Abban voltam biztos egyedül, hogy segíteni akarok és fogok is bármi áron. De még nem voltam kész rá.

Ő megérkezett, az események pedig megindultak. Én nem tehettem semmit, csak reméltem.

Az első személyes találkozásunkkor halálra rémített… ő sem volt felkészülve. Félni kezdtem, hogy miattam lesz vége mindennek, mikor még el sem kezdődött.

Ám ő erős volt. Sokkal erősebb, mint hittem.

Néhány hét elteltével felkészülve éreztem magam testileg és lelkileg is arra, hogy szembenézzek a múltammal és Buffy-val. De amikor ő meglátta démoni arcom, elüldözött magától. Persze mire is számítottam? A Vadász majd üdvrivalgásban fog kitörni, hogy akibe beleszeretett az egy vámpír? Közben egyéb kérdések is keringtek a fejemben és nem értettem, hogy miért fáj nekem a távolság, amit tart, hiszen jobb így. Neki egy embertárs kell! De mégis reméltem, hogy idővel megérti, hogy bennem megbízhat… azt a kavargó érzést az ész nem szűntethette meg.

Ezután mindig, amikor szüksége volt segítségre, én ott voltam és mellette harcoltam a gonosz ellen.

Végre érezte, hogy bízhat bennem és többé nem kételkedett a szavamban.

A nehézségek egyre közelebb hoztak minket, és egyre inkább éreztem, hogy nélküle nem lenne értelme az életemnek, a cselekedeteimnek. Egymás támasza lettünk és minden nehézségünket megoszthattuk a másikkal, ami könnyebbé tette mindkettőnk életét.

De a gonosz újra erőt gyűjtött a leszámolásra és úgy tűnt, együtt sem vagyunk olyan erősek, hogy legyőzzük. A létünk és szerelmünk vége egyre közeledett és annyi idő után ismét rettegtünk, de még mindig ott volt a másik, aki enyhíthette az érzést, és nyugalmat hozhatott a zűrzavarban. Egy ilyen pillanatban, elszakadtunk a világtól és csak egymásba kapaszkodtunk és képtelenek voltunk már arra gondolni, hogy a halál utolérhet bármikor. Elegünk volt az egészből, már csak boldogok akartunk lenni együtt, ha utoljára is.

Én nem is gondolkodtam… csak azt követtem, amit a szívem diktált, amit a lelkem diktált.

Boldog voltam, mint még soha, mióta visszakaptam a lelkem. Nem éreztem a fájdalmat, amit évszázadok során meggyilkolt áldozataim miatt éreztem. Csak ő volt és én.

Aztán végighasított bennem egy rettentő fájdalom, amit eddig még soha nem éreztem. Mintha haldokolnék… mintha haldokolna bennem valami.

Ekkor megszűnt minden. Mintha kómába estem volna.

Hirtelen fényesség villant fel előttem, utána pedig a hátamban valami forróság lüktetett és akkor megláttam Őt.

Nagyon ijedt volt. Nem értettem miért. Megszólítottam:

- Buffy, Mi történik? – Már alig bírta tartani a könnyeit. Megcsókoltam, de most nem nyugodott meg – Szeretlek – mondta könnyeivel küszködve. Lenéztem, és megláttam a kardot. Hirtelen belém döfte. Éreztem a hideg fémet a hasamban és az éles fájdalmat. Felnéztem, és ő már zokogott. Hirtelen rájöttem, mi történik, és boldog voltam, hogy az ő arcát látom utoljára ebből a világból.

Aztán elnyelt a pokol tüze…

Megijedtem. Többször éreztem már ezt a fajta félelmet, és

eljött, az a pillanat, amikor úgy éreztem, elég.

Ezt még egyszer nem tudnám elviselni sem én, sem pedig ő.

Akármennyire fájt, meg kellett hoznom életem talán

eddigi legnehezebb döntését.

Erősebbek leszünk, ha az életünket egymás nélkül folytatjuk.

Senki sem mondta, hogy könnyebb lesz, de mindketten tudtuk

- még ha nem is akartuk bevallani magunknak -, hogy a mi

kapcsolatunk nem vezet sehova. Nem lehet jövője egy olyan párnak,

aminek az egyik tagja örökre fiatal marad.

El kellett mennem.

Los Angeles-t választottam az újrakezdés színterének, csak azt nem

tudtam, hogy hogyan kezdjem újra Sunnydale-ben felépített életem.

Elhatároztam, hogy megpróbálom itt is segíteni az embereket.

A talajt viszont egyre jobban elveszítettem a lábam alól.

Nem tudtam leplezni magam előtt, hogy mennyire hiányzik, és hogy

nélküle már semminek nem találom többé értelmét. Egyre jobban

kívántam az emberi vért. Éreztem, hogy nemsokára eljön az az éjszaka,

amikor én sem leszek különb az éjszaka kegyetlen ragadozóitól.

De az erők megint megsegítettek.

Egy démon, vagyis egy féldémon érkezett a segítségemre, aki Doyle-nak nevezte

magát. Felajánlotta a látomásait, hogy azok majd segítenek nekem a gonosz

elleni harcban. Aztán találkoztam Cordelia-val, akinek azaz ötlete támadt,

hogy nyissunk egy nyomozói irodát a különleges eseteknek.

Az ötlet bevált és fokozatosan sikeres lett az iroda, de ennek ellenére nem

tudtam elfelejteni Buffy-t. Nem bírtam szabadulni tőle, és visszajártam

Sunnydale-be, hogy legalább távolról láthassam.

Egyik nap Buffy megjelent az irodában. Tudta, hogy ott voltam… érezte. Akkor egy

démont üldöztem. Amikor a csatornában kerestem rám támadt. Sikerült

megsebesítenie. A sebem nem volt komoly, én viszont megöltem őt, a vére pedig

beszennyezte a sebemet. Ilyen persze bármelyik csatában megeshet, de most

különös dolog történt. A sebem begyógyult és furcsa fény futott végig rajtam…

majd olyat éreztem, amit utoljára 254 évvel ezelőtt. A szívem dobogását.

Ember lettem újra. A szituáció felfoghatatlan volt. De jobban éreztem magam,

mint valaha. Ami pedig a legfontosabb volt: Buffy és én közém többé nem állt

semmi! Tökéletesen boldog lehettem minden bűnhődés nélkül, amit ki is

használtunk. Végre minden megoldódott. Fantasztikus érzés volt!

Aztán minden összeomlott. Kiderült, hogy a démon, amit elvileg megöltem

életre kelt, mivel a vére gyógyító hatású (ahogy ezt én is megtapasztaltam).

Buffy-nak egyedül kellett szembeszállnia a hatalmas démonnal és én nem

Segíthettem neki. De ez még nem volt elég. Kiderült, hogy Buffy meg fog

halni, egy elkövetkező harc során. Tudtam, hogy ez nem történhet meg, az

egyszerűen lehetetlen. Ezért felajánlottam az én emberi életem, hogy ő

élhessen. Megint minden a régi volt.

Az évek teltek és a köztünk lévő távolság csak nőtt. Már nem jártam

Sunnydale-ben egy ideje. Úgysem használt volna semelyikünknek. Csak ritkán

hallottam róla híreket. Az egész olyan furcsa volt. Ő volt a minden és lassan

kezdett semmivé válni. Az érzelmeim is változtak, de bármerre fordultam csak

csalódást éreztem. Minden érzelem kezdett kihalni belőlem. Kezdtem üres lenni.

Az ürességben pedig megint megláttam őt, aki egy biztos pont volt. Mindig ott voltunk egymásnak.
Én voltam az, aki mindezt semmibe vette és otthagyta egyedül a bajban.

Visszagondolva nem értettem miért tettem ezt. A vágy, hogy újra lássam egyre megszületett az elhatározás: Visszamegyek.

Éjszaka érkeztem meg Sunnydale-be. Hirtelen minden emlék, jók és rosszak egyaránt megrohantak. Elkezdtem végigjárni a helyszíneket. Elmentem a Bronze-hoz, de csak távolról néztem a bejáratot. Féltem, hogy találkozunk. Vágytam rá, de még várnom kellett. Nem akartam lerohanni.

Elmentem a temetőbe. Csend fogadott. Nem egészen erre számítottam. Reméltem, hogy itt lesz. De nem láttam.

Aztán megéreztem. Valahol itt van a temetőben. Nem láttam sehol. Gyanakodtam, hogy valaki csapdába akar csalni, de sehol semmi. Aztán egy kripta mellé érve hangfoszlányokra lettem figyelmes. Buffy volt ott, de nem tűnt úgy, hogy veszélyben lenne. Beszélgetett valakivel, akinek a hangja rettentő ismerős volt, aztán rájöttem. Spike volt az. A kripta vaskos ajtaján keresztül csak nagyon halványan hallottam valamit. Arról hallottam, hogy Spike-ba beültettek egy chipet, amitől nem tudta bántani az embereket és Buffy oldalán kezdett küzdeni… mellette a gonosz ellen. A gondolat egyáltalán nem vidított fel. Az meg főleg nem, hogy a halk beszéd közé néha keveredett halk nevetés és elég gyakran nagyobb szünetek. De nem mehettem be. Igazából tisztában voltam vele mi történik, de nem akartam tudomásul venni. Ő nem tehetett róla. Én hagytam el. Az élet pedig megy tovább. Tomboltak bennem az indulatok, de csak egy halk sóhaj volt az egyetlen, amit ebben a helyzetben tehettem. Akkor hirtelen a beszéd, nevetés és kisebb csöndek lüktetése abbamaradt és hirtelen elhallgattak.

Hirtelen feltépte a kripta ajtaját. Körbekémlelt, majd hallgatózott. Az arcán volt valami furcsa csalódottság. Már nem ment vissza a kriptába. Szó nélkül becsukta az ajtót és csöndben elsétált.

Egy távoli fa mögül néztem őt.

A nappalt a csatornarendszerben töltöttem. Utoljára 7 évvel ezelőtt kellett ilyen módon rejtőznöm. A régi lakásom már romokban hevert. A jelekből ítélve megtalálhatta néhány vámpír, és ebédlőnek használhatta. Mindenhol vér és mocsok. Nem volt értelme rendbe tenni… még nem.

Bolyongtam, és közben a tegnap eseményei jártak a fejemben. Felvillant előttem Buffy arca. Istenem, milyen gyönyörű. Már majdnem elfelejtettem. Ami pedig a legfontosabb, örült nekem. Vagy csak kíváncsi volt, hogy miért jöttem ide már megint zaklatni. Már megint a kétségek. Végül is nem ismerem már. Nem tudhatom igazából, hogy fog reagálni. De ez így nem mehetett tovább.

Alkonyodott. Amikor a nap utolsó sugarai is eltűntek, előbújtam rejtekhelyemről.

Még mindig azon járt a fejem, vajon hogyan állhatnék elé. Talán már tudja, hogy itt vagyok, de hogyan fog fogadni?

Végül arra jutottam, hogy ez egyszerűen nem vezet sehova. Egyfolytában a kétségek gyötörnek. Elég a várakozásból! Akárhol is van, most megkeresem.

Aztán megláttam. A temető felé tartott szokásos őrjáratára.

- Buffy! – megállt. Én vagyok az, Angel. – felém fordult. Nem tudtam kivenni, hogy mi jár a fejében.

- Nagyon jól tudom ki vagy! Miért jöttél?

- Visszajöttem. Nem bírtam már tovább nélküled. Rettentően hiányoztál. Tudom, hogy hibáztam. Nem kellett volna itt hagynom téged. Ha haragszol…

- Ha haragszom?? Faképnél hagytál, pedig azt hittem, hogy mi egymás támaszai vagyunk! Hogy egy a sorsunk, és csak mi tudjuk megérteni igazán a másikat! Tudod egyáltalán, hogy mi van velem? Hogy miken mentem keresztül? Mert szerintem fogalmad sincs róla!

- Teljesen igazad van, tényleg nem tudom mi történt veled, és már rettentően sajnálom. De ezen már nem tudok változtatni! Azt viszont elhiheted nekem, hogy minden vágyam, hogy ezt bepótoljam.

- Tudom. – lassan közelebb jött. Mélyen a szemembe nézett. – Amióta elmentél, mindig reméltem, hogy egyszer visszajössz. De ha megint elmész… - könnybe lábadt a szeme.

Olyan erősen szorítottam, mintha az életem függött volna tőle.

- Soha többé nem megyek el. – suttogtam. Elképesztő megkönnyebbülés volt tudni és érezni, hogy még mindig ugyanúgy érez irántam, mint évekkel ezelőtt.

Újra megszokni Sunnydale-t, nem volt túl nehéz. Talán nappal csöndesebb, mint Los Angeles, de éjszaka legalább annyira nyüzsögnek itt is a sötét erők. Az iroda miatt nem aggódtam. Már egyszer elboldogultak nélkülem, most pedig megértették, hogy ha lehetőségem van a boldogságra, akkor azt ki kell használni.

Most már soha többé nem hagyom el Buffy-t, mert akármi történik, mi így vagyunk boldogok. A sorsunk összefonódik, és a legjobban mi érthetjük csak meg egymást.

Együtt harcolunk a gonosz ellen, végre megint egymás mellett.

Írta:Maxim

Köszönjük neki!