Felpattantam és felöltöztem. Nagyon régen láttam, és különbenis, akár még szüksége is lehet rám. Néhány perc múlva már vágtattam is a temető felé, mintha az lenne a világ legjobb helye és időben oda kell érnem, hogy be tudjak jutni.

Nem tévedtem. Ott volt. Megálltam tőle messzire, mert ismertem, tudtam hogy észrevenne. Főleg itt, az igazi munkaterületén, ahol aztán nagyon kell figyelnie a vámpírok lépteinek zajára.

Az olyan zajokra, amilyeneket én is ejtek.

Erősen koncentrálva nézett körbe-körbe, figyelt minden idegszálával, de egyelőre nem vett észre. Mosolyogva közeledni kezdtem, nem én tehettem róla, hogy szándékommal ellentétben megijesztettem. Figyelmét elvonta valami csillogó a földön, azért hajolt le. Ahogy mögé értem, megéreztem ezen a valamin azt az ősi szagot, ami az életet tartotta bennem.

– Vér. – mondtam, ezzel komolyan megijesztve. Megpördült, hogy üssön ha kell, de szerencsére idejében megismert. Köhintett és zavartan üdvözölt.

– Szia! Jó hogy…véres?

Nem ezt akarta mondani, tudtam jól. Zavarban volt, és mint mindig ha így láttam, én sem tudtam mit mondjak. Rengeteg minden az eszembe juthatott volna, de uralkodtam magamon és nem azzal foglalkoztam.

– Érzem a szagát.

– Ó. – a karkötőre nézett, forgatta a kezében.– Elég vékony. Biztos egy lányé volt.

– Biztos.

Mély lélegzetet vett, aztán bátran rámnézett.

– Azon gondolkodtam, mi lenne, ha néha találkoznánk vér nélkül is. – egy szót sem szóltam, egyelőre. – Ez nem vicces.

– Te randizni akarsz?

– Ki beszélt randiról? Egy szóval sem mondtam.

– Jó. Csak inni akarsz egy kávét.

– Kávét?

Olyan értetlenül állt előttem, hogy kedvem lett volna megrázni. És magamat is. Ő még kislány!

– Tudtam, hogy ez lesz. – mondtam sokkal gúnyosabban, mint szerettem volna. Ez meg is tette a hatását, benne is felébredt a dac. Felszegte az állát, és zárkózottan nézett rám.

– Mi? Szerinted mi lett?

– Te 16 éves vagy, én 241.

– Tudok számolni. – valósággal sziszegte, mint egy kígyó, aki képes megmarni pillanatokon belül.

– Nem tudod mit csinálsz és nem tudod, mit akarsz.

– Ó, tudom mit nem akarok! Nem akarok beszélni veled! – ezzel el akart száguldani mellettem. Amint azonban mellém ért, tudtam, hogy nem tudom így elengedni. El kell neki mondanom, hogy nem én nem akarom! Utána fordultam, a hangom meg is állította.

– Figyelj! Ha randizunk, az első lépés után következik a második.

– Az első lépés már rég megtörtént. Nem gondolod, hogy egy kicsit későn figyelmeztetsz?

– Téged akarlak megvédeni. Nem tudjuk, mi történne.

– Szerintem ez természetes.

Teljesen mást válaszolt, mint amit vártam. Megenyhült, eltűnt a düh a szemeiből. Ahelyett, hogy elgondolkozott volna azon, amit mondtam. Hát mit képzel? Hogy velem kacagás lehet egy kapcsolat? Ennyire nem lehet naív!

Én lettem dühös. Elkaptam a karját és magamhoz rántottam, de mint mindig ha hozzáértem, teljesen elfelejtettem eredeti szándékomat. Az pedig, hogy a szemében láttam hogy várja a csókomat, végleg elásott. Az eredetileg tervezett erőteljes rázás helyett csak folytott dühvel ennyit mondtam:

– Ez nem egy mese! Ha megcsókollak te nem fogsz felébredni az álomból, mint a királylány!

Az arcán végigszántó érzelmek a szívembe martak. Minden ebbe a gyönyörű szempárba volt írva, és én úgy olvastam benne, mint egy nyitott könyben.

– Nem. – felelte szomorúan. – Ha megcsókolsz, én meg akarok halni. –kiszakította magát a karjaimból és elrohant.

Nem követtem. A lelkiismeretfurdalás a földbe gyökerezett. Hogy játszhattam vele? Hisz idejöttem, hogy lássam. És ő örült nekem. Összeszedte a bátorságát és elhívott. Én pedig elküldtem. De ekkor még egy részem úgy érezte, hogy helyesen döntöttem. Egy nagyon kicsiny részem.

Amikor pár nap múlva Giles hívott, hogy segítenem kell, Buffy beteg nem akarja zavarni, természetesen mentem. Kérdezte, hol találtuk azt a karkötőt, mert az egy eltűnt lányé. Mondtam, hogy a temető déli falánál. Miután Willow megállapította, hogy jé, valóban nincs tükörképem, végre elgondolkozott azon amit mondtam, és furcsa módon ijedt szemeket meresztett.

– A déli falnál az egyetemnél…az egyesületi háznál…

– Elrabolták a lányt?– kérdeztem aggódva. – Menjünk oda!

Giles és én azonnal elindultunk, de Willow kissé hisztérikus hangja megállított minket.

– BUFYY!!

– Még nem tudunk semmi biztosat, ne zavarjuk addig. – mondta Giles, de Willow folytatta.

– Ott van Cordeliával! Bulizni mentek a zéta-kappásokkal.

Giles elképedt, rólam nem is beszélve.

– Hazudott nekem? –kérdezte Giles.

– Hát… – nyögte Willow. Ezekután féltem feltenni a kérdést.

– És…randija volt?

– Hát…– volt ismét a válasz, ami őszintén elkeserített. – Mégis mit gondolsz, miért ment el a buliba? Mert te állandóan leráztad! Maga pedig megfojtja az elvárásaival! 16 éves, de úgy kell élnie, mint egy 40 évesnek. Egy perc szabadidőt nem ad neki! Én tudom, hogy ő a Kiválasztott, de attól még hagynia kéne élni! – ez Giles-nak szólt, a figyelő mélyen el is gondolkozott a szavakon és érezte is az igazukat. Azt hittem, én megúszom a további leszúrást, de tévednem kellett. – Te meg…te meg örökké fogsz élni, mégsincs időd egyetlen kávéra??

Ez végképp betett a lelkiismeretemnek. Rosszul döntöttem, és ezt jóvá kell majd tennem. Ha még lesz rá alkalmam. Elvágtattunk hát a klubházhoz. Teljes csend uralkodott a környéken is és odabenn is, amikor megjelent Xander. Egy furcsa csuha volt rajta, de amikor kérdezték tőle, hogy került rá, fura választ adott. A többi, amit mondott, jobban érdekelt.

– Buffy és Cordelia még benn van. Láttam az autójukat.

– Ez valami szertartás lesz. – mondta Giles nem örülve a dolognak.

– Az eltűnt lányokkal. – aggódott Willow.

– És Buffyval. – dühöngtem, és nem szabtam gátat démoni énemnek. Nem érdekelt, hogy a többiek látják az arcomat így, elvégre is vámpír vagyok, így vagyok erősebb. És ki kell hoznunk Buffyt.

Könnyen bejutottunk a házba, emberek nem állhatnak az utamba. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy Buffy itt van és meg kell menteni. Bár gondolhattam volna, hogy tud magára vigyázni.

Mire lejutottunk a szertartás helyszínét képező pincébe, éppen beleszúrt egy kardot valami iszonyatos kígyó – és emberszerű lény testébe, amitől az hamarosan padlóra került és meg is halt. Több csuhás srác is volt odalenn, a többiek szétszóródtak és őket fogták le, én pedig Buffy mögé álltam a hüllőembert tartva szemmel. Meggyőződve róla hogy nem kel fel, ránéztem, ő pedig vissza rám. Szemrehányás lehetett a tekintetemben, mert szégyellve magát lehajtotta a fejét. Így fogalmam sem lehetett mit gondolhat róla, hogy a következő pillanatban Cordelia vetette magát a karjaimba.

– Már megint megmentettél!! Annyira örülök neked! – áradozott még, de nem érdekelt mit mond. Csak Buffyt néztem, és próbáltam belelátni a fejébe. Mivel azonban neki és Giles-nak fontos beszélgetése volt hátra, jobbnak láttam elmenni. Hátat fordítottam és leléptem.

Tudtam, hogy többé nem leszek képes elviselni, ha mással lesz. Főleg úgy nem, ha én kényszerítem rá. Tudtam, hogy most nekem kell lépnem. Nem mondhatnám, hogy tele voltam magabiztossággal, amikor másnap lementem a Bronze-ba hogy megkeressem. Két jóban- rosszban legjobb barátja körében ült. Nagyot nyeltem és lesz ami lesz alapon odasétáltam hozzájuk. Előbb észrevett mint odaértem volna. Megdermedt, azok a félelmetes szemei tágra nyíltak, és ez kicsit visszaadott a bátorságomból. Rámosolyogtam és köszöntem.

– Sziasztok!

Ők is köszöntek, Xander kissé kevésbé lelkesen mint a másik kettő, de mit érdekelt ő engem?

– Buffy…– egyelőre csak ennyit voltam képes kinyögni, de ő sem többet.

– Angel…

– Xander. – mondta a fejét csóválva a srác, de olvasta tovább az újságot, amikor látta hogy nem figyelünk rá.

– Azt hallottam, hogy itt van kávé. – vágtam ki nagy nehezen a nem túl eredeti mondatot. – Gondoltam megihatnánk egyet. Egyszer…Ha akarod…

Örült neki!! Boldogan állapítottam meg, hogy örült neki! Rámmosolygott, én vissza.

– Jó. Egyszer. – magabiztosan biccentett, és én már éreztem, hogy most pofon jön. – Majd szólok.

Felállt és egész egyszerűen kiment. Úgy néztem utána, mint akit agyonütöttek.

Beletelt egy kis időbe, míg felfogtam, hogy csak ugyanazt tette velem, amit én vele. Megbűntett érte. Azt akarta, hogy én is átérezzem a visszautasítás hideg érzését.

Ha azonban a bűntetés ideje lejár, akkor majd minden megváltozik. És meg fogjuk inni azt a kávét…

Írta: Rebeka

Köszönjük neki!