Idegszálaival a szél
Itt kékül meg a kezed s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.
Nincs másik id ő, mely befogadna, másik ország, mely nevet adna: ideköt idegszálaival a szél, pamutszálaival a köd s a végső türelem is ideötvöz.
Elsüllyedt szekértengelyek forgatják ezt a földet tavaszba, nyárba. A szőlőkarókkal kivert hegy: Szent István ittmaradt koronája.
Hallgasd, a tolongó űri zaj: csikónyerítés, patadobaj. S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.
Ezer esztendő törik szét velük: Hunyadi László nyakszirtje, válla – Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé, vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé földed nyomorúsága.
Mint húsban vándorló szilánkot, hordod magadban romjait; s ha már sebesülésed ideköt, ideköt gyógyulásod is. Feküdj bele a sárba, borona-rücskös tüske-ágyba, nevess vagy vicsorogj – Ölelni másutt is ölelhetsz, de ölni csak itt maradt jogod. |