A Hóviharban

Az élet igazságtalan - morogta keserűen az orra alá a zömök férfialak. A bokáig érő hóban teljesen átázott a bakancsa, és hosszú szőrmekabátját beborította jég, ráadásul maga után húzott balta is szinte elviselhetetlenül nehéz súly volt a tomboló hóviharban. Már órák óta baktatott hazafelé az erdőből, és még mindig csak félúton tartott az otthonához. Az orra egészen pirosas árnyalatot vett fel a fagyban. A kezdetben még meleg vércseppek mostanra az arcára fagytak. A baltáról már eltűnt a maradványok nagy része. Egy kicsit megállt pihenni, hátát egy vastag törzsű fának vetette. Nagyon nehéz este állt mögötte. Maga mögött hagyta mindazt, amit gyűlölt, de ami a részét is képezte eddigi életének.  Keserűen a kezére pillantott. Tenyerén, és a kabátján fagyott vér éktelenkedett. Elgondolkodott.

- Vajon megérte? – sorra végigvette mögötte álló eseményeket. Hirtelen hiányérzet fogta el. Az eddig őt éltető kitörni, és harcolni akarás helyét végtelen űr vette át. A mai estéig volt célja, volt értelme az életének, most viszont nincs semmi, és senki, csak Ő.

- Másként nem lehetett volna megoldani – jutott végeredményre. Erőt vett magán és folytatta az útját, ki az erdőből, egy bizonytalan ösvényen.