Fehér egér

Amikor a betörő-patricius-család szakavatott, tekintélyes és potrohos feje megtudja, hogy a leánya szeretője, bár minden vagyonát elvesztette, nem hajlandó rendes munkához látni vagyis lopni, csalni, rabolni, - a különben joviális betörő-apa rosszaló komolysággal csóválja fejét s kenetes hangon sóhajtja: oh, ez a mai ifjúság!... Ez a szituáció, illetve ennek a szituációnak állandó variálgatása, burleszk kiélezése, szentimentális elkenése, alkalmi malacságokkal való díszítése és derült befejezése, szóval négy felvonássá való kiépítése: ez A Fehér Egér című bohózat. Dícséretére legyen mondva, hogy ez. Mert a betörők társadalmonkívüli osztályát szituált és kijegecesedett társadalmi osztálynak beállítani, virtusait konvencionális morállá s a törvényparagrafusok iránt való érzéketlenségét tradicionális előítéletté merevíteni nem csak kedves ötlet, hanem, hivatott ember földolgozásában, mély is lehet. Olyan, amellyel nem csak jó vígjátékot lehet írni, hanem meg lehetne írni például az Amerikai Egyesült Államok történetét is: meg lehetne írni a polgári diszponáltságot és a polgáriasság utáni vágyakozást, amely az újvilági honfoglalókat már szökésük vagy deportáltatásuk korában, hősiességük és kalandorságuk korában is áthatotta s amely minden történelmi országénál ridegebb társadalmi morállá fagyott, amint, az amerikai szabadságharcok győzelmes befejezésével, a yankee a maga földjén urrá és konzervatívvá válhatott. Általában, meg lehetne írni azt a lelkialkatot, amelyben a nyárspolgáriság egyesül a kalandorsággal, sőt a kettő eredendően egy és ugyanaz.

De Armont és Gerbidon urak úgylátszik, nem hivatott emberek. A kedves ötletet ugyanabba az élettelen vígjátékgyúró automatába dobják, mint a legtöbb párisi exportbohózatszerző. S az automatából ugyanolyan darab hullik ki. Ami nem azért kár, mintha az ember föltétlenül társadalompszichológiai rajzot vagy pláne történelmi utalásokat várna egy szindarabtól - hanem kár egyszerűen azért, mert a mehcanikus helyzet- és párbeszédhumor, az émelygős kombiné és szmokingromantika a sok üres ide-odaugrálás agyonhigítja a groteszk helyzetek érdekes, nyers savát, tehát éppen a darab erejét, zamatát támadja meg. S hogy Armont és Gerbidon az alapvető ötletük társadalompszichológiai jelentőségére nem is gondoltak? hogy “ők nem akartak egyebet, csak négy derült felvonást írni, amely három órára elfelejteti az emberrel az élet bajait"? - hát éppen az a legnagyobb baj, hogy nem akartak egyebet. Valószínű, hogy ha van invenciójuk, intelligenciájuk s bátorságuk témájukat komolyabban venni, darabjuk bohózatnak is mulatságosabb volna.

A Fehér Egér mindezenáltal frissebb, eredetibb munka, mint a darabok, amelyek eddig Armontnak és változó szerzőtársainak művei közül a pesti szinházak műsorára kerültek: mindenképpen különb, mint a Szinésznő című érzelmes giccs vagy a Nagyvilági lányok című lompos tákolmány, - s különb, mint általában az efajta “párisi esprit"-vel fütött darabok legnagyobb része. Különb főként azért, mert alakjainak furcsa, groteszk szembeállításával sok érdekes szinészi produkcióra ad alkalmat. - Itt elsősorban Makay Margitra gondolok, akinek, azt hiszem, még soha nem volt olyan jó szerepe, mint ebben a darabban. Érdekes, hogy ami nagyvilági nő - szerepeiben leginkább hiányzott ebből a bájos színésznőből: a temperamentum - az itt, ahol, mint neveletlen tovajleány, a konvencionális grácián túlteheti magát, milyen spontán, kifejező erővel vonul végig minden gesztusán. Hála istennek, nem “jasszos" és nem “vadvirág": kócos, ravasz szerető és indulatos macska, aki akkor a legigazabb, amikor a legmerészebben, legbizarrabbul és legszemtelenebbül komédiázik. Úgy látszik, az eddigieknél érdekesebb, komolyabb feladatok várnak rá. - Csortos Gyula végigvicceli a szerepét - azzal az aranyos szemtelenséggel, invenciózus fölénnyel, minden meggondolást leszerelő komédiás-zsenivel, amit tőle megszoktunk