Apám, a régi vágású lovasember, vaskezű zsarnok volt. Megfélemlítéssel és durvasággal törte be a lovakat, hogy engedelmeskedjenek akaratának. Szerencsétlenségemre ugyanezt a módszert alkalmazta velem is. Nyolcéves koromban tanúja voltam a szokottnál is kegyetlenebb idomításnak, s ekkor megfogadtam, hogy az én életem egészen más lesz. Nem erőszakkal csikarom ki a lovaim együttműködését, hanem megértéssel. Bizonyos voltam abban, hogy a lovaknak is van saját nyelvük, s ha ezt megtanulhatom, új, teljesen eltérő módon tudok majd bánni velük. Ez lett az életcélom.

  Apám teljes képtelenségnek tartotta az ötletet, ezért a segítsége nélkül kellett célomat megvalósítanom. Anyám támogatott, de csak titokban, mert ő is fél apám haragjától. Akkoriban Salinasban éltünk, Kalifornia államban, egy lótenyésztő telepen, s minden szabad órámat azzal töltöttem, hogy megpróbáltam szót érteni a még be nem idomított lovakkal.

  Tizenhárom éves koromban nyáron elmentem dolgozni három hétre Nevadába. Musztángok befogására fogadtak fel. Ez volt a legelső alkalom, hogy teljesen vad lovakkal dolgozhattam. Időm lehető legjobb kihasználása érdekében minden nap korán felkeltem, messze belovagoltam a sivatagba. Látcsövön keresztül tanulmányoztam az ott élő ménesek életét.

  A musztángok egyszerűen megbabonáztak. Hosszú órákon át csak ültem, s figyeltem ezeket a pompás állatokat, ahogy vágtattak, legeltek és játszadoztak a hatalmas sivatagban.

  A legjobban az lepett meg, ahogy „beszéltek” egymással. Ritkán használtak hangokat; a mozdulatok bonyolult nyelvezetén érintkeztek egymással. Testhelyzetük, haladásuk sebessége és iránya képezte nyelvük kulcselemeit. A szemével, füle, nyaka, feje ellazításával és megmerevítésével, gerince tartásával egy ló minden szükségeset jelezni tud.

  Mialatt figyeltem őket, azon gondolkodtam, meg tudnék-e győzni egy lovat arról, hogy a közelébe engedjen, s hagyja, hogy megérintsem.

  Olyat választottam, amely színében eltért a többitől, hogy könnyű legyen megkülönböztetnem, s megpróbáltam elcsalogatni. Napokon keresztül minden elképzelhető módon próbálkoztam, hogy megközelítsem, de mindig megérezte közeledésemet, s elillant, még mielőtt megközelíthettem volna. Egyik nap szerencsém volt, s mögötte bukkantam fel egy kis szorosban. Végre lekötöttem teljes figyelmét. Ezt követően kizárólag a testemmel azokat a jeleket használtam, amelyeket a lovakról lestem el, s így rávettem a mént, hogy mozdulatlanul álljon. Kerültem a szemét, amikor feléje nyújtottam a kezem, s gyengéden a nyakára tettem. Csak pillanatokig tartott, de elsőnek ezzel is beértem. Figyeltem, amint elgaloppozott, s az öröm majd szétvetette a szívemet. Meg tudtam magam értetni egy lóval!

  Amikor hazamentem, izgatottan meséltem el anyámnak történetemet a musztánggal. Ámbár láttam, hogy örül a boldogságomnak, mindössze annyit jegyzett meg, hogy soha ne mondjam el apámnak s másnak se, mert bajba kerülhetek. Nagyon letört, amint mondott, de tudtam, hogy igaza van. Vágyam, hogy megértessem magam a lovakkal, titkos szenvedéllyé vált, melyet gondosan rejtegettem a világ elől.

  Miután senkivel sem tudtam megosztani azt, ami számomra a legfontosabb volt, a lovakon kívül szinte egyetlen barátra sem találtam.

  Minden nyáron három hétre visszamentem Nevadába dolgozni, s folytattam kísérleteimet a musztángokkal. Négy évvel később, tizenhét éves koromban addig jutottam, hogy nemcsak megérintettem egy-egy vadlovat, hanem felnyergeltem, lovagoltam rajta, s ehhez sem kínzást, sem megfélemlítést sem alkalmaztam. Büszkén vágtattam vissza a vadlovon a farmra. Az ott dolgozók hazugnak nyilvánítottak, amikor elmondtam nekik, hogyan „törtem be” a musztángot. Kigúnyoltak, s makacsul azt hajtogatták, hogy a felnyergelt ló bizonyára megszelídített állat volt, csak odaszökött a musztángokhoz. Mélyen megbántba jöttem rá, hogy álmaim hiú remények maradtak. Lelkileg teljesen összetört, hogy senki nem hitt nekem.

  Egy idő után túltettem magam a lesújtó megalázás fájdalmán, s folytattam idomítási gyakorlataimat, de megfogadtam, soha senkinek nem mondom el, hogy mit csinálok.

  Így lettem tréner. Mindegyik lónál felhasználtam tapasztalataimat, s egyre többet és többet tanultam meg nyelvezetükről. Lassú, de megelégedésemre szolgáló tanulás volt.

  Huszonöt éves voltam, amikor egy család alkalmazott Kék Egem nevű kancájuk mellé. Gyönyörű, értelmes és nagyon tehetséges ló volt. Előző tulajdonosa azonban rosszul bánt vele az idomítás alatt, ezért rendkívül súlyos problémát jelentett nála az, hogy nem akart megállni. Rakétaként indult el, s nem lehetett visszafogni: kerítéseket tört át, ide-oda csúszkált, amikor veszedelmesen éles kanyarokkal változtatta az irányt. Ördögien ravasz volt. Nemrég csaknem halálát okozta a gazda lányának. A család nyaraláshoz készülődött, megbíztak, hogy adjam el a lovat annyiért, amennyit kapok érte. Hallották, hogy ügyesen bánok a nehezen kezelhető lovakkal, s tudták, hogy eladás előtt valakinek meg kell tanítani a megállásra a megfékezhetetlen állatot. Erre a feladatra senkit nem találtak.

  Kék Egem volt a legveszélyesebb ló, amellyel valaha találkoztam, s idomításához mindazt a tapasztalatot fel kellett használnom, amit hosszú évek alatt összegyűjtöttem. Segíteni akartam neki. Lassú előrehaladással, testbeszédemet az alapvetőkre redukálva elnyertem bizalmát. Erre a bizalomra építve igyekeztem megértetni magam vele, s a kanca szép lassan felengedett. Ettől a pillanattól kedve előrehaladásunk gyors és jelentős volt. Képtelenségnek tűnt, de néhány napon belül teljesen megváltozott.

  Mialatt gazdái távol voltak, beneveztem egy versenyre, s megnyerte! A díjat, egy nagyon értékes nyerget, elvittem a tulajdonos otthonába. Levelet hagytam nekik, leírva, hogy lovuk annyira megváltozott, hogy megnyerte a nyerget, s azt tanácsoltam nekik, ne adják el. A levelet rátűztem a nyeregre, melyet az ebédlőben helyeztem el, hogy hazatérve azonnal megtalálják.

  El voltak ragadtatva kancájuk átváltozásától, s örömmámorban úsztak, amiért megtarthatták. Kék Egem idővel világklasszikus bajnok lett. Gazdái azonban még többre beszülték engedelmességéért és jó természetéért.

  Kék Egem lett első elismert diadalom, de aztán a történet újra meg újra megismétlődött az elkövetkező harminc év során. A reménytelen eseteket elküldték hozzám, s a gyengédség, megbecsülés és testbeszéd egyszerű eszközeivel sikerült megváltoztatnom viselkedésüket.

  Ekkor már nem kellett s nem is lehetett titokban tartanom munkámat. Ámbár még találkoztam kétkedőkkel és gúnyolódókkal, sokkal több olyan emberrel találkoztam, akik megértették azt, amit csinálok, és lelkesedtek érte.

  Angliában különösen jól fogadtak. 1989-ben magam lepődtem meg a legjobban, amikor bemutattak II. Erzsébet királynőnek. Hosszú és gyakran fájdalommal teli út vezetett Nevada sivatagjaitól a windsori kastély pompájáig. Ez volt pályafutásom fordulópontja. A királynőnek nagyon tetszett, ahogy a lovakat trenírozom, és a saját autóját bocsátotta rendelkezésemre, hogy azon járjam be Angliát, s mutassam be módszeremet, amelyet ma már az Oxfordshire-i Kollégiumban is el lehet sajátítani.

  Elértem célomat, amelyet nyolcéves fiúként tűztem ki magam elé. Tudom azonban, hogy csak úttörő vagyok, csupán kijelölöm az utat mindazoknak, akik követni akarnak. Figyelem azokat a fiatalokat, akik az én módszerem szerint tanulnak, és bánnak a lovakkal, s tudom, hogy előbbre fognak jutni nálam, olyan fokig, amelyről én ma még nem is álmodok.

  Bizonyos értelemben az apámnak köszönhetem, hogy így alakult az életem. A lovakkal való bánásmódja ébresztette fel bennem irántuk érzett szenvedélyemet, s emiatt született meg az álmom, hogy valamennyi lovat meg kell kímélnek a betörésükkel járó szükségtelen fájdalomtól és szenvedéstől.

Monty Roberts

ahogy elmondta Carol Kline-nak

Forrás: Megható állattörténetek