| Az amerikai staffordshire terrierről szóló írásunk szerkesztésénél bizsergett szerkesztői ceruzám, de végül is úgy döntöttem, hogy ez a két írás ragyogóan megállja a helyét egymás mellett és bár témája egy, mégis jó együtt olvasni, Eifert Anna és Kocsis Miklós írásait, melyek így egymást kiegészítve jól és érdekesen mutatják be az amerikai staffordshire terriert. |
Fenevad a gyerekszobában?
Inkább mindenes testőr és babysitter a családbanTalálkoztak már olyan testőrrel, aki hétköznap a rábízott személyek és vagyontárgyak lelkiismeretes őrzése mellett még a család négyéves kislányára is felügyel, majd hétvégén maximális pontszámmmal megnyer egy sportversenyt és első lesz egy nemzetközi szépségversenyen? Az amerikai staffordshire terrier ilyen tökéletes bodyguard lehet, ha mi is megfelelő társai vagyunk.
Amerikai álomBár az amerikai kultúra vívmányai nem mindig aratnak osztatlan sikert Európában, s az USA kinológiai élete is gyakran megdöbbenti a kontinenst (lásd "törpe" komondorok és "tűfejű" dobermannok), ezúttal sikerült valami nagyszerűt alkotniuk. Igaz, angol alapokra építettek: a jó öreg Angliából importáltak bulldogok és terrierek keresztezéséből származó kutyákat az Egyesült Államokba. Ilyen híres import kutyák voltak az 1880-as években Pilot, Paddy és Pat, Cockney Charley Lloyd kutyái. Az Amerikai Kennel Klub 1936-ban ismerte el hivatalosan a fajtát, staffordshire terrier néven. 1972-ben az elnevezést kibővítették az amerikai jelzővel, hogy egyértelműen megkülönböztessék az angol staffordshire bullterriertől. Így a sok becenév tehát – amstaff, stafford, AMST, staffie – egy fajtát takar, az amerikai staffordshire terriert.
Olyan amilyennek látszik?Az amstaff azon szerencsés – és viszonylag ritka – fajták közé tartozik, amelyeknél a külső megjelenés erősen függ a wesentől, azaz a belső tulajdonságok összességétől. Képzeljünk csak el a kiállítási körben egy erőtől duzzadó, élénk, figyelmes, a bírót barátságosan üdvözlő amerikai staffordshire terriert és egy külső jegyeiben viszonylag tökéletes, de félénk, visszahúzódó "szépséget"! Egyértelműen az első, önmagát magabiztosan mutató kutya nyeri el a közönség és a szakemberek tetszését.
Az amerikai staffordshire terrier bátorsága közmondásos, e tulajdonságát már a standard (a hivatalos fajtaleírás) első bekezdése rögzíti. Kiegyensúlyozott, temperamentumos kutya, idegenekkel szemben barátságos, gyakran kitörő örömmel üdvözli embertársait. Ez azonban ne keserítse el a megbízható testőrre vágyó gazdát! Még a postást is játékosan fogadó amstaff is minden esetben felismeri a rosszszándékú idegent, s nem éppen barátságosan bánik vele. Gyerekekkel szemben végtelenül türelmes, azt is hagyja, hogy a hátán lovagoljanak vagy a fülét húzgálják.
Igazi mindenesA kutyázás minden területén kiemelkedőt nyújthat. Bátorságánál és erejénél fogva kiváló őrző-védő kutya, tanulékony, fegyelmezhető, szimatmunkája is jó. Mozgékony, nem nehézkes kutya, tehát agilityben is eredményes. Németországban nemcsak IPO versenyeken látni amstaffokat, hanem mentőkutyaként is. A német Vörös Kereszt kutyás mentőosztagának első amerikai staffordshire terrier tagja egy Conan nevü csíkos kan. Gazdájával, Karin Deublerrel kétéves kemény felkészülés után – leereszkedés helikopterről kutyával, elsősegélynyújtás, kinológiai ismeretek stb. – 1997 novemberében tették le a mentőkutya-vizsgát. Ausztriában pedig egy amstaff maximális pontszámot kapott a stájer vadászkutya-vizsgán.
De mindenekelőtt az amerikai staffordshire terrier hűséges és megbízható társa az embernek, minden helyzetben. Méretének és rövid szőrzetének köszönhetően városi tartásra is kiválóan alkalmas. Elég, ha hetente néhányszor gumikefével átkeféljük. Így egyébként nemcsak az elhalt szőrszálakat távolítjuk el, de kellemesen meg is masszírozzuk kutyánkat, ez serkentőleg hat a bőr vérkeringésére. Az amstaff kizárólagos kennelben tartása felér egy halálos ítélettel. Aki nem így gondolja, nem ismeri a fajtát. Az amerikai staffordshire terriernek sok-sok szeretetre, foglalkozásra van szüksége, szinte fontosabb számára az emberi társaság, mint fajtársaié.
Nem mindenkinek!Konzekvens nevelés és sok szeretet mellett az amerikai staffordshire terrierből a legtökéletesebb barát és kísérő válhat. Igazi mindenes, de nem mindenkinek. Kutyás szakszóval élve, az amstaff csak szilárd wesenű, azaz kiegyensúlyozott, barátságos, nyílt embereknek való. Főleg a kanok néha hajlamosak túlságosan is domináns viselkedésre, így kölyökkoruktól fogva következetes, szeretteljes nevelést igényelnek. Bár szívesen heverésznek a gazda ágyában, egyáltalán nem lusta kutyák, sétáltatásukat nem lehet tíz perc alatt elintézni. Szükségük van alapos mozgásra, foglalkozásra, de nem úgy, hogy leoldjuk a pórázt, aztán hadd menjen. Egy amstaff séta közben állandó felügyeletet igényel, s minden esetben visszahívhatónak kell lennie. Ne feledjük, hogy egy kimondottan erős, temperamentumos kutyáról van szó, s ha általában fajtársaival nem is keresi a harcot, ha provokálják, nem tétovázik megvédeni magát. S ha már megtörtént a baj, hiába mondjuk, hogy nem a mi kutyánk kezdte.
KölyökvásárlásEgy kiskutya vásárlása évekre szóló döntés. Mielőtt egy kedves kis ráncos pofácskájú amerikai staffordshire kölyök hazavitele mellett döntünk, érdemes elolvasni néhány kutyás könyvet. Legjobb, ha egy kifejezetten ezzel a fajtával foglalkozó művet keresünk. Magyar nyelven is olvasható az amerikai Jacqueline Fraser nagyon alapos, sok tanáccsal szolgáló könyve az amerikai staffordshire terrierről. A fajtával kapcsolatos szinte minden kérdésre választ találunk benne. (Kutyatár sorozat, Elek és Társa Könyvkiadó, 1996) Ha már rendelkezünk a szükséges elméleti tudással, a következő fontos lépés a megfelelő tenyésztő kiválasztása, akitől majd a kölyköt vásároljuk. Egy kutya kölyökkori élményei döntő fontosságúak későbbi jellemét illetően. Járjunk kiállításokra, itt sok tenyésztővel megismerkedhetünk, de hirdetések alapján is elindulhatunk. Megfontolt, lelkiismeretes tenyésztő előre megtervezi az alom születését, s általában a havonta megjelenő kutyás lapokban ad fel hirdetést. Nem árt óvakodni a kutyáik harciasságára hivatkozó hirdetőktől sem. Ha meglátogatunk egy tenyésztőt, ismerkedjünk meg kutyáival, főleg leendő kiskutyánk szüleivel. Ha egy amstaffot befeléfordított dupla szögesnyakörvben vezetnek elő, akkor ott valami baj van. Lehet, hogy nem is a kutyával, hanem inkább gazdájával; mi inkább mindenesetre keressünk másik tenyésztőt.
Eifert
Az amerikai staffordshire terrier
Az eredet:A fajta megismerését legjobb egy rövid visszatekintéssel kezdeni, "a jelened gyökereidben rejtőzik" elv alapján. A történet a középkori Anglia marhaterelő és – lefogó kutyáinál, a bulldogoknál kezdődik. Ezeket a hatalmas tömegű, masszív felépítésű ebeket senki se tévessze össze a jelenkor angol bulldogjaként ismert kutyájával.
A cirkuszi látványosságok iránt fogékony kor vállalkozó szellemű képviselői hamar felismerték, hogy a mészároskutyák nagyra becsült tulajdonságai más területen is remekül hasznosíthatók, s ezzel el is érkeztünk az állatviadalok szégyenletes korszakához. A hihetetlen népszerűségnek örvendő rendezvényeken a bulldogok nemcsak medvékkel, farkasokkal küzdöttek sikeresen, de egymással is véres harcokat vívtak. Az 1700-as évek végén azonban már bulldog és vadászterrier keverékek is megjelentek a viadalokon. Tulajdonosaik e keresztezésektől nagyobb fürgeséget, kitartást (értsd: a harcban való sikeresebb résztvételt) vártak, amit ezek a bulldogoknál kisebb termetű kutyák igazoltak is, olyannyira, hogy néhány év alatt gyakorlatilag kiirtották közvetlen őseiket a harci arénákból. Az 1800-as évek elején a bulldog és terrier keverékek tenyésztése két irányba folyt Angliában: az egyik James Hinks nevéhez fűződik (az angol bullterrier megteremtője), a másik pedig a bányáiról és nehéziparáról híres Staffordshire-vidékre volt jellemző – ennek köszönheti létét és nevét a mai staffordshire.
Erre az időszakra tehető az Európából Amerikába irányuló tömeges kivándorlás megindulása is: a jobb élet reményében hajóra szállók nemcsak ingóságait, de veterán bulldogjaikat, illetve bulldog-terrier keverék állataikat is magukkal vitték. Ezek a kutyák az Újvilágban nemcsak meghonosították a viadalok "nemes" intézményét, de egymással folyamatosan keveredve számtalan – vidékenként, sőt gyakran városonként eltérő – változatot hoztak létre. Ezek a színükben és méretükben is jelentősen különböző típusok rendkívül változatos neveken váltak ismertté, azonban mindegyik elnevezés utalt ezen kutyák harci eredetére, illetve felhasználásukra.: pit dog (a viadalokra használt földbeásott verem, vagy palánkkal lekerített térség angol neve: pit), yankee terrier, yankee bulldog, hogy csak néhányat említsek. Esetükben egyetlen tenyésztési cél létezett: a kutyaviadalra való alkalmasság, a küzdelmekben remélt jobb eredményesség. A "jobb marad életben" kegyetlen szelekciós gyakorlat azonban elindított egyfajta homogenizációt: hamar kiderült ugyanis, hogy a legnagyobb fizikai erőt a legnagyobb kitartással és fürgeséggel egy bizonyos méretkategória testesíti meg, s ez a 45–50 cm-es marmagasság a kb. 25–30 kg-os testsúllyal párosulva. A többé-kevésbé kialakult méreteken túl azonban még mindig számtalan típus létezett, elsősorban a fejforma és a testfelépítés területén jelentkeztek a legszembetűnőbb különbségek. Ne felejtsük el, hogy ekkor még nem a legelőnyösebb küllemre való törekvés volt a tenyésztői munka alapja, hanem a tökéletes fizikum és küzdőszellem kialakítása volt a cél. Az 1898-ban, a Michigam államban Detroitban megalakult a United Kennel Club mindenesetre megkezdte ezen kutyák regisztrálását – amerikai pit bull terrier néven.
Akadtak azonban olyan tenyésztők és más kutyabarátok, akik szerint e pompás állatokat céltalanul véreztették el a kegyetlen viadalokon és a bennük rejlő bámulatos képességeket oktalanul elpazarolták. Ezért tervszerűen láttak hozzá kutyáik keresztezéséhez, a fizikumon túl immár súlyt helyezve a jellem, a karakter és a mindennapi használhatóság kérdésére is. Céljukat, hogy az egykori gladiátorból az embert mindenekfelett tisztelő és szerető, kiegyensúlyozott idegrendszerű, nagy munkabírású, sokféle célra felhasználható ebet alkossanak, teljes mértékben sikerült elérniük. Nekik köszönhető, hogy az amstaff olyannak alakult ki, mint amilyennek ma ismerjük: a végtelenségig játékos, kedves és odaadó társ, aki azonban kész bármi áron megvédeni szeretteit és a reá bízott értékeket.
Az évtizedekig tartó tenyésztői munka eredményeként az egykori viadoregyedektől származó "showváltozat" egyre jobban elkülönült a továbbra is kutyaharcra használt állománytól. Az új változat – hiszen ekkor, nagyjából a századforduló környékén még nem beszélhetünk önálló fajtáról – egyre népszerűbbé vált és elkötelezett hívei szükségét érezték annak, hogy kedvenceiket határozottan megkülönböztessék a véres felhasználásra utaló s éppen ezért rosszul csengő pit bull nevet viselő kutyáktól. Néhány többé-kevésbé találó változat elterjedése után, melyek közül érdekességként érdemes megemlíteni az amerikai bullterriert, végül az amerikai staffordshire terrier elnevezés honosodott meg és talált elfogadásra a tenyésztők részéről. Az American Kennel Club is ezen a néven kezdte törzskönyvezni őket 1936 nyarán, s ekkor alkották a fajta standardját, amely azóta változatlan formában áll fenn. A másik szervezet, az UKC (illetve a később alakult American Dogbreeders Association, röviden ADBA) egyébként a mai napig csak a pit bull terrier elnevezést fogadja el, s nem "vesz tudomást" az amstaff – mint önálló fajta – létezéséről. A legnagyobb nemzetközi kutyás szervezet, az FCI viszont csak és kizárólag az amerikai staffordshire terriereket regisztrálja, s ezzel nem a pit bull, mint hajdani gladiátor ellen tüntet. Arról van csupán szó, hogy az UKC –, illetve ADBA – törzskönyvvel rendelkező kutyák tenyésztőinek körében csak nemrég vált általánossá a küllemre való tenyésztés, így a pit bullok esetében még nem beszélhetünk szigorúan rögzített fajtaleírásnak többé-kevésbé megfelelő állományról. A fejtípusok sokfélesége, a tág mérethatárok miatt a pit bull terrier (még) nem nevezhető – szaktenyésztői értelemben vett – kiforrott, önálló fajtának.
Jellemrajz:Az amstaff jellemének megértéséhez gondoljunk vissza a fajta kialakulásának történetére, egyik oldalon a súlyos egyéniségű és izomzatú bulldog, a rakoncátlan marhák elfogása, majd a kegyetlen állatviadalok során edződött kemény munkakutya, míg a másikon az élénk idegrendszerű és fürge mozgású vadászeb, a terrier áll. Őseitől kizárólag a legjobb géneket örökölve a bulldog-terrier keverékek addig soha nem látott módon egyesítették magukban a hihetetlen erőt, a gyorsaságot és a kitartást. A fizikai jellemzőkön túl azonban ezen kutyák jelleme volt az, amely számtalan generációjuk sikerét biztosította a kutyaharcok történetében. Ezt a kegyetlen iskolát járta végig az amstaff közvetlen őse, s ez biztosította a fizikálisan vagy mentálisan gyenge példányok kiszűrését, s jutatta továbbtenyésztési lehetőséghez kizárólag a legjobb egyedeket. A viadorebekben nagyra értékelt tulajdonságok, a szilárd, karakán jellem, a kombinálókészség és jó helyzetfelismerés, valamint a magasszintű intelligencia, ezért szereztek híveket ezeknek a kutyáknak, s az elkötelezett, lelkes tenyésztők erre az alapra építve alakították ki az egykori harcosokból a mai, modern fajtát. Az amstaff ma is őrzi őseinek egyéniségét, kemény és rettenthetetlen munkakutya, akinek lényétől idegen a félelem, vagy bármiféle megalázkodás, ugyanakkor bármikor kapható egy kis játékra, bolondozásra. A fajta egyik legfontosabb jellemzője az a hihetetlen életkedv, amely rögtön átragad mindenkire a környezetében. A feléje barátságosan közeledővel kész rögtön barátságot kötni, legyen az, ember vagy kutya. Azonban, ha a helyzet megköveteli, kész bármikor rendelkezésre állni és engedelmeskedni a parancsnak – s ezt nem gépiesen, valami beidegződés hatására teszi, hanem sokkal inkább azért, hogy gazdája kedvében járjon. Számára a legfontosabb, hogy családjának körében lehetőleg a figyelem középpontjában tartózkodhasson, s valóban együtt élhessen szeretteivel. Az igazi tenyésztők éppen ezért fordítanak megkülönböztetett figyelmet a karakter kérdésére és csak tökéletesen kiegyensúlyozott idegrendszerű egyedeket párosítanak. Ne feledjük, olyan kutyáról beszélünk, amelyet fizikai adottságai messze a többi kutya fölé emelnek.
Felhasználhatóság és nevelés:Az amerikai staffordshire terrier rendkívüli fizikai és szellemi adottságainak köszönhetően igen széles körben elterjedt és sokféle feladatra használható kutya. A hagyományos társkutya szerepén, valamint az őrző-védő feladatokon túlmenően – elsősorban természetesen hazájában – alkalmazzák ,mezőgazdasági munkára (állatterelés, kártevő- és rágcsálóirtás), és nagyvadászatra is. Mivel imádja csillogtatni képességeit, remekül alkalmas sportkutyának, a Schutzhund –, és más kiképzéssel (agility, flyball, stb..) nemcsak a benne rejlő lehetőségeket aknázhatjuk ki, de kutyánk feles energiáit is leköthetjük. Ugyancsak nagyszerű és rendkívül népszerű kiállítási kutyák válnak belőlük, méretüknél fogva könnyen kezelhető és felvezethető, a junior handlerek által is kedvelt, a többi "nagy" fajtával egyenrangú résztvevői a legkülönbözőbb seregszemléknek. Az amstaff gyorsan és szívesen tanul, amennyiben a kiképzés metódusa inkább a nevelés és nem a drillírozás szóval jellemezhető. Fontos, hogy mindig a jutalmazás és a játékosság legyen vezérlő elvünk, így egészen összetett dolgok elsajátítására is rávehetjük kedvencünket. Az alapvető tudnivalók, valamint a társaságban való viselkedés elsajátítását, a szocializációt legjobb minél előbb elkezdeni. Ezek hiányában minden esély megvan arra, hogy az alapvetően erős egyéniség rossz irányba alakuljon és a kutya önfejűvé, kezelhetetlenné, netán környezetére veszélyessé váljék.
Itt el is érkeztünk a fajtát időnként rossz színben feltüntető, néha egyáltalán nem megalapozott hírek értékeléséig. Bizton állítható, hogy a különféle események hátterében szinte minden esetben a tulajdonosok felelőssége, vagy éppen felelőtlensége áll, a nem megfelelő tartási körülmények, rossz bánásmód miatt ingerlékennyé vált, esetleg célzatosan agresszívvá nevelt kutya éppolyan vétlen áldozata a tragédiának, mint az általa megtámadott személy. Mindenképpen le kell szűrnünk egy fontos tanulságot: amerikai staffordshire terrier nem való mindenkinek! Tartásához a kutya iránti szereteten és odaadáson túl némi hozzáértés, valamint felelősségérzet is szükséges. Nem ajánlott ideges, ingerlékeny embereknek, mivel egy amstaff gazdájának mindig készen kell állnia némi játékra, egy kis bolondozásra, mivel kutyájuk ezt igényli, s ennek hiányában kedvetlenné, sőt búskomorrá válik, aminek egyenes következménye a kiszámíthatatlan viselkedés. Hősünk nem "kennelkutya": a bezártságot rosszul tűri, hiszen így nemcsak nagy mozgásigényét nem tudja kielégíteni, de "személye" elutasításának is fogja fel. Ennek ellenére jól tartható akár kis lakásban is, amennyiben megfelelő mozgási lehetőséget, valamint kellő szellemi elfoglaltságot biztosítunk számára, amivel levezetheti energiáit és kiélheti társaság iránti igényét. Amennyiben betartjuk ezen egyszerű szabályokat, biztosak lehetünk abban, hogy magunk és szeretteink számára egy igazi társat, új családtagot, ugyanakkor tökéletes védelmet biztosító hűséges barátot találtunk.
Kivonat a fajtastandardból:Középméretű, igen erőteljes, zömök felépítésű kutya. Megjelenése rendkívüli erőt sejtet, ugyanakkor fürgének és mozgényoknak is kell lennie. Orra közepesen hosszú, a magasan tűzött fülek között az agykoponya széles és domború. Az állkapcsok erős fogását biztosító rágóizmok kidomborodnak, ezzel együtt összetéveszthetetlen jelleget kölcsönözve az amstaff fejének. Közepesen hosszú, vastag nyaka enyhén ívelt, lebernyegektől mentes. Válla erős, jól kifejezett izmokkal. Törzse viszonylag rövid, bordái szorosan együtt helyezkednek el, nagy térfogatú mellkasnak adva helyet. Háta enyhén ívelt a martól a far felé. Végtagjai erős csontozatúak, mancsai közepes méretűek, összezárt ujjakkal.
Szőre rövid és tömött. Bármilyen szín elfogadott, kivéve a tiszta fehéret, a mályvaszínt, illetve fekete-cser összeállítást.
A méret kérdésénél fontosabb az arányosság, a kompakt felépítés. Az ideális méret kanoknál 48 cm-es marmagasság és a 28–30 kg-os testsúly. (Szukáknál: 45 cm, 24–26 kg.) Mozgása erőt sugárzó, dinamikus és ruganyos.
Kocsis Miklós Akadtak azonban olyan tenyésztők és más kutyabarátok, akik szerint e pompás állatokat céltalanul véreztették el a kegyetlen viadalokon és a bennük rejlő bámulatos képességeket oktalanul elpazarolták. Ezért tervszerűen láttak hozzá kutyáik keresztezéséhez, a fizikumon túl immár súlyt helyezve a jellem, a karakter és a mindennapi használhatóság kérdésére is. Céljukat, hogy az egykori gladiátorból az embert mindenekfelett tisztelő és szerető, kiegyensúlyozott idegrendszerű, nagy munkabírású, sokféle célra felhasználható ebet alkossanak, teljes mértékben sikerült elérniük. Nekik köszönhető, hogy az amstaff olyannak alakult ki, mint amilyennek ma ismerjük: a végtelenségig játékos, kedves és odaadó társ, aki azonban kész bármi áron megvédeni szeretteit és a reá bízott értékeket.
Az évtizedekig tartó tenyésztői munka eredményeként az egykori viadoregyedektől származó "showváltozat" egyre jobban elkülönült a továbbra is kutyaharcra használt állománytól. Az új változat – hiszen ekkor, nagyjából a századforduló környékén még nem beszélhetünk önálló fajtáról – egyre népszerűbbé vált és elkötelezett hívei szükségét érezték annak, hogy kedvenceiket határozottan megkülönböztessék a véres felhasználásra utaló s éppen ezért rosszul csengő pit bull nevet viselő kutyáktól. Néhány többé-kevésbé találó változat elterjedése után, melyek közül érdekességként érdemes megemlíteni az amerikai bullterriert, végül az amerikai staffordshire terrier elnevezés honosodott meg és talált elfogadásra a tenyésztők részéről.
Különlegességek: * a húszas évek némafilmjeinek burleszkhősei mellett gyakran szerepeltek pit bullok és "korai amstaffok", ilyen volt pl. Harold Loyd híres óra-jelenete, de Rosco "Fatty" Arbucklenak is gyakorta voltak partnerei ezek a "színész-kutyák".
* az első világháborúban legtöbb kitüntetést kapott kutyát, Stubbyt – akit, "amerikai bullterrierként" tartottak számon – az USA három egymást követő elnöke is fogadta a Fehér Házban.
* az Egyesült Államokban rendkívül népszerű súlyhúzó versenyeken Ch. Tryarr Diamondback Redbolt 1983-ban,
hatéves korában felállított egy, a mai napig megdöntetlen abszolút – tehát súlycsoporttól és fajtától független – rekordot: az AKC szabályrendszere szerinti kb. tízméteres távon húzott végig egy kiskocsit, melynek csaknem másfél tonnányi súlya volt.
* Redbolt egyébként egy másik nagyszerű rekordot is tart, 63 (!) Champion címet elért utódja révén kiérdemelte a megtisztelő "Top Producing Sire" (csúcsörökítő kan) címet. |
Füleljünk!
avagy az amerikai staffordshire terrier fülének kupírozása
E pompás fajta korrekt anatómiai felépítésének kérdését a hajdani viadorkutya-ôsök jellemzôin keresztül érthetjük meg a legkönnyebben. Ez a fajta megközelítés abban van segítségünkre, hogy megismerhetjük az amstaff felmenôit egykoron gyôzelemre segítô jegyeket. Ezek nélkül a régi idôk négylábú gladiátorai nem vitték volna diadalra saját fajtájukat, s nem örökítették volna át arányos felépítésüket, tökéletes izmaikat és erôs csontjaikat sem mai utódaikra.
Egykoron a fülek mérete és formája is fontos szerephez jutott a harcban! Ugyanis meglehetôsen gyakran volt kitéve támadásnak, harapásnak. Ráadásul a fülben nincsenek csontok, amik szilárd vázát adhatnák. Nem borítják nagy és erôs izmok, melyek némi védelmet jelentenének számára. Tulajdonképpen nem más, mint egy darab vékonyka bôr, rengeteg ideggel és érrel. Így egy jól irányzott harapás következtében fájdalmas és bôségesen vérzô sebesülések helye lehetett. Ezek mind elvonták a kutya figyelmét a harcról, s végsô soron vereségéhez is vezethettek.
Már a bulldog ôs is gyakran eme testrészénél fogva kapta el és szorította földre a bikákat mindennapi munkája és késôbb, a bikaheccek során. Azonban az ô füle ekkor még nem forgott veszélyben, a kupírozás így nem is vált igazán bevett szokássá a working bulldog esetében.
Megjegyzés: az észak-amerikai kontinens elsô telepesei gyakran használták bulldogjaikat vadászatra, illetve viadalra pumák, farkasok ellen. Emiatt az ôshazával szemben itt szokássá vált az amerikai bulldogok fülének, sôt farkának kupírozása. Ez többszáz évig tartotta magát, és az ABA is csak 1991-ben zárta ki kiállításairól a vágott fülû és farkú kutyákat.
A viadorkutya fülét csak azok az ellenfelek veszélyeztették, akik szarvak és paták helyett karmokkal és agyarakkal voltak felfegyverkezve. A medvékkel, farkasokkal vagy leginkább más kutyákkal folytatott harcban bizony már gyakran elôfordult, hogy egy viadoreb fülét letépték. Ez azonban csak ritkán esett meg a derék bulldoggal, mivel csak ritkán került szembe más ellenféllel a bikákon kívül. A nagyragadozókkal ugyanis még inkább tiszteletreméltó felmenôje, a masztiff küzdött, akinek fülét rendre le is vágták. A kutya-kutya elleni harcban pedig már elsôsorban a bulldog utódai, a bull and terrierek jeleskedtek.
Angliában az 1800-as évek elején, vagyis a kutyaviadalok virágkorában rohamosan terjedt a harcosok fülének kurtítása. Ennek számos képzômûvészeti bizonyítéka is van. Az ebbôl a korból származó festményeken, metszeteken megörökített híres harcosok füle szinte kivétel nélkül rövidre vágott. Az új típusú keverék viadorebek által gyakorolt harcmodor ezt meg is követelte : a „sporting literature” feljegyzésekbôl olyan half and half gladiátorebekrôl is tudunk, amelyek specialitása volt az ellenfél fülének megragadása. A kutyák gazdái úgy védekeztek ezek ellen, hogy állataik fülét még kölyökkorban egyszerûen tôbôl levágták. Így a kupírozás egyfajta megelôzése volt egy esetleges késôbbi fájdalmas sérülésnek, sôt egy vereségnek.
Érdekesség: Vergilius a római viadorkutyákról kétezer évvel ezelôtt írva megemlítette, hogy a fül kurtítása a harc közben szerezhetô sérülések kockázatát csökkentette.
Idáig tartott tehát az egykori okok, és a hagyomány kialakulásának ismertetése. Ebbôl megtudtuk, hogy a fülvágás az amerikai staffordshire terrier esetében a hajdani viadorôsökre utal. Ám ennél a kérdésnél sokkal izgalmasabb a fajtaleírásnak a természetes formában meghagyott fülekre vonatkozó kitétele. A standard pontos és érthetô kívánalmakat tartalmaz ezzel kapcsolatban. Az ilyen fülnek elôször is kicsinek, másodszor rózsaformájúnak (rose) vagy félig felállónak, megtörtnek (half prick) kell lennie. Ez nem véletlenül, holmi szeszélybôl került éppen ebben a formában rögzítésre.
A magyarázat, mint a kutya egész testfelépítésével kapcsolatban, a hajdani viadalokon való eredményesség feltételeiben keresendô. A kívánatos kis méretû fül eleve megnehezítette az ellenfél számára, hogy fülön ragadja annak gazdáját. A rózsaformájú fület tulajdonosa harc vagy játék közben mindig hátracsapja, így a fejhez szorosan simuló testrész nem egykönnyen érhetô el. A félig felálló fület ugyancsak bajos támadni és megragadni, lévén a fejtetôn helyezkedik el.
Ezzel szemben a standard hibának minôsíti a lelógó és nagyméretû fület, az ún. tehénfület. Az okot könnyen megérthetjük. Az ilyen formájú fület korábban hamar cafatokra szaggatták az arénában, s gazdájának harckészségét ez nagyban csökkentette. Ezért nem vált jellemzôvé a viadalok idejében, s a hagyományokat tisztelve ezért nem szabad teret engedni neki ma sem. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az amstaff fülét eleve, meggondolás nélkül kurtítani kellene. A fülvágás ugyanis ma már kizárólag kozmetikai, s nem gyakorlati célokat szolgál. Ez a kutyaviadalok történetének lezárásával, vagyis hôsünk esetében már 1936 óta csupán egy – véleményem szerint – rosszul értelmezett esztétikai ideál követését jelenti.
Sokan úgy gondolják, hogy a fajta arckifejezéséhez jobban illenek a hegyesre vágott fülek. Kétségtelen, hogy a kutya megjelenése ettôl markánsabb, sôt félelmetesebb lesz. Véleményem szerint azonban az amstaffnak semmi szüksége arra, hogy ilyennek tûnjön. Egy kellôen erôs és széles fej önmagában is eléggé meggyôzô, vagyis nincs szükség a koponya és rágóizmok méretének fülvágással való kihangsúlyozására. Éppen ellenkezôleg: úgy gondolom, a természetes formájú fülek bájosabbá, kedvesebbé teszik a kutya megjelenését.
Lényegében feleslegesnek tûnik ízlésrôl és szubjektív véleményrôl vitatkozni. Ugyanígy nem kívánok állatvédelmi okokra hivatkozni egy tulajdonképpeni indokolatlan csonkolással kapcsolatban. Ez szükségtelen is akkor, amikor a standard határozottan rendelkezik a kérdésben. A csaknem 70 éves szabvány itt is világos és gyakorlatias, amikor kimondja: a kiállításon a kívánatos formájú, természetes állapotában meghagyott fülû kutya az elbírálás során elônyt élvez a kurtított fülû egyedekkel szemben! 
Miért? Roppant egyszerû. Lehetséges ugyanis, hogy a kupírozás egy vágott fülû kutya esetében éppen a nemkívánatos méretet és formát volt hivatva eltüntetni. Másszóval tenyésztôje, gazdája a fülvágással a kutya egy standardban megjelölt hibáját akarta palástolni! Azaz a csonkolás nem más célt szolgált, mint az eb külsejének mesterséges módon való megváltoztatását, amit minden létezô kiállítási szabályzat szigorúan tilt.
Az esztétikai érvek helyett álljon itt egy higiéniai, vagy inkább egészségügyi okfejtés. A vágott fülû egyedek fülkagylója és hallójárata lényegében védtelen a rovarok, valamint a por és egyéb szennyezôdések ellen. Ezek eredménye gyakran lehet gyulladás vagy egyéb kellemetlenség. Ezért mindig különös figyelmet kell fordítani ezen testrészük tisztántartására, ápolására. Ellenben a természetes formájában meghagyott fül takaróként védi a kutya hallójáratát, és ezért távolról sem szennyezôdik olymértékben, mint kupírozott társaiké (Ez persze nem azt jelenti, hogy az ô fülüket nem kellene idôrôl-idôre kitisztítani. Egyszerûen csak kevésbé fogékonyak a különbözô fülgyulladásokra.).
Paradox módon a kiállításokon mégis inkább csak vágott fülû egyedeket látni, mivel a tapasztalatok szerint egy ilyen kutyával sokkal könnyebb nyerni. Bár az American Staffordshire Terrier-nek sok kupírozatlan fülû bajnoka van hazájában, még az USÁ-ban is az elôbbiek vannak abszolút többségben. S addig, amíg a bírók nem veszik magukra nézve kötelezônek a standard ezen testrészre vonatkozó rendelkezését, ez így is marad.
Sok olyan tenyésztô, aki a fülvágást az általa eladásra kínált kölykökön már egészen fiatal korban elvégezteti, szûk körben elismeri: egyre ritkább a standard szerinti fülformával születô amstaff kiskutya. Azonban ennek egyáltalán nem tulajdonítanak jelentôséget, mivel „úgyis mindenki vágatja a fület”. Velük szemben én mégis azt vallom, hogy a tenyésztés során a kívánatos fülforma megôrzése is egy követelmény. Éppen olyan szempont, mint például a szemszínre vonatkozó kitétel. Egy rossz méretû és formájú fül természetesen nem olyan súlyú probléma, mint a rossz hátvonal, meredek lapocka vagy nem megfelelô hátsó szögellés. Ezekkel szemben ugyanis a fül mérete és formája (ma már) nem befolyásolja a kutya használhatóságát. Azonban történetileg úgy alakult ki, hogy a kisméretû rózsafül a kívánatos. Gyakorlati okokból ilyennek rögzítették a fajta atyjai, s nekünk tiszteletben kell ezt tartanunk.
Ennek érdekében a tenyésztésbe veendô egyedeknél figyelembe kell venni a fülforma kérdését. Olyan kutyákat párosítsunk, hogy számos egyéb kiváló tulajdonság mellett a kisméretû rózsafül öröklôdjön tovább. Ez annál is inkább indokolt, mert sok országban már régóta tilos, és a legtöbb államban is elôbb-utóbb az lesz a kupírozás. Célszerû hát felkészülni erre, s a tenyészszelekciót kiterjeszteni erre a sokak számára egyenlôre lényegtelennek tûnô testrészre is.
Lebegjen a szemünk elôtt a XIX. század második felének bullterrier tenyésztôi példája, akik rövid idôn belül megoldották ilyen jellegû problémájukat. A korabeli angol törvények jelentette kényszer hatására, a fülvágás betiltása után elkezdtek felálló fülû egyedeket tenyészteni. Ez az amstaff esetében ma azt jelenti, hogy mi is olyan kutyákat tenyésszünk, melyek füle (is) megfelel a fajta standardjának.
Amerikai staffordshire terrier
Hôsünk utolsóként alakult ki a bull and terrierek, ezen belül is az amerikai ág képviselôi közül. Megszületése szorosan összefüggött a kutyaharcok és a Pit Bull Terrier történetével, ám hozzá képest mintegy két évtizedes késéssel jelent csak meg. A kora 1900-as évekre tehetô „létrehozása” során szülôatyjai számos olyan tapasztalatot hasznosítottak, amelyeket elôdeik más fajták esetében végzett korábbi alkotómunkája alapján szereztek. Az American Staffordshire Terrier így válhatott azzá, ami; egy multifunkcionális, remek fajtává, a kutyatenyésztés csúcsává.
E korai tenyésztôk felismerték, hogy az arénák bajnokaiban számos olyan tulajdonság adott, melyek remekül hasznosíthatók a civil életben. Ezeket az értékeket szerintük addig csak elpazarolták a viadalokon. A kivételes fizikai erôn és elszántságon túl ilyen a páratlan intelligencia és kombináló készség, valamint a gazda iránti odaadás.
A céltudatos keresztezések során a tenyésztôk a fizikumon túl súlyt helyeztek a jellem, a karakter és a mindennapi használhatóság kérdésére is. Kiindulásul – az általuk eszményinek tartott megjelenés és méret egységesítése érdekében – csak a legjobb fizikumú, tökéletes felépítésû viadorkutyákat használták. Erre az alapra építkezve párosították tovább tenyész egyedeiket. Azon céljukat, hogy az egykori gladiátorból az embert mindenekfelett tisztelô és szeretô, kiegyensúlyozott idegrendszerû, nagy munkabírású, sokféle célra felhasználható ebet alkossanak, teljes mértékben sikerült elérniük.
Ezt a teóriát az arénákból általuk kiemelt és tervszerûen tenyésztett ebek remek helytállásukkal bizonyították napi munkájukban. Dolgoztak farmerek és vadászok mellett, de ellátták telephelyek, raktárak és otthonok ôrzését is. Munkakészségük, kitartásuk és remek természetük révén egyre több hívet szereztek, és sokan már kedvencként is tartották ôket.
 A munkára tenyésztett változat (hiszen ekkoriban még nem beszélhettünk önálló fajtáról) hamarosan jelentôs mértékben eltávolodott a továbbra is harcra szelektált kutyáktól. Jellemzôen nagyobb és testesebb lett azoknál, amire a napi munka során szükség is volt. A farmokon végzett munka, vagyis az állatterelés, a dúvadak irtása a viadorkutyák eredeti méreténél nagyobb tömeget és ezzel arányosan nagyobb magasságot kívánt. Erre volt szükség a vaddisznók és szarvasok vadászatában, de a különbözô ôrzési feladatokban is. Ám ami ennél is lényegesebb, a munkára tenyésztett kutyák néhány generáció alatt alapvetôen nyugodtabbak és kiegyensúlyozottabbak lettek viadoreb-ôseiknél.
Érdekesség: találó mondás, hogy az amstaff valójában egy Pit Bull szmokingban. A különbség közöttük nagyjából akkora, mint James Bond és egy kocsmai verekedô között.
A tenyésztôk szükségét érezték annak, hogy kedvenceiket hivatalosan is regisztrálják. Ehhez azonban megfelelô elnevezést kellett találniuk. Ez kiváló alkalom volt arra, hogy minden téren világosan elhatárolják kutyáikat a továbbra is harcra tenyésztett rokonoktól. Ez utóbbiakat egyébként már 1898. óta Pit Bull Terrier néven törzskönyvezte az UKC. Néhány többé-kevésbé találó változat elterjedése után végül az (American) Staffordshire Terrier elnevezés honosodott meg és talált elfogadásra a munka-változat tenyésztôinek részérôl. Szerintük ez éppen eléggé pontosan utalt a fajta származására, ugyanakkor nem fejezte ki direkt módon a hajdanvolt és akkorra már csaknem elfeledett harci eredetet. Ne feledjük, a kezdetekkor elsôdleges céljuk éppen a kutyák kiragadása volt az arénák közegébôl!
A fajtát 1936-ban fogadta be az American Kennel Club, s ekkor rögzítették az alábbiakban olvasható standardot. Ezzel a Pit Bullt és az amstaffot hivatalosan is külön fajtának nyilvánították. Ez a szabvány egyébként a mai napig változatlan, vagyis sok más fajta esetétôl eltérôen az amstaff gondozói nem érezték szükségesnek korszerûsítését, felfrissítését.
Standard: 
Általános leírás: Méretéhez képest rendkívül erôs, középtermetû kutya. Zömök, sôt robosztus, hihetetlenül izmos, ugyanakkor fürge és kitartó. Figyelmes, aktív és mozgékony, mégis nyugodt és magabiztos. Bátorsága közmondásos, ugyanakkor barátságos viselkedése szembetûnô.
Fej: Közepesen hosszú, négyzetes fej, hatalmas agykoponyai és erôs arcorri résszel. A pofacsontok és a rágóizmok kiállnak, kidomborodnak, ezzel összetéveszthetetlen jelleget adnak a fajtának. A fejtetô széles és lapos, a stop határozott. Az orr dobozszerû, nem túl hosszú, az erôs fogáshoz szükséges masszív és széles állkapoccsal. A fogak szabályos elrendezésûek, nagyok és erôsek. Szabályos ollós harapás. A mélyen ülô, egymástól távolfekvô kerek szemek lehetôleg sötétek, de mindenképpen harmonizáljanak a szôr színével. A fülek lehetnek meghagyottak vagy kupírozottak, az elôbbi jobb. A meghagyott, vágatlan fül rövid, formája rózsafül vagy félig felálló, megtört.
Hibák: Túldimenzionált, a testtel nem arányos méretû vagy éppen erôtlen fej. Keskeny agykoponya. Lapos homlok, kevéssé kifejezett stop. Hússzínû orr. Sötét kutyánál világos (sárga) szemek. Közelülô vagy túlságosan nagyméretû szemek. Rózsaszín szemhéj. Elkeskenyedô, hosszú, erôtlen arcorri rész. Gyenge, keskeny alsó állkapocs. Lógó ajkak. Tehénfül.
Test: Széles, mély mellkas. Jól ívelt, zárt bordák. Jól izmolt, erôs vállak, meredek lapockák. Nehéz, izmos, közepesen hosszú, kissé ívelt nyak. Rövid és széles, izmos hát, amely enyhén ívelt a martól a farig.
Hibák: Erôtlen benyomást keltô, könnyû test. Keskeny mellkas. Hosszú hát és ágyék. Teljesen egyenes, vagy hajlott, illetve nyerges hát.
Lábak: A mellsôk egyenesek, erôs, kerek csontozatúak. A hátsók mérsékelten szögelltek, a comb rendkívül izmos és széles. A csánk mélyen fekvô. A végtagok párhuzamosak. A mancsok kicsik és zártak, ami a ruganyos mozgás feltétele.
Farok: Erôs és viszonylag rövid, éppen eléri a csánkot. Alacsonyan tûzött, finom csúcsban végzôdik. Enyhén hajlott, de sohasem kunkorodó vagy visszahajló.
Szôrzet: Rövid és sima. Fényes, sûrû és kemény tapintású.
Szín: Minden szín megengedett, kivéve a tiszta (80%-nál több) fehéret, a mályvaszínt és a fekete-cser összeállítást. Leggyakoribb színek a csíkos különbözô árnyalatai, és a sárgától a vörösig terjedô színek.
Méret: Nincs se alsó, se felsô határ. A számszerû adatoknál fontosabb az arányosság és a harmónia. Az ideális marmagasság kanoknál 46–48 cm, szukáknál 43–45 cm. Súlyuk általában 25–30 kg. |
Jellemrajz
Az amstaff ma is ôrzi harcos ôseinek egyéniségét: kemény és rettenthetetlen jellem. Lényétôl idegen a félelem, vagy bármiféle megalázkodás. Olyan egyéniség, aki tudatában van saját erejének, de nem él vissza vele. Ez kifejezésre jut abban a nagyfokú önbizalomban, mellyel még a számára ismeretlen terepen is közlekedik. Ugyanevvel a magabiztossággal közeledik az idegenekhez is, s teszi ezt mindenféle agresszió nélkül. Nyíltsága, jóindulata szembetûnô. A feléje kíváncsian közeledôvel kész azonnal barátságot kötni. Nagyon vidám természet, és bármikor kapható egy kis játékra, bolondozásra. A fajta egyik legfontosabb jellemzôje éppen az a hihetetlen életkedv, amely rögtön átragad mindenkire a környezetében. Szeret a figyelem középpontjában lenni, és valósággal lesi az alkalmat, hogy szerepelhessen. Különösen kedves és figyelmes a gyerekekkel, s tôlük mindent elvisel.
A fentiek miatt kezdô amstaff tulajdonosok, vagy éppen más fajtában tapasztalt kutyások is már sokszor megkérdôjelezték ôrzô-védô képességeiket. Különösen akkor, ha látták veterán kutyám, Bully viselkedését. Az a néha valóban szertelen öröm, mellyel a játékot bárkivel kölyökként képes élvezni, és a mindenki felé irányuló kifejezett barátkozási szándék bárkiben hamis képet alakíthattak ki a fajtáról.
A kétkedôk azonban elfeledkeztek valamirôl: öreg kutyánk ezt a viselkedést mindig csak az én, vagy párom, Erika jelenlétében tanúsítja! Nem ajánlom, hogy más helyzetben – például amíg távollétünkben az otthonunkra vagy a kocsinkra felügyel – próbáljanak bizalmaskodni vele! Higgyék el, nem a levegôbe beszélek. Pontosan tudom, mire képes, s ezt több dolog is tanúsítja. Egy munkavizsga alkalmával például egyedül ô kapott maximális pontszámot az ôrzô-védô fázisban a klasszikus munkafajták tucatnyi képviselôjével szemben. Személy szerint azonban sokkal büszkébb vagyok arra, hogy a helyben maradási és semlegességi területen is ô bizonyult a legjobbnak.
Többéves tapasztalat alapján biztosíthatok mindenkit, hogy az amstaff eredendôen az egyik legjobb és legkönnyebben képezhetô ôrzôkutya. Természetébôl adódóan egyébként is különösebb tanítás nélkül azonnal szerettei és otthonuk védelmére kel, ha a helyzet megkívánja. A fajta egyik legnagyobb értéke éppen kiváló helyzet felismerési képessége, melyre nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Roppant érdekes megfigyelni, hogy az egyik percben a házat az érkezô idegentôl védô acsarkodó eb gazdája megjelenésének pillanatában megnyugszik. Miután a gazdi beengedte a vendéget (fontos feltétel!), máris önfeledt játékba kezd az elôbbi „ellenséggel”. Ez azt jelenti, hogy „szolgálaton kívül” mindig képes elengedni magát, de csak és kizárólag akkor. Egyébként hihetetlen odaadással és lelkiismeretességgel látja el a rá bízott feladatot.
Az amstaff munkakutyaként való kiképzése nagyon hasznos, roppant élvezetes dolog. Intelligenciájának köszönhetôen hihetetlenül gyorsan tanul, s elômenetelével általában messze lehagyja a többi kutyát. A tanultakat aztán szívesen gyakorolja, mintegy megmutatva közönségének, mi mindent tud. Egyébként is kész bármikor, bármilyen körülmények között rendelkezésre állni és engedelmeskedni a parancsnak. Ezt sok fajtától eltérôen nem gépiesen, valami beidegzôdés hatására teszi, hanem sokkal inkább azért, hogy gazdája kedvében járjon.
Az American Staffordshire Terrier egyszerûen imádja gazdáját és annak családját. Számára a legfontosabb, hogy szerettei körében tartózkodhasson. Vele valóban együtt kell élni, ami egyébként hálás dolog. Remek társkutya, aki mindig kedvünkben akar járni. Lesi minden kívánságunkat, s nagyon érzékeny gazdája hangulatváltozásaira.
Gazdájától elvárja, hogy hozzá hasonlóan karakteres, ugyanakkor vidám természet legyen. Nem szívleli a gyáva, határozatlan vagy éppen a színlelô, aljas embereket. Az ilyen személyeket kiszelektálja a látogatók, a gazda ismerôsei közül, s ôket elkerülve világosan értésükre adja irántuk érzett megvetését.
 Az igazi tenyésztôk ezért fordítanak megkülönböztetett figyelmet a karakter kérdésére. Csak tökéletesen kiegyensúlyozott idegrendszerû egyedeket párosítanak egymással, hogy ez a pompás természet megmaradjon ilyennek. Egy amstaff esetében a labilis idegrendszerbôl eredô kiszámíthatatlan viselkedés egyszerûen életveszélyes. Ne feledjük, olyan kutyáról beszélünk, amelyet fizikai adottságai messze a többi fajta, különösen pedig az ember fölé emelnek.
Amstaff a mindenes
A sétáltatások és kiállítások mellett az általam felvállalt társadalmi munka révén is, nap mint nap sok kutyatulajdonossal találkozom. Velük elbeszélgetve mindig elôkerül a következô téma: melyik kutyafajta a legintelligensebb, a legtökéletesebb? Persze mindegyikük a saját fajtáját dicséri, miszerint a foxinál, labradornál, vizslánál, stb. nincs okosabb kutya a világon. Én ezeket a különbözô történetekkel is „alátámasztott” okfejtéseket mosolyogva hallgatom, az eredetileg feltett kérdésre a választ ugyanis már évekkel ezelôtt megtaláltam.
Melyik az a fajta, amellyel éppúgy vadászhatsz, mint a vizslával vagy retrieverrel? Amelyik alkalmas a vércsapa követésére, mint a véreb, vagy a hatalmas vaddisznó lefogására, mint a Dogo Argentino? Amelyik tökéletesen ellátja a házôrzés, a személyvédelem feladatát, mint a rottweiler vagy a dobermann? Amelyik a határon, reptéren felkutatja a kábítószert? Kiment egy síró csecsemôt az égô házból, vagy megtalál egy ájult felnôttet a földrengésben összeomlott épület romjai alatt? Babysittere a kisbabának, játékszere a gyermeknek, sporttársa a fiatalnak, társa és „gondozója” az idôs embernek? Aki bohóckodásával, kedvességével jobb kedvre deríti a betegeket a kórházban? Sztárja a kiállításnak, az ôrzô-védô munkavizsgának és az Agility-versenynek? A válasz minden kérdésre a kutyatenyésztés csúcsterméke, a nagyszerû American Staffordshire Terrier.
Mi a különbség a pit-bull és az amstaff között ?
 Mivel ez a leggyakrabban elhangzó kérdés a laikusok részérôl, és evvel kapcsolatban hallani az önjelölt szakértôk által adott legtöbb téves magyarázatot, mindenképpen megéri részletesen tárgyalni ezt a témát.
Az 1890-es évek elôtt - mai nevén, fajtaként - nem ismerték sem az APBT-t, sem az American Staffordshire Terrier-t. Csak viadorkutyák voltak, melyeket kizárólag más kutyák elleni küzdelemre tenyésztettek. A cél a minél erôsebb, kitartóbb és a „game” tulajdonságot leginkább kifejezô egyedek kialakítása volt. Mivel ennek érdekében a fellelhetô összes alkalmas kutyát (régi típusú bulldogok, „half and half” ebek, terrierek, molosszoidok, stb. ) tenyésztésbe vonták, a legkülönfélébb mértékben keresztezve ôket egymással, igencsak szerteágazó keverékek láttak napvilágot. Ezeket a küllemükben és méretükben jelentôsen különbözô négylábú harcosokat rengeteg néven ismerték, várostól és tenyésztôtôl függôen. Ezt a heterogén masszát maga a harc tette egységesebbé néhány év, évtized alatt, mivel csak a legjobb fizikumú és legjobban küzdô egyedek maradtak életben és jutottak továbbtenyésztési lehetôséghez. A küzdôkutya-állomány újabb generációinak képviselôi így hamarosan hasonlítani kezdtek egymáshoz.
Az ideális társ- és munkakutya megteremtését célul kitűzôk ezekre a gladiátorebekre építkezve fogtak hozzá az új fajta kialakításához. Munkájukat a leghíresebb küzdôegyedekre alapozva kezdték meg, azzal a céllal, hogy megôrizzék a kompakt megjelenést és a hihetetlen fizikumot, ugyanakkor a kezdetektôl megkülönböztetett figyelmet fordítottak a jellem, a kiegyensúlyozott idegrendszer és a mindennapi feladatokra való alkalmasság kérdésére. A múlt század utolsó éveiben már önálló, a viadorebektôl teljesen elkülönült típust képviselt a küllemre és jellemre tenyésztett állomány, számos rajongót szerezve magának a városi kutyabarátok, de a vidéki farmerek, vadászok körében is. A célirányos tenyésztés során a kitűzött céloknak (ôrzô-védô munka, vadászat, állatterelés, stb.) megfelelôen ezek a kutyák a gladiátorkutyáknál jellemzôen nagyobbak és testesebbek (azaz némileg lassabbak), a fordulékonyságot biztosító ideális szikár felépítésnél árnyalatnyival zömökebbek lettek. Mondjuk ki: tulajdonképpen alkalmatlanná váltak a harcra! Mindazonáltal vannak nagyon nagytestű Pit Bull-ok is, akik még mindig ôseik hivatását űzik az arénákban. Ugyanakkor ne felejtsük el azt sem, hogy a - nagyon idézôjelesen mondva! - „elpuhult” kiállítási változat fizikálisan még mindig fényévekre van az összes többi fajtától.
Ezt a homogenizálódás útjára lépett társaságot próbálta önálló fajtaként elismertetni egy lelkes tenyésztôkbôl álló csoport. Mivel az AKC-nál elutasításra találtak, megalapították saját klubjukat, az UKC-t. Megkezdték a törzskönyvezést is, melyhez a fajta megfelelô elnevezésének az American Pit Bull Terrier-t találták. A fajta rajongóinak egy része viszont nem fogadta el a véres eredetre túlságosan is direkt módon utaló megjelölést, s ôk már kimondottan show-célokat is kitűztek. Távozásukat az UKC-ból különösen helyesnek ítélték, mikor ezt az általuk elutasított nevet a kutyaharc hívei is használni kezdték. A harmadik, bár tulajdonképpen legrégebbi tábor a küllemre való tenyésztést elutasította, és szintén önálló szervezettel állt elô: ez volt az ADBA. A Pit Bull nevet elutasító hívek ugyanakkor nem adták fel azon tervüket, hogy egy mindenki által elismert és elfogadott fajtát alakítsanak ki. Saját elnevezést találva és önálló klubot (STCA ) hozva létre, kitartó és lelkes munkájuk eredményeként végül elfoglalhatták helyüket a „polgári” fajtákat gondozó AKC-n belül.
Szóval, mi is a különbség? Ha sarkosan akarok fogalmazni, akkor azt is mondhatom, hogy nem sok: az amstaff pusztán küllemre és jellemre, azaz nem harcra tenyésztett APBT. Ezek szerint azokat a kölyköket, melyek két kedvencként vagy munkakutyaként tartott - azaz nem viador - Pit Bull párosításából származnak, már automatikusan amstaffnak kellene tekintenünk ? Természetesen nem. Az American Staffordshire Terrier csaknem nyolcvan éve önállónak tekintett és úgy is tenyésztett fajta. Gyökerei visszanyúlnak ugyan a Pit Bull-ig, de a célirányos küllemtenyésztés következtében rövid idôn belül jelentôsen eltávolodott ettôl az eredettôl. Ne feledjük, hogy az amstaff esetében sohasem volt jellemzô a harci arénákban való alkalmazás, mivel már kialakítását is éppen az ettôl való elkülönülés szándéka motiválta. Mára egyébként is csupán az APBT-k töredékét használják kutyaharcra, ugyanakkor az amstaffok száma világszerte messze felülmúlja rosszhírű rokonaikét. A dilettáns önjelölt szakértôk szerint viszont, akik „tudásukat” a bulvár- és pletykalapokból szerezték, minden erôteljes felépítésű, rövidszôrű középméretű kutya (így a Staffordshire Bull Terrier, de a tojásfejű Bull Terrier, a fehér színű Dogo Argentíno, sôt néha a boxer is) továbbra is: Pit Bull.
Akkor mi a helyzet azokkal az UKC-nál vezetett Pit Bull-vérvonalakkal, melyeket gazdáik - az AMST-hoz hasonlóan - immár száz éve elsôsorban küllemre és munkára tenyésztenek ? Ezen kutyák külseje és méretei gyakorlatilag azonosak a mai modern amstafféval, s legtöbbször még hozzáértôknek is nehézséget okoz megkülönböztetésük. Bizony, ez már fogósabb kérdés, bár az engedékenyebb UKC-standard ad némi támpontot, például a szôrzet és az orr színének tekintetében. Azonban éppen maguk az UKC-tenyésztôk hangoztatják, hogy kutyáik „igazi Pit Bull-ok”, amstaff beütés nélkül.
Ezzel meghúzzák a határvonalat a két fajta között ? Igen és nem. Ezek a tenyésztôk azt mondják, hogy az amstaff csak egy utóbb kitalált név ugyanarra az általuk tartott kutyára. Vallják, hogy ôk tenyésztik az eredeti vérvonalat, s az STCA, majd az AKC csak átkeresztelte az UKC-nál 1898. óta törzskönyvezett fajtát. A viadorkutyákat továbbnemesítve áldozatos munkával ôk alakították ki a XX. századi tökéletes használati fajtát, a Pit Bull Terriert. Hitvallásuk természetesen nem a viadalok felvállalásán alapszik, sôt éppen ellenkezôleg. Határozottan fellépnek a kutyaharc ellen, ugyanakkor úgy tartják, hogy a Pit Bull az igazi, eredeti fajta.
Újabb fejtörést okoznak viszont azok a tenyésztôk, akik kutyáikat az AKC és az UKC törzskönyveibe is bevezettetik. Ez azt jelentené, hogy ezek az egyedek egyszerre (küllemre tenyésztett) Pit Bull-ok és amstaffok is lennének ? Ezen a ponton az eltérés már tényleg csak árnyalatnyi, az eljárás magyarázata viszont roppant egyszerű. A nagy, magukat világszervezetnek tartó kluboknál ugyanis az a bevett gyakorlat, hogy kiállításaikon csak az általuk bejegyzett kutyák vehetnek részt. Néhány tenyésztô csak azért jegyezteti be kutyáit mindkét szervezetnél, hogy mindkét klub kiállításain indulhassanak. Ezeket az egyedeket „dual registered”, azaz „kettôs bejegyzésű” kutyáknak hívjuk. Az egyik leghíresebb mai tenyészet, amelyik folyamatosan ezzel az eljárással él, a jól ismert Sierra Kennel Kaliforniában.
Ez is mutatja, hogy a múlt század végének viadorkutyáiból kinemesített show-egyedek kétféle néven futó változatai, vagyis az UKC-pit bullok és az AKC-amerikai staffordshire terrierek tulajdonképpen - mármint a nevükön kívül - nem különböznek egymástól. Közös eredetük, illetve a mindkét szervezetnél prioritást élvezô nemes tenyésztési cél eredményeként fennálló megtévesztô hasonlóságuk indokolja, hogy ne unokatestvérekként, hanem egyenesen ikrekként beszéljünk róluk. Noha vannak, akik úgymond az amstaff érdekében ezt kikérik maguknak, én azt vallom: nem kell szégyellnünk ezt a rokonságot! Szégyenkezésre inkább azoknak van okuk, akik kutyáikat fajtától függetlenül nemtelen célokra használják, vagy egyszerűen csak képtelenek megnevelni azokat.
Másik oldalról viszont - az amstaff és a tipikus ADBA-pit bull terrier között - hol halványabban, hol határozottabban, de mindenképpen meghúzható a választóvonal. Ennek a vonalnak a „vastagsága”, illetve megléte csak a hozzászóló szaktudásán múlik. Sok dilettánssal ellentétben kijelentem, hogy nem lehet szín, méret vagy súlyadatok alapján dönteni! A fejtípus megítélése viszont, noha a két fajta koponyája felépítés szempontjából csaknem azonos, már meghatározó lehet. Az átlag pit feje ugyanis kevésbé elegáns, stoppja legtöbbször kevésbé kifejezett, s homloka is keskenyebb. Azonkívül a kutya egésze által keltett benyomás is döntô: az amstaff ugyanis tükröz egyfajta „telivérséget”, ami az évtizedekkel ezelôtt megállapított standard alapján folyó tenyésztésnek köszönhetôen alakult ki. Ezt azonban az „unokatestvérnél” - anélkül, hogy az ADBÁ-s Pit Bull-okat bántani akarnám - általában hiába próbáljuk megérezni.
Kocsis Miklós
Találó a mondás, hogy az amstaff valójában egy Pit Bull szmokingban |
AJÁNLOM AZ OLDALT
