Majdnem a londoni tûzvész elõtt történt, egy mámoros éjszakán, ami ugyanolyannak indult, mint a többi.De ez az éjszaka az életembe, és sok más ember életébe került.Talán tudatlan voltam, vagy vakmerõ és játszottam a bátort, aki mindenre képes és szembeszáll a lehetetlennel is..De a valódi ok az elkeseredettség és társtalanság volt, a céltalan bolyongás és a cél nélküli élet szomorúsága.Ez pedig odáig vezetett, hogy nem voltam képes józanul gondolkodni, megkaptam amit akartam, talán többet is, amiért életem végéig vezekelnem kell.

Túl nagy áldozat ez nekem, az utca söpredékének, egy átlagos embernek.De erre a napra örökké emlékezni fogok..a napra, amikor új életet kezdhettem és semmi nem számított azonkívül, hogy csillapíthatatlan vágyat éreztem a vér ízére, a forróságra, amit nem tud nélkülözni egy vámpír sem…

Vámpír létem sokáig céltalan öldöklésbõl és kegyetlenkedésbõl állt.Élveztem, ha játszadozhattam az ártatlanok életével, minden egyes csepp vér fájdalom és küszködés volt mások számára.

Nagyon sokáig éltem abban a tudatban, hogy ezen már nem lehet változtatni, elfogadtam a tényt, hogy egy szörnyeteg vagyok.

De egy alkalommal, miután megöltem egy ártatlan és vallásos cigánycsalád egyetlen lánygyermekét, elátkoztak, és életem végéig szenvedésre kényszerítettek:lelket adtak nekem, soha többé nem voltam képes ölni..Nem tudtam kegyetlenségbõl ölni, minden bûnömet kész lettem volna elfelejteni, de a szükség rávitt arra, hogy újból megtegyem. Éhes voltam, de embert nem tudtam volna többé bántani, ezért az állatokat választottam. Sok dolgot kellet megtanulnom, de még több volt, amire nem jöttem rá magamtól.

Szenvedtem és már a halálomon voltam, amikor segítséget kaptam a sorstól. Nyomorúságos életet éltem az utcákon, a sikátorban. Õ felajánlotta, hogy segít, de nekem kellett választanom: vagy maradok egy senki és meghúzom magam, vagy leszek valaki, bár nem igazán megnyerõ, ha valaki vámpír és kiderül róla.

Én egyiket sem választottam. A döntés olyan volt, ami meghatározta egész további életemet anélkül, hogy észrevettem volna. Apró kis mozzanat, de életem addigi legjobb döntésének bizonyult.

Volt egy utolsó lehetõségem.Mielõtt döntöttem volna, elmentem és megnéztem az utolsó ESÉLYEM. A sors elvezetett egy olyan személyhez, aki az én fajtám miatt kényszerült kettõs életet élni, így az õ életét is kettétörte a tudat, hogy más mint a többiek. Megláttam, és tudtam, hogy a sorsunk egy, összetartozunk. Azután mindig ott voltam a nyomában, követtem, szinte az árnyékává váltam.Egyik éjjel, amikor hazáig követtem, figyeltem õt azután is, miután belépett a házba. A szülei aggódva faggatták merre járt, már nagyon késõ volt. De õ nem válaszolt, nem mondhatta ki, ami a szívét nyomta. Ugyanúgy, mint nekem.. Nem mondhatta el, hogy vámpírokra vadászott, miközben mások normális és békés életüket élik. Bement a fürdõszobába és nem bírta tovább, elkezdett sírni, s közben a tükörben nézte magát. Azt, hogy ki lett belõle, hogy miért pont õvele történik ilyesmi, és rettentõen szégyelte magát. Hirtelen felnõtt és felelõsségteljes nõ vált az egykori fiatal diáklányból. Ezt a titkot meg kell õríznie, semmi sem lesz olyan, mint régen volt.Tudta, minden megváltozik..Akkor, könnyes szemekkel döbbentem rá, hogy mekkora fájdalom járhatja át szívét. Belémhasított, hogy mostantól a sorsunk egy. Tudtam, mit kell választanom, és azt is, hogy nem lesz könnyû megtenni. De többé nem volt több kétely.

Így hát, én is vámpírvadász lettem, hogy segítsek azokon, akiket sok éven keresztül csak gyötörtem és fájdalmat okoztam nekik. Most csak ez volt a fontos és az, hogy tudtam mi a célom. De ami még ennél is fontosabb, hogy nem voltam vele egyedül. Ezután nem gyötörtek felesleges kérdések, biztosan tudtam, hogy Érte akár a lelkemet is odaadnám, annyira fontos számomra..Méltóvá válni II.

..De a sorsunk annyira egybefonódott, hogy nem tudtunk elszakadni egymástól. Beleszerettem abba a lányba, aki jóval ezelõtt akár az ellenfelem is lehetett volna. Halálosan beleszerettünk egymásba, pedig tudtuk mi lehet a következménye… végül beteljesült a sorsunk.

Egy különös éjszakán kezdõdött, amikor nekem el kellett volna utaznom a városból, hogy megmentsem egy borzalmas démontól a világot. Ennek a démonnak a darabjait kellett egymástól minél távolabb vinnem, hogy ne tudjon soha többé összeállni és leigázni a Földet. Még aznap este hajóra akartam szállni, de nehéz volt a búcsú.. A szívem zakatolt, nem akartam magárahagyni kedvesemet, gyenge és sebezhetõ voltam..Végül örök hûségem jeléül egy gyûrût ajándékoztam neki, ez volt a legtöbb, amit magamból adhattam.

..De sajnos váratlanul ránk támadtak a sötétség szolgái, a démon feltámadását kívánó vámpírok. Harcoltunk ellenük, de megszerezték tõlünk az áhított darabot a démonból, az utolsót, a hiányzó láncszemet, ami a pusztulást hozta magával.

Így a városban maradtam, együtt kedvesemmel. Az én sebeim hamar begyógyultak, de õ harcot vívott a fájdalom ellen is.

Az esõ csak úgy szakadt, mintha soha nem akarna megállni, mintha a fájdalmunkat akarta volna kifejezni. Teljesen elnyûtt minket a küzdelem, de ezt a fájdalmat és kimerültséget még az esõ is betetézte. Muszály volt valahová elbújnunk és megpihennünk, ahol nyugalmat találunk, amíg a vihar elvonul. De az igazi fájdalmak még csak most kezdõdtek..

Késõ volt, így a legjobb ötletnek az bizonyult, hogy a közelebb esõ otthonban, vagyis az enyémben húzzuk meg magunkat. Ezenkívül jó lett volna a szememet tartanom a kedvesemen, akit ez a harc leginkább lelkiekben sebzett meg. Hisz kész lett volna tõlem elszakadni, és ez nagy áldozattal járt volna tõle. De azt hiszem az lett volna a legjobb megoldás, ha mégiscsak elválnak útjaink..

Bõrig áztunk, száraz ruhába kellett öltöznünk. Annyira szomorú és vigasztalhatatlan volt, hogy nem tudtam mit tegyek, hogy ne bántsam meg. Miután száraz ruha volt rajta, azonnal betakartam, és hagytam, hogy pihenjen.De õ nem akart aludni, azt akarta,hogy vigyázzak rá és legyek mellette, mint egy Angyal. Hitt benne, hogy a mi szerelmünk megtöri az átkot, amit béklyóként viselek tetteim következményeként. Elragadták az érzelmei és engem is magával sodort. Mellette elhittem, hogy van rá esély, talán megtörhet az átok. Minden, amit tilos lett volna megtennünk, megtörtént. A régen nem érzett boldogság visszatért szívembe, és vele együtt a gonoszság is..

Tehát így történt, hogy újból elvesztettem a lelkem, és mégnagyobb szenvedést hoztam azokra, akiket azelõtt a legfontosabbnak tartottam. Újból gonosz lettem, öltem, csaltam, és a legundorítóbb, hogy élveztem is. De ami még ennél is szörnyûbb,hogy ez is „én” voltam..Angel..

Egykori szerelmem pedig az ellenfelemmé vált, szerelembõl gyûlölet született, amit a bosszú táplált.

Nagyon sokszor alkalom adódott rá, hogy megöljenek, de mert még mindig a régi angyalt, a magányos hõst látták bennem, nem tudták megtenni. Én viszont minden adódó alkalmat kihasználtam, hogy kegyetlen játékaim játékszereként használjam fel õket. A gyilkolással és halállal fájdalmat okoztam a barátaimnak, még a leggyengébb pontjukat is megtaláltam..

Minden egyes alkalommal lépéselõnyben voltam, mivel a kedvesem közéjük tartozott, velük harcolt. Tudtam, hogy nem lenne képes nekem ártani, hiszen még mindig szeret. De tévedtem. Erõsebb és bátrabb volt, mint valaha gondoltam.

Minden ádáz tettem ellenére még mindig azon fáradoztak, hogy visszaadják az elveszett lelkemet. Sajnos egyre kevesebb esélyt láttak rá, de a szerelem vak, és minden kockázatot megér.. Mindeközben a démon egyre jobban közeledett világunkba belépni, és én voltam az, aki segítséget nyújtott neki ebben. Elraboltam a segítséget jelentõ személyt, a többieket megöltem, szerelmemet pedig átvertem és megaláztam. Azt akartam, hogy szenvedjen, mint még soha, hogy adja föl a harcot és csatlakozzon hozzám. De õ még az én rafinált tervemen is túltett. Engem pedig túlságosan elvakított a bosszú, hogy észrevegyem.

Megvívtuk életünk utolsó közös harcát: egymás ellen. A harc, ami a végsõkig tartott.. Úgy tûnt, hogy ezúttal nem menekülhet elõlem. A démon pedig mindeközben készült a világunk kapuján belépni.

A harcban én kerekedtem felül, és mikor a végsõ csapást készültem volna mérni, hirtelen minden megváltozott..Elsötétült a világ, az akaratom elhagyott és elgyengülve rogytam a földre. Semmire sem emlékeztem, nem tudtam hol vagyok és mit csinálok. Hirtelen minden olyan kusza lett, elöntött a félelem és a sok borzalmas látvány, és a kard, ami ott feküdt mellettem, amivel az imént még harcoltam valaki ellen.. Újból éreztem, lélegeztem, fájtak tetteim, könnycseppek gördültek végig az arcomon..igen, újra visszakaptam a lelkemet..

Aztán megpillantottam õt. Ott állt, mint aki igazi angyalt lát. Csodálkozva, és mégis szomorúan nézett rám. Akkor már minden világossá vált számomra. Láttam zokogó arcát, némán állt, én mégis tudtam, hogy a fájdalom mardossa a szívét.

Sikerült, amit szeretett volna, visszaadta a legnagyobb kincsemet, a lelkemet. De tudta, hogy hiába, hiszen választás elé kényszerült ezzel, ami mégjobban megnehezítette a dolgát. Vagy én és lényem, vagy a megjósolhatatlan jövõ, ha egyáltalán bekövetkezik, hiszen a démont még meg kell állítani és erre csak én lennék képes, aki életre keltettem..

Legyõzte az érzelmeit, és tudta, hogy helyesen cselekszik. Én csak a veszélyt hozom a világra, sajnos meg kell, hogy öljön. De látszott rajta, hogy nehezére esik. Mindezért lemondott rólunk, a szerelmünkrõl..

Odalépett hozzám és átölelt.A szemei könnyesek voltak.Örült, hogy újból láthat, de tudta, hogy utoljára.. Én is boldog voltam, mert újból vele lehettem. Szívem zokogni tudott volna a

fájdalomtól, annyira szégyeltem, hogy ettõl az egy esélytõl megfosztottam magamat és õt is örökre. Amit tettem megbocsáthatatlan, bizalmat nem érdemlek többé. Mindketten szomorúan néztük egymást, de õ nagyon komolynak és rendíthetetlennek tûnt. Az utolsó pillanatokban megcsókoltam õt. Olyan volt, mintha most tettem volna meg elõször.. De így is volt. Miután újból visszakaptam a lelkem, most tettem meg elõször, és utoljára is.

„Nagyon szeretlek..” - mondta, és abban a pillanatban belehasított a hideg acél a gyomromba. Nem is ez fájt, hanem inkább az, aki belémdöfte a kardot. Ö volt, megtette. Választott. Azt hiszem én is ezt tettem volna a helyében.

A démon pedig, aki készült belépni világunkba, magával ragadott, és ezzel sikerült megmentenem a világot a szenvedéstõl. De mást egymagára hagytam ezzel. Ilyen áron, de megmenekült a világ.. Feláldozta szerelmünket, ami az elsõ pillanattól fogva halálra volt ítélve.

Úgy távoztam ebbõl a világból, hogy az utolsó amit láttam, az õ volt, az arca,mit soha nem feledek. Örökké szeretni fogom, amíg csak élek, de csak titokban tehetem meg. Így jobb lesz mindenkinek..

Miután újból visszakerültem a világunkba, máshol kezdtem új életet.A felejtés nehezen ment, de talán soha nem fogom õt teljesen elfelejteni.

Tudtam, hogy így lesz mindkettõnknek a legjobb, ennyivel tartoztam neki.

Most az új életemet élem, megint a megamfajták ellen küzdök, több-kevesebb sikerrel.Mint minden kezdet, ez is nehéznek bizonyult, de megérte, mert új barátokat szereztem, akik segíteni tudnak a feledésben.

De minden nap eszembe jut az a diáklány, aki megváltoztatta az életem, akibe beleszerettem és akit mindennél jobban szeretek a mai napig. Pontosan ezért hagynom kell, hogy megbékéljen a gondolattal: többé nem létezem.. Árnyék vagyok, amíg meg nem váltom sorsomat. Talán egy napon sikerül..

/Buffy a vámpírok réme és az Angel c. sorozat alapján/

Írta: Ruzsics Hedvig

Köszönjük neki!