Hosszú évtizedek teltek el azóta, a múltam már nem az enyém. Fiatal voltam akkor, bohém és forrófejű. Nem tudtam tisztán gondolkodni azon a bizonyos éjszakán és visszafordíthatatlan hibákat követtem el. A kíváncsiság és a kalandvágy hajtott,...vagy talán a hülyeség? Valami újra, valami izgalmasra vágytam, unalmas volt az életem. Elkeseredettségemben menekültem ebbe az egész őrültségbe. Nem gondoltam komolyan, és nem ezt akartam. Csak ki akartam próbálni, milyen is lehet?...de csak egyszer, egyetlen egyszer. Tudatlan voltam és vakmerő, de az igazi ok a magány és a céltalan bolyongás volt. Nem találtam a helyem, így bármibe bele lehetett rángatni. Túl nagy árat kellett fizetnem a kíváncsiságomért, az a mámoros éj az életembe került és sok más emberébe.

Az utca söpredéke lettem és az életem még keservesebbé vált. Sikátorokról sikátorokra jártam, nappal bujkálnom kellett, éjjel pedig a sajátjaimat gyilkolásztam...Igen, gyilkos lettem, mert azután az éjszaka után csillapíthatatlan vágyat éreztem minden egyes csepp vérre. Az emberek azóta az ellenségeim, gyűlölnek engem és üldöznek..meg is értem!..Hasonlóképp éreztem én is irántuk, amíg meg nem ismertem egy lányt. Ő volt az egyetlen esélyem, olyan lehetőséget kaptam az élettől az ő személyében, ami megváltoztathatná a nyomorúságos jövőmet. Ha egyáltalán lenne jövőm!...Az a kislány jelentett számomra mindent, ő volt az életem. Titokban követtem, elmentem utána, bárhol is járt. Délután ott álltam a suli előtt, várva, hogy kijöjjön. Őszintén sajnáltam őt, darabokra hullt az élete az én fajtám miatt. Hisz ő volt...az új vadász! És én már nem tehettem érte semmit...azaz valamit mégis.

Hetekig csak figyeltem, nem mertem odamenni hozzá, vagy bármi módon közeledni felé..csak a távolból volt az enyém. És a döntésem megszületett lassan, elfogadtam a lehetőséget, hogy melléállok és támogatom őt nehéz feladatában.

Ellenségeknek születtünk, mégis egybefonódott a sorsunk. Szerettem őt, jobban, mint bárkit eddig. Meg akartam óvni minden rossztól, legfőképp magamtól és a környezetemtől, amiről tudtam, hogy kegyetlen és semmitől sem tántorodik vissza. Attól sem, hogy az ő életét is megkeserítsék még jobban. Így is sokat szenvedett, hogy kettős életet kellett élnie. Még csak másodikas volt, gyönyörű és törékeny. Biztosan tanulni szeretett volna, szórakozni a barátaival, épp úgy élni, mint minden korabeli tinédzser. Tudom, hisz én is voltam annyi idős, mint ő, sőt...tizennyolc évet élhettem normális emberként, úgyhogy most is olyan vagyok, mint két évszázada. Élveznie kellett volna még a gyerekkorát, ő ehelyett iskola után éjfélig, vagy még tovább is küzdött mindenféle sötét alakkal, hogy megmentse a világot...Szerettem őt, mégsem vigyáztam rá eléggé. Amikor még nem tudta, ki is vagyok, milyen vagyok, csak egy ( általa ) rólam formált férfiideálba beleszeretett...akkor történt valami, ami összezúzta egy életre és habár hamar túl lett rajta, egész további életében kínozta az az iszonyú élmény. Rosszkor volt rossz helyen...akkor megtudta, ki is vagyok valójában, de arra nem volt ideje, hogy felfogja...Akitől annyira féltettem, akitől annyira próbáltam óvni, mert tudtam, hogy milyen gonosz, egy szempillantás alatt lesújtott rá és megölte. Még szerencse, hogy a nagy döbbenetben észhez kaptam és megmentettem. Tehetetlennek érzetem magam, szörnyű volt az a pár pillanat, amíg halott volt. Megküzdhetett bár száz démonnal is, egyszer sem kapott olyan mély sebet, mint akkor. Rémálmok gyötrik a mai napig és mindez az én hibám. Minden keserűség, minden fájdalom, az elrontott élete mind - mind miattam és azok miatt az alakok miatt van, akikhez sajnos és is tartozom. Lehet, mindig is azt érzékeltette velem, hogy engem rázott meg jobban az a borzalom, ami őt érte, én akkor is tudtam, hogy nagyon szenved. Hisz én láttam akkor is, amikor ő nem tudta. Láttam, amikor magányosan sírt, amikor hajnali négykor vergődött haza és az édesanyja kiborult. Láttam, amikor álmatlan éjszakáin a csillagos eget nézte és engem szólongatott könnyek között...én ott álltam az ablaka alatt, habár soha nem tudta meg. Én láthattam és hallhattam, amikor senki nem látta. Szégyelltem magam azért, amin túl kellett esnie miattam. Azt hittem, meggyűlölt, de tévedtem. Kerültem, hogy ne okozzak több gondot és fájdalmat neki, de nem bírtam soká és ő se. Megbocsátott nekem és bizalmába fogadott újra, persze közben hosszú hetek teltek el, amíg nem találkozhattunk, vagy csak titokban leshettem meg.

Igyekeztem megbecsülni a második lehetőségemet. Egy idő után rájöttem, hogy szeret, engem..Angelt..a kegyetlen megtért vámpírt. Olyannak, amilyen vagyok és nem csak azt, akinek képzelt engem, amikor még nem ismert igazán. Ez volt nekem a legfontosabb. Jó érzéssel töltött el, hogy ezek után is megbízott bennem és nem gyűlölt meg, hanem őszinte, tiszta érzelmeket táplált irántam.

Egyre jobban megszerettük egymást, s végül elválaszthatatlanok lettünk...Egybefonódtak mindennapjaink, s ahogy telt - múlt az idő, szeretetünk végtelenné vált. Két év telt el rengeteg fájdalomban és szenvedésben, de ez még jobban összetartott minket. A sok harchoz és küzdelemhez egymás bíztató szerelmes pillantása adott erőt. Ez maradt csak nekünk, ez jelentette a boldogságot a kimerítő éjszakák után, és a barátai, akik az én barátaim is lettek. Megszerettek és elfogadtak annak ellenére, hogy tudták, ki vagyok.

Egy napon azonban minden megváltozott..Azon a bizonyos estén utazni készültem, mert nálam volt az egyik legveszedelmesebb démonnak egy darabja. Minél messzebb kellett vinnem, hogy a vámpírok meg ne találják és hozzá ne rakják a kődarabot a hiányos szobrához, hisz csak azzal ér valamit. Az pedig hatalmas tragédiához vezethet...Hirtelen egy csapat démon lepett meg minket, még mielőtt elindulhattam volna. Ránk támadtak és akármennyire küzdöttünk ellenük, elvették tőlünk a hiányzó darabot, majd elmenekültek. Buffy hősiesen helytállt, de több sebből vérzett és kék - zöld foltok díszelegtek rajta. Engem sem kíméltek, de az én sebeim pár perc alatt begyógyultak. Nagyon kimerültek voltunk, csalódottak és bánatosak. Elkezdett szakadni az eső és én féltem, hogy rosszul lesz. Vigyázni akartam rá, de nem vihettem korházba ilyen sérülésekkel, mert értesítették volna a rendőrséget, mi meg semmi ép kép - láb magyarázattal nem tudtunk volna szolgálni. Valami nyugalmas helyet kellett keresnem minél hamarább, de a szóba jöhető lehetőségek közül az én lakásom volt a legközelebb. Ígyhát hazamentünk, száraz ruhát vettünk fel és lepihentünk. Nem tartottam jó ötletnek, hogy együtt maradtunk, de nem mertem magára hagyni ilyen állapotban. Csak néztem, ahogy szenved és nem tudtam neki segíteni, a lelke fájt legjobban, az összeomlás határán állt. Nagyon fontos volt számára ez a küldetés és még soha nem hibáztunk ekkorát. Persze nem mi tehettünk róla, túl sokan voltak, mi meg csak ketten.

Elég rosszul volt, lefektettem, hogy aludjon én meg ki akartam menni az esőre sétálni, hogy lehűtsem magam. De ő nem engedett, azt akarta, hogy vele maradjak. Ott ültem az ágy szélén és fogtam a kezét, vigasztalni próbáltam, akkor még nem sejtettem, hogy ezzel rosszat teszek. Bár, amikor hazavittem, átfutott az agyamon a gondolat és épp ez akart visszatartani, arra ösztönzött, hogy kísérjem inkább haza. De annyira meggyötört volt, hogy nem lettem volna képes egyedül hagyni, hisz csak én érthetem meg őt, én ismerem a legjobban, még az édesanyja se tud most segíteni neki. Ráadásul őrültség lett volna ilyen nagy útnak kitenni a szakadó esőben. Egy kicsit megnyugodott, azt hittem, már minden rendben lesz...de ismét tévedtem...

Túl gyenge voltam, hogy visszautasítsam szerelmes tekintetét. Tudtam, hogy nem szabad, hogy nem lehet, hisz iszonyú következményei lehetnek. Próbáltam otthagyni, de ő visszatartott, lázas homlokát az arcomhoz szorította és átölelt. Elsodorták az érzelmei és engem is magával rántott, akármennyire ellenkezett a józaneszem...Nem tudtam végül ellenállni.

Talán ő nem tudott az átokról, ami rajtam ült vagy azt hitte, a mi szerelmünk mindent legyőz. Hajnalra az ölében ébredtem, boldog voltam, mint már nagyon rég, de már nem soká. Kiűzött valami furcsa érzés az utcára, amíg Buffy aludt. Valami megmagyarázhatatlan dolgot éreztem, nem tudtam, mi volt, de mindenképp rossz. A következő pillanatban erőtlenül rogytam a földre és akkor, ott bennem meghalt a "jó Angel"...Hát így vesztettem el újra a lelkemet.

A lehető legnagyobb bűnöket követtem el, újra öltem, becsaptam és csúnyán átvertem a barátaimat. Mindenki előtt többször is megaláztam és gyötörtem a kedvesemet, aki még így is szeretett...Kihasználtam az érzelmeit, kedvem szerint rángattam és irányítottam a cselekedeteit. Tudtam, hogy nem lenne képes nekem ártani, hogy azt teszek vele, amit akarok. Persze harcolt ellenem a végsőkig, de egy percre sem adta fel a tervét, hogy megment és megtörve az átkot, visszaszerzi a lelkem. A barátai mindenben segítettek neki, mellette álltak a legkeményebb megpróbáltatásokban is. Tudtam, hogy ők a gyengepontjai, nélkülük nincs ereje küzdeni velem és a többi gonosz erővel. Ígyhát elcsaltam őt tőlük és egy csapat démont küldtem rájuk, amíg Buffy felém tartott. Csapdát állítottam nekik. Verekedtünk, hogy húzzam az időt, a többieket addig szétkergették, a segítőt elraboltattam...egy lány meg is halt...Minderről még csak nem is sejtett semmit Buffy, de lassan rájött néhány szavamból: "Nem te vagy a lényeg, sosem te vagy a lényeg, de minden egyes alkalommal bedőlsz a trükknek!"

Még soha nem láttam ilyen kétségbeesettnek, iszonyúan megrémült, amikor belegondolt, mi történhetett az elmúlt percekben. Egy pillanatra azt hittem, leblokkol teljesen vagy elájul, de minden erejét összeszedve rohanásnak indult, hogy mentse, ami még menthető...De már késő volt, túl késő.. Közben eszébe jutottak a segítőjének szavai, amit sosem értett: " A nagy pillanat eljön, nem tehetsz ellene semmit, az a fontos, amit utána teszel, az határozza meg, hogy ki vagy.." Hirtelen minden világossá vált, most már csak az volt a kérdés, hogy mi számít helyesnek. Hisz így vagy úgy, de mindenképp ártani fog valakinek.

Versenyfutásba szállt az idővel, megkereste a barátait a korházban, közben menekült a rendőrség elől, akik őt gyanúsították a lány megölésével. Próbált szótérteni az édesanyjával, aki egy véletlen mozzanat révén tudott meg mindent Buffy titkos életéről és arról a furcsa társaságról, amiben mozgott. Most megtudta, hogy miért éjszaka keveredik szinte minden nap haza lánya, hogy miért szomorú és rossz kedvű állandóan. Hogy mi lehet az oka annak, hogy egyik percről a másikra annyira megváltozott, már nem egy hebehurgya kislány, hanem egy felelősségteljes érett nő. Rohant, hogy megtalálja és kiszabadítsa a segítőjét, aki mellesleg nálam volt. Olyan segítőtársra lelt, aki a legádázabb ellenségei közé tartozott, nekem is, amikor még volt lelkem. De, mikor újra rossz útra tértem, ismét barátok lettünk mindaddig, amíg szemet nem vetettem kedvesére, akire nagyon érzékeny volt. Félt, hogy elveszíti őt, ezért el akart távolítani, úgy tűnt, mellettem állt, közben szövetkezett Buffyval. Talán ez volt a legjobb, amit életében valaha is tett...Egymást támogatva kijátszott engem, meg akarta hiúsítani terveimet, de sajnos nem egészen sikerült...Már belefogtam abba, amit akartam. Kiszabadítottam annak a démonnak a szellemét, amit pár héttel ezelőtt, azon a viharos napon épp én akartam örök fogságra ítélni.

Végül egyedül maradtam Buffyval és megvívtuk életünk utolsó közös harcát...egymás ellen. Mindketten tudtuk, hacsak nem történik valami csoda, valamelyikünk ma meghal. Nagyon bátor és elszánt volt, csodáltam őt, annak ellenére, hogy akkor csak gyűlöletet éreztem iránta. Dehát...az mégsem egészen én voltam. Már egyáltalán nem aggódott magáért, egy kicsit sem félt, pedig tudta, milyen erős vagyok. Az utóbbi két hónapban, amíg nem lehettem magam, számtalanszor megküzdött velem és így vagy úgy, de mindig ő nyert. Néha akadt segítsége is, de most csak magára számíthatott. A magabiztos, erős külső mögött csak én láttam a törékeny lelket, amit még most sem tudtam megmérgezni.

Hirtelen fölénybe kerültem, megvágtam őt kardommal, mire ő a sarokba tántorodott és fájdalmában összehúzta magát. Nyilvánvaló volt, hogy így már nem tudja felvenni velem a harcot. Még utoljára felajánlottam neki, hogy csatlakozzon hozzám és bővítse a rosszak körét, de ő ismét nemet mondott, pedig tudta, hogy végzek vele...Még most sem fél, ez volt a legmegdöbbentőbb az egészben. A szemében tisztán látszott minden érzése, ezzel is bebizonyította: ő nyert, mert nem adja el a lelkét, inkább meghal és mindezek ellenére töretlenül szeret...Mi ez, ha nem győzelem? Föléemeltem a kardot, hogy lesújtsak rá, de ekkor félelmetes dolog történt. Elhagyott minden erőm, a világ egyszerre csak elsötétült, elfelejtettem mindent, ami a közelmúltban történt. Olyan volt, mintha egy nagyon hosszú álomból ébredtem volna fel. Nem tudtam, hol vagyok, hogy mit keresek egyáltalán itt, nem értettem semmit. Megpillantottam Buffyt, aki a sarokban kuporodott meg sérült karral és csodálkozva nézett rám. Mellettem sok vér és két kard hevert...Mindent felfogtam és mérhetetlen fájdalom járta át a lelkem..Igen, újra volt lelkem..Belegondoltam, hogy vajon mi zajlott le itt és tudtam, hogy én csak a rossz oldalon állhattam. Bántottam azt, akit annyira szerettem. Azt hittem, beleőrülök a tudatba, hogy ennyi fájdalmat okoztam az egyetlen szerelmemnek. Sírni kezdtem és a megrendült kedvesemet faggattam, hogy mi történt. Percekig nem tudott megszólalni, majd hirtelen felpattant és a nyakamba ugrott, szorosan átölelt és keservesen sírt. Első szava az én nevem volt. Nagyon szégyelltem magam a történtek miatt, de hihetetlenül jól esett, hogy ennyire fontos voltam neki, hogy nem tudott rám haragudni vagy komolyan bántani, még akkor sem, amikor ez majdnem az életébe került, hogy tudta rólam, nem vagyok rossz, csak az, aki most bennem volt. "Angel" - szavában, ebben a kimondott rövidke névben benne volt minden érzése. Benne volt az a végtelen szeretet, amiért képes lett volna magát feláldozni és meghalni. Benne volt az a sok fájdalom és keserűség, amit okozott az a mindennél szebb és csodálatosabb érzés, amit egymás iránt tápláltunk. Benne volt az elmúlt két év szenvedélye és a sok közös emlék: az a rengeteg borzalom, amin átestünk és amin kölcsönösen átsegítettük egymást. Ugyanakkor a szép esték is, amikor együtt sétáltunk az éji sötétben és egymás kezét fogva erősebbnek éreztük magunkat az egész világnál. Benne volt az is, ami kifejezte azt a tehetetlenséget, amivel az elmúlt két hónapban kellett szembesülnie és harcolnia.

Én pedig görcsösen magamhoz szorítottam, amennyire csak tudtam, féltem, hogy újra elveszítem. Egy pillanatra azt kívántam, bárcsak ránk szakadna az ég, hogy örökké tarthasson e meghitt perc és én boldogan halhatnék meg.

Ehelyett egész más történt...Valami halk morajra lettem figyelmes, nem tudtam honnan ered, de Buffyt elfogta a néma kétségbeesés, amikor meghallotta. Még jobban sírt...de már nem örömében. Szeretetteljesen eltaszított magától, éreztem, hogy valami nagyon rossz fog most történni, valami elkerülhetetlen. Olyat kell tennie, amit a legkevésbé sem akar, de nem tehet mást, muszáj. Mindezt a tekintetéből olvastam ki, mi mindig megértettük így egymást.

Az utolsó percekben még el akarta mondani, mennyire szeret, ehelyett egyre keserűbben nézett rám és iszonyúan fájt a lelke. "Szeretlek!" Mindössze ennyit bírt szólni reszketve és a szíve kűzdött közben a józaneszével. Tudta, hogy meg kell tennie, de nagyon nehezére esett. Hát ismét szenvednie kellett, megint miattam, de jobban...mint valaha. Nem húzta tovább az időt, hisz annál nehezebb volt minden, "...Hunyd be a szemed!", megcsókolt lágyan még utoljára, könnyeivel átáztatta arcomat és hátrébblépett tőlem. Akkor örökre megjegyeztem az arcát, a selymes bőrét, magammal vittem könnyeit, amik összefolytak arcomon a sajátjaimmal. Enyém volt az utolsó csókja, az ő szemeit láttam utoljára, ez kísért el ezen a hosszú úton. A következő pillanatban belémdöfte a kardot. De nem fájt, csak az, hogy többé nem láthatom őt, nem ölelhetem meg és vigyázhatok rá, hogy többet ne érje semmi baj. Kétségbeesetten kiáltottam vissza a nevét félig a másvilágról. Nekem is az ő neve volt az első szavam, ahogy visszakaptam a lelkemet...meg az utolsó is. Akatlan pedig ideért és magával ragadott, csak így menthettük meg a világot az armageddóntól. Feláldozta a szerelmünket, a boldogságunkat, a jövőnket a többi emberért, akik mindezt soha nem tudták meg. Örök titok maradt, mint ahogy az is, hogy egyszer élt egy vámpír, akinek lelke volt és beleszeretett egy lányba. Az a lány megváltoztatta az életét, nem volt képes többé ölni. A boldogságuk csupán álom maradt, szép és beteljesületlen. Az első pillanattól halálra volt ítélve, de az utolsó percig kűzdtek érte.

Most újból a Földön élek, azért, hogy elűzzem a magamfajtákat és béke legyen a világon. Ez utóbbi már csak az embereken múlik. Még most is, minden nap eszembe jut, úgy érzem, mintha még mindig itt lenne velem. Soha nem fogom őt elfelejteni, neki köszönhetek mindent, cserébe csak fájdalamat és szenvedést okoztam még akaratlanul is. Szeretem és bármeddig élek még, örökké szeretni fogom, úgy, ahogy ember még nem szeretett soha senkit.

Egyszer talán ő is megbékél, én pedig megváltom sorsomat és végre megpihenhetek...végleg...De addig a napig harcolni fogok, úgy, ahogy ő tanított, ahogy csak ő tudott: Valakiért, akit szeret. Majd én is rá fogok gondolni mindig és akkor hiszem, hogy minden sikerülhet, amit jó célért teszek. Soha nem leszek egyedül, mert ő mindig velem lesz és én a nap minden percében szeretni fogom...

Írta: Varsányi Teréz Viktória

Köszönjük neki!