hatására azt is elmondta, hogy a Toa Onu-Metruba tart, a legalsó szintre. Hogy miért, azt nem kérdezték meg tőle… de Thok rosszat sejtett. Valahogy nem csengett bíztatóan a „legalsó szint” elnevezés.
Hirtelen egy hármas elágazáshoz értek. Zaktan állt meg legelöl, középen és a három utat nézte.
- Szétválunk! – mondta végül. – Thok és Reidak, tiétek a bal oldali járat! Avak és Vezok mennek jobbra! Hakann, te velem jössz!
- Parancs, főnök! – indult el Avak.
- Ha valaki esetleg megtalálja a Toát és kinyírja, ne feledje elhozni a maszkját! Ide még egyszer nem vánszorgok le!
Ezzel a Pirakák három csoportra oszlottak és elindultak az alagutakban.
Oneri sajgó fejjel tért magához a földön. Nem tudta hol van… sötét volt, ahogy kinyitotta a szemét. Bárcsak Toa lenne, és képes lenne használni a Ruru Metru erejét… akkor most nem kéne fénykő után tapogatóznia.
- Oneri? – hallatszott egy ismerős hang a sötétben.
- Rehii?
Pattanó hang hallatszott és egy fénykő-lámpa gyulladt fel Rehii kezében, Oneri előtt. A Huna Metrut viselő őr, letette egy kőre a lámpát és segített Oneri-nek felállni.
- Hol van Akamu? – kérdezte Oneri körülpillantva.
- Nem tudom. Kerestem, mikor magamhoz tértem, de nincs sehol! Lehet, hogy előbb tét magához és elfutott?
- Kétlem, ha egyszer megmozdulni se mert! – Oneri megrázta a fejét. – Makuta démonaira! Mi a fene folyik itt?!
- Kezdem érteni, miért zárták le ezt a szintet – morogta Rehii. – ez olyan, mint egy folyton változó labirintus! Mintha valami gonosz erő azt akarná, hogy örökre itt ragadjunk!
- Nos, nem fogjuk megkönnyíteni a dolgát! Hozd a lámpát! Megnézzük hová vezet az egyetlen út.
Ugyanis a teremben, ahová lezuhantak csupán egyetlen út indult egyenesen, bele a sötétségbe. De itt már az összes fal fémből volt. Tehát most már a laborok és a raktárak szintjén kell lenniük.
A folyosó végén egy szűkebb ajtónyílás várta őket. Ahogy a két matorán belépett, elámultak. Valami laborféle helységbe jutottak, ami hatalmas volt. Főkén a középen lévő, üvegfalakkal elkerített, széles rész miatt. Olyan volt, mint valami börtönféle. A körülötte lévő monitorok és műszeres pultok arról árulkodtak, hogy valószínűleg a vizsgált alany számára készült az üvegketrec. Viszont az üvegen hatalmas lyuk tátongott és a labor teljesen fel volt forgatva. A legtöbb monitor és műszer összezúzva. Mindenfelé szakadt kábelek sercegtek és csattogtak.
- Nem tetszik ez nekem! – szólt Rehii. – bárminek is kellett ez a ketrec, az a valami már rég szabadon van… és nem hiszem, hogy barátságos!
- Nézzük meg a labor-naplót! – Oneri körülnézett.
Az egyik gép még nagyjából működőképesnek bizonyult. Mikor Oneri felkattintotta a kapcsolót, felcsattant néhány kisülés a kábelekből, de a gép képernyője készségesen kiírta az adatokat.
- Itt van… letöltöm a naplót egy adattáblára! Addig őrködj, Rehii!
- Semmi gond!
Oneri elindította a letöltést, és az adattáblát nézte. A labornapló sorai csak úgy peregtek a képernyőn, de még sok volt hátra. A művelet közben Oneri megpróbálta kibogarászni, hogy miféle kísérlet is folyt itt.
- Azt írja, valami… rahit vizsgáltak. – mondta Oneri. – valami ismeretlent, ami nem őshonos a matorán szigeteken…
- Te, Oneri! Hallottam valamit! – suttogta Rehii.
Oneri is felkapta a fejét a neszre, ami mintha a falakból jött volna. Rehii megmarkolta a dárdáját és az ajtóhoz közelített.
- Légy óvatos, Rehii! A letöltés mindjárt kész és eltűnhetünk!
Oneri visszafordult a képernyőre… és minden figyelme a naplóé lett. Most következtek az érdekesebb részek, a labor végnapjaiból. Láthatóan a tudósok egyre többet kiderítettek arról az „idegen rahiról” és… a tudós feljegyzéseit félelem járta át.
„Már nem tudom, mit higgyek – olvasta Oneri a tudós egyik bejegyzését. – egyszerűen lehetetlen, hogy a két szállító csak úgy felszívódjon! Az Őrség tagjai a keresésükre indultak, de még nem tértek vissza.
A tesztekből kiderült, hogy az alany erős, mentális képességekkel rendelkezik… de ezek természetét még nem sikerült meghatároznunk. Nem is tudom… folyton olyan érzésem van… mintha… engem nézne!”
- Oneri! Valami… van itt! – szólt hirtelen Rehii.
- Pillanat, Rehii! Mindjárt kész! Úgy látom a tudósnak nem kellett vesződnie a billentyűkkel, hanem rámondta a szöveget és a gép leírta neki…
Aztán a következő bejegyzés is felkeltette Oneri érdeklődését.
„Nem tudom, meddig bírok még itt dolgozni. Egyre kevesebbet alszom. A társaim is panaszkodnak. Az egyik tudóst idegösszeomlással vitték el a Ga-Metru Kórházba.
A tegnapi vizsgálat során az alany heves, ellenséges reakciót tanúsított. Kezdek félni… lehet, hogy nem lesznek elegek a biztonsági intézkedések. Talán vissza kéne küldenünk a szigetére.
A teszt eredménye… de… mi a…?!!
ZÁRD LE! ZÁRD LE!!... NE… NEEE!! NEM AKAROM!! SEGÍTSÉG!! SEGÍTSÉ--
<<a bejegyzési művelet ismeretlen hiba miatt megszakadt>>”
A NAPLÓ LETÖLTÉSE BEFEJEZŐDÖTT
- ONERIII!!!
Oneri ijedten pillantott fel, de nem sokat látott. Valami tűhegyes dolog bevágódott az ajtón és… keresztül szúrva Rehii mellpáncélját, kirántotta a nyíláson át. Rehii elernyedő kezéből kiesett a fénykő-lámpa és… minden korom sötét lett. Az egész laborban csak két apró, zöld pont világított… Oneri rémült szemei.
Oneri mélységes csöndben állt és nem mert moccanni. Azok a végzetes pillanatok jártak a fejében, mikor az a… valami, bevágódott az ajtón… és Rehii rémült, elkerekedő szemei, ahogy segélykérően néz rá. Egész úton ettől félt, főleg mikor elkezdtek eltünedezni az emberei… hogy elveszti mindet, és egyedül marad.
Oneri görcsösen markolta az adattábláját. Mi értelme a megszerzett tudásnak, ha nem lesz módja megosztani senkivel? Ő is idelenn fog elpusztulni, vagy eltűnni, mint a többiek…
Hirtelen neszt hallott. Hasonlót, mint mielőtt Rehii eltűnt. Tehát, most rajta a sor? Hátrálni próbált, de a sötétben nem látott és… nekiment valakinek. Érezte, hogy az illető él, mert megmoccant, ahogy Oneri nekiütődött.
- Ó, bocsánat!
- Semmiség! – szólt egy mély hang.
Oneri gyomra összeszorult. Nem ismerte a hangot. Megfordult. Egy apró, vörös szempár nézett rá, kb. egy méteres magasságból. A szempár azonban nem volt ellenséges… inkább kérdőn nézett rá. Hirtelen zöld fény gyulladt és… egy Oneri-től kétszer magasabb, barna, nagy fogú alakot világított meg. A nagyfogú, tüskés hátú alak kezében valamiféle fegyver volt, és a töltényként szolgáló, zöld golyóbis szolgáltatta a zöldessárga fényt.
Oneri és az óriás egymásra meredtek és:
VÁÁÁÁÁ!!
Oneri ijedtében akkorát ordított, amekkorát csak elbírt apró tüdeje… de az ő ordítása szinte eltörpült az óriás rémült kiáltása mellett. A matorán és az idegen sarkon perdültek és elkezdtek rohanni, ellenkező irányokba.
Oneri-nek meg sem fordult a fejében, hogy esetleg megrémítette a nagydarab alakot. Elege volt ebből a helyből! Haza akar menni! Talán a táborban találkozik a többiekkel, akik értetlenül fognak rámeredni, hogy merre kóborolt! Nem nézett semerre. Rohant nyílegyenesen és ordított… amíg neki nem ment valaki másnak.
Avak ijedtében fel sem fogta, mi történik. Ahogy bekapcsolta a zamort, hogy némi fényt csináljon, azon tűnődött, ki lehet az apró, zöld szempár gazdája. Nem titkolta… utált sötétben lenni. Néhány perce pedig, úgy tűnt, a zamor felmondta a szolgálatot. Avak akkor dühösen rázta a fegyvert, de sehogy sem bírta működésre bírni. Aztán ott találta magát abban a sötét szobában… fogalma sem volt, hogy került oda! És hol van Vezok? Nem akar egyedül lenni, főleg nem sötétben! Nagyon meglepődött, mikor végre a zamor felgyulladt. Már megnyugodott volna, mikor… a zöld fény egy eltorzult, apró gnóm maszkján csillant meg. Legalább is egy pillanatig annak tűnt a kis alak… de Avak-nak ennyi is elég volt ahhoz, hogy első rémületében elveszítse a fejét.
Most, hogy megállt és kifújhatta magát, elkezdett gondolkodni, hogy egy másodperccel később mintha a csúf kis lény egy matoránná változott volna. Visszanézett. A folyosó világosabb volt és… a sötét terem ajtajának, amin kirohant, nyoma sem volt.
- AVAAAAK! Merre kódorogsz, te senkiházni!
- Vezok!
A kék Piraka tűnt fel az egyik kanyarban és elindult felé az öklét rázva.
- Tudhattam volna! Le akarsz lépni, és itt hagyni a szarban?!
- Vezok… esküszöm, nem én voltam. Hirtelen ott volna egy sötét helyen és… valami apró szörnyeteg úgy rám hozta a frászt, hogy még most is remegek!
- Igen? És hol az az „apró szörny”?
- Halvány fogalmam sincs! Elrohantam, és mikor visszanéztem a teremnek hűlt helye volt!
Vezok mérgesen elvicsorodott és gyanakvóan felhúzta a szemöldökét.
- Avak… te teljesen hülyének nézel?!
- Esküszöm, így volt!
- Fogd be! Inkább gyere! És az ég szerelmére, nem nézz ilyen bárgyú szemekkel! Jól tudom, hogy mindent megtennél azért, hogy lazsálhass! Na, mozgás! Meg kell találnunk a Toát.
- OK… gyerünk!
Avak elindult Vezok után, de egy jó darabig nem tudta kiverni a fejéből a történteket. Egyértelmű, hogy nem álmodott… de akkor mi volt ez az egész?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
