Réges-régen az emberek nem ismerték a tüzet. Ha besötétedett, összebújtak, hogy ne támadják meg őket a vadállatok, és egymás melegével tartották magukat életben. Mindent nyersen ettek, ettől sokat betegeskedtek, igen rövid ideig éltek.
A Mennyei Főisten igen megsajnálta az emberek keserű életét, ezért elrendelte, hogy az emberiség ismerje meg a tüzet. Tehát mennydörgéssel tüzet csinált egy erdőben, de a rettenetes látvány elől eszeveszetten menekültek az emberek. Nem sokkal később alábbhagyott a vihar és a mennydörgés, újra sötétség borította a földet, de meglepetésükre eltűntek a vadállatok. Vajon a dúvadak félnek a fényes dologtól? - mormogott magában egy fiatalember, és közelebb lépett a tűzhöz. Ahogy egyre közelebb került a tűzhöz, a fiatalember önkéntelenül felkiáltott: "A tűz nemcsak nem félelmetes, hanem meleget is ad!" Közben az emberek felfigyeltek a megégett állathúsra is, amely jó illatot árasztott. Leültek hát a megsült állatok mellé, és enni kezdtek belőlük, és olyan ízletesnek találták, mint még soha semmit eddig. Rájöttek, hogy milyen csodálatos dolog a tűz, amely nemcsak meleget, hanem finom ételt is ad nekik. Úgy döntöttek, hogy külön embereket jelölnek ki, akik egymást váltva vigyáznak a tűzre. Ám az egyik éjszaka, az ügyeletes figyelő elaludt és kihunyt a tűz. Kétségbeestek, hiszen újra a sötétség és a hideg lett az úr. Nagyobb volt az emberek fájdalma, mint ameddig nem ismerték a tüzet.
Egy sötét és hideg éjszaka a fiatalembernek, aki elsőnek fedezte fel a tüzet, álmában a Mennyei Főisten azt suttogta, menjen egyenesen nyugatra addig, ameddig nagy világosságot nem lát. Felkerekedett hát, hegyeken, folyókon át, de sehol nem látott nagy világosságot. Ledőlt a fiatalember egy shui fa törzsénél, és elaludt. Álmában felvillant fölötte a shui fa, aztán mégegyszer felvillant, végül az egész erdő világos lett a fénytől. Vajon hogy villant fel a fény? Kiderült: kemény csőrű madarak vájták a kemény shui fát. Minden vájáskor szikra pattant elő. Ettől kapott ihletet a fiatalember, leszakított egy vékony ágat, és ezt a fatörzshöz dörzsölte. Ugyan szikrázott ez is, csakhogy tűz nem gyulladt tőle. Sokféle faszálat szedett össze a fiatalember, egymással dörzsölte azokat - sikertelenül. Végül megszáradt füvet rakott a fa alá, újabb próbálkozások után végül meggyulladt a száraz fű, onnan tovább a vékony faág is lángra kapott. Örömében kicsordult a könnye.
Hazavitte hát a fiatalember a faág végén lángoló tüzet, de a tűzcsiholó módszert is. Ettől kezdve az emberek nem kellett többé félniük a hidegtől és a dúvadaktól, a húst sem ették többé nyersen. A fiatalembert vezérnek választották, ami természetes dolog, hiszen ő hozta el a mindent éltető tüzet. Később a Shui Ren, azaz a „Shu fából tüzet csiholó” nevet adták neki.

Szia! Kellemes napot neked, ezen a didergős, októberi napon is! Hogy ne fázz, elküldtem neked ezt a szép mesét!

Pusy: Alexiel