Nimfa előbújt a bokor alól, és anyja mellé kuporodott.

  -Anyu! Most már elmentek az emberek.

Anyja nem felelt.

  -Anyu, miért nem válaszolsz? Miért nem megyünk már? És mikor jön már apa?

Néma csend.

  -Anyu, kelj már fel! Menjünk már! Menjünk haza!

Nimfa hiába szólongatta, anyja nem felelt neki. A csikó kezdte megérteni, hogy anyja többé már nem is fog megszólalni. Nimfa zokogott, de tovább szólongatta, kérlelte, szarvával bökdöste anyját, hogy menjenek már, de hiába: Newa nem mozdult.

Végülis így talált rá egy unizus kanca, Mifallin, ahogy a barna kiscsikó anyja véres teteme mellett kuporog könnyes szemmel, reszketve, a félelemtől bénultan. Mifallin megszánta őt, és elhatározta, hogy gondját viseli a kicsinek.

Nimfa bánatában és félelmében a szárnyak suhogását sem vette észre. Csak akkor pillantott fel Mifallinra, mikor a kanca már mögötte állt, és kedvesen megszólította.

  -Hogy hívnak, kicsikém?

  -Ni… Ni… Nimfa. –dadogta hangosan szipogva a megszeppent csikó.

  -Én Mifallin vagyok. Most velem kell jönnöd!

  -De én nem akarok! Itt akarok maradni anyuval! Meg apuval!

  -Nem lehet, csillagom. –mondta Mifallin szelíden és türelmesen. –El kell menni innen, nehogy az emberek itt találjanak, ha visszajönnek.

  -De mi lesz az anyukámmal? –nézett Nimfa könnyes szemmel a kancára, miközben felállt a földről.

  -Ő itt marad.

  -Úgy, mint apa a réten?

  -Pontosan úgy.

  -Miért?

  -Mert itt kell maradnia.

  -Mert ő is annyira szeret engem?

  -Igen, csillagom. De most már menjünk. Indulnunk kell.

  -Elköszönhetek anyutól, mielőtt elmegyünk?

  -Hát persze.

Ezzel Nimfa odadörgölte orrát Newa orrához, és puszit nyomott anyja arcára.

  -Szia anyu! –suttogta Nimfa halkan Newa fülébe.

Mifallin megvárta, míg a kiscsikó elköszön, aztán elindult, Nimfa pedig támolyogva követte őt.

  -Hová megyünk?

  -Haza.

  -Oda, ahol te laksz?

  -Igen, oda.

  -Az szép hely?

  -Nagyon szép. Majd te is meglátod.

  -És milyen messze van?

  -Nincs olyan messze. Bár repülve gyorsabban odaérnénk, de neked nincsenek szárnyaid.

  -Neked vannak?

  -Nekem vannak.

  -Olyan, mint a pillangóknak?

  -Nem, az enyém nagyobb, és erősebb.

  -Nekem is lesz majd?

  -Nem, neked nem lesz.

  -Miért nem?

  -Mert te egyszarvú vagy. És az egyszarvúaknak nincs szárnyuk.

  -És akkor neked hogyhogy van?

  -Én unizus vagyok.

Nimfa még rengeteg mindent akart volna kérdezni, többek közt azt is, hogy mi az az unizus, de olyan kimerült volt, hogy inkább hallgatott.

Egy félórás gyaloglás után megérkeztek egy csodaszép tóparthoz, ami egy vízesés alatt terült el. Mifallin megkerülte a tavat, és a vízesés mellé érve megállt.

  -Látod ezt a tavat, Nimfa?

  -Igen.

  -Tetszik?

  -Meseszép!

  -Ezentúl itt fogsz lakni.

  -A tóban?

  -Nem, te kis butus. Nem a tóban. –nevetett Mifallin. –Hanem a tó mellett.

  -Te is itt laksz?

  -Igen, én is.

Ezután Mifallin továbbindult, és belépkedett a vízesés mögé. Nimfa követte őt. A vízesés teljesen eláztatta kicsi testét, de nem zavarta. A hűs víz frissítően hatott rá.

A vízesés mögött egy tágas, barátságos barlang tátongott. Nem volt hideg és kopár. A barlang alján fű nőtt, friss és üde, mint a legdúsabb réteken. A tóból becsordogáló kis patakocska, ami közvetlenül a barlang fala mentén vájt medret magának, pedig tisztavizű és hűs volt. A barlang egyik végében selymes szálú fűből puha fészek volt rakva, és egy másik fűből rakott fekhely is tarkította a barlangot. Mifallin az utóbbihoz vezette Nimfát.

  -Tessék, ide lefekheszt.

  -És te hová fekszel?

  -Én sehová.

  -Akkor mit csinálsz?

  -Őrködni fogok. Most pedig aludj szépen, Mirfalle.

  -Az én nevem Nimfa. Nem emlékszel?

  -Már nem. Mostantól új családod és új neved lesz. Most pedig aludj, kicsikém. Szép álmokat.

Nimfa összekucorodott a puha fekhelyen és elnyomta az álom.

Nimfa reggel a melegre ébredt. A nap olyan jól melengette, ahogy a sugarak átsütöttek a vízesésen. Gyönyörű szép látvány volt: a kelő nap sugarai csillogtatták és a szivárvány minden színében játszatták a vizet. Nimfa ásított, majd felállt, hogy nappali fényben is szemügyre vehesse a barlangot. Így, reggel még otthonosabbnak és barátságosabbnak tűnt, mint éjszaka. Mifallin a vízesés mellett állt, a tájat kémlelte, de a mocorgásra hátrapillantott.

  -Jó reggelt, csillagom. Jól aludtál? -kérdezte kedvesen Nimfától.

  -Igen.

  -Ha éhes vagy, nyugodtan legelj. Nagyon finom, zamatos itt a fű.

  -Miért?

  -A vízesés miatt. Itt, a vízesés és a tó mellett mindig friss és üde vizet tudnak inni a növények, és emiatt nagyon finom ízük lesz.

Nimfa nem kérdezett többet. Az éhség most inkább a legelésre irányította figyelmét, és nem törődött mással. Leharapott egy falatot az egyik fűcsomóból.  A fű valóban nagyon finom volt. Édes és zamatos. Nimfa még soha sehol nem evett ilyen finom füvet, mint itt. Békésen legelészett, mikor valaki hirtelen fellökte. Nimfa orra esett, de azon nyomban fel is pattant, és felháborodva, szemrehányóan pillantott a lökdösődőre. Legnagyobb meglepetésére egy vele egykorú kis unizuscsikóval találta szemben magát.

  -Véletlen volt… -motyogta félénken az idegen csikó, majd Mifallin felé fordult, és nyávogó hangon kérdezte: -Anya! Ki ez? És miért legeli le a füvet, amikor ez az én füvem?

  -Ez a fű nem csak a tied, Mirafelle. És ő pedig az új kistestvéred.

  -És hogy hívják?

  -A neve Mirfalle Nymphadora. Legyél nagyon kedves vele.

Mirafelle megszaglászta Nimfát. Kíváncsian nézegette új játszópajtását. Nimfa értetlenül bámulta a másik csikót, nem tudta, mit kéne most tennie. Hagyta, hogy Mirafelle körbeszaglássza őt. Ő is szívesen szemügyre vette az unizus csikót, de nem mert mozdulni, amíg a másik nem végzett a szemlével.

Kínos volt ez az ismerkedősdi.

  -Szia! Mirafelle vagyok. Akarsz játszani? –kérdezte tőle az unizus csikó a szaglászás végeztével.

  -Persze! –lelkesült fel Nimfa.

Nem sokkal később már elválaszthatatlan barátokként kergetőztek a barlang zsenge füvén, mintha mindig is testvérek lettek volna.

   -Nézd! Nimfa! Nimfa! Gyere gyorsan! Nézd meg ezt! –kiáltotta lelkendezve Mirafelle, egy kis tarka lepkét figyelve.

   -Mi az? Mit találtál? –szalad oda Nimfa féltestvéréhez.

   -Nem tudom. De nézd, milyen gyönyörű!

   -Ez egy pillangó. –jelentette ki határozottan Nimfa, és büszkén kihúzta magát. Örült neki, hogy ő tud valamit, amit Mirafelle még nem.

  -Mi az a pillangó?

  -Hát ez itt! Ez a pillangó! –mutatott Nimfa a virágon üldögélő pillére. –Ez egy pillangó.

  -Ó! Tüneményes! –sóhajtott Mirafelle. Majd otthagyták a lepkét, és folytatták a hancúrozást. Kergetőztek, szaladgáltak egész nap.

   -Úgysem kapsz el!

  -De elkaplak!

  -De nem kapsz el!

  -De igenis elkaplak!

És ez így ment napról napra. Nimfa és Mirafelle édestestvérekként nőttek fel, és úgy is szerették egymást.

Nimfa sok boldog évet töltött el Mifallin és Mirafelle társaságában. Megszokta új nevét is, habár Mirafelle mindig Nimfának szólította. Mifallint édesanyjaként szerette, és az unizus kanca is saját kiscsikójaként szerette Nimfát. Egyenlőként bánt vele és vér szerinti csikójával. Sosem tett különbséget közöttük. Nimfa és Mirfalle pedig jobban szerették egymást, mintha édes testvérek volnának. Együtt nőttek fel, együtt játszottak, együtt aludtak, együtt legeltek. Együtt csináltak mindent. Minden egyes percüket egymással töltötték. Elválaszthatatlanok voltak. Nimfa ott volt Mirafelle mellett, mikor az repülni vagy úszni tanult, ott volt féltestvére mellett, mikor anyja összeszidta vagy letorkollta, és Mirafelle pedig mindig Nimfa mellett állt, mikor a kis kanca keveredett bajba. Így nőttek fel, igazi testvérekként.

Egy napon, mikor Nimfa és Mirafelle végül betöltötte a hároméves kort, Mifallin odahívta őket magához.

   -Mirafelle. Mirfalle. Kicsikéim. Figyeljetek ide. Valami fontosat szeretnék mondani nektek. Immár felnőtt kancák vagytok. Most már elég nagyok vagytok hozzá, hogy megálljatok a magatok lábán. Az én szerepem itt véget ér. El kell mennem. Maradjatok meg olyannak, amilyenek most vagytok, és higgyétek el, nem lesz semmi gondotok az életben. –aztán Nimfához fordult. –Mirfalle! Ne feledd azt a napot. Ne feledd el soha. Az emberek kegyetlensége határtalan, ezt jól jegyezzétek meg mindketten. Okulj belőle, Mirfalle! Okulj abból a napból, kicsim! –aztán tovább folytatta, immár mindkettőjükhöz intézve szavait. –Vigyázzatok magatokra, és vigyázzatok egymásra is. Segítsétek a másikat. Testvérek vagytok. Óvjátok és szeressétek hát egymást mindig, testvérek módjára.

Ezzel megpuszilta neveltcsikóját, majd megpuszilta Mirafelle-t is, és kedvesen elmosolyodott, ahogy végignézett felnőtt lányain.

   -Szeretlek anya! –mondta Mirafelle, és hangja remegett. Érezni lehetett, hogy a könnyeivel küszködik.

   -Én is szeretlek, anya! –suttogta Nimfa is, és megölelte Mifallint.

   -Tudom, kicsikéim, tudom. –mondta a kanca, majd meglóbálta fejét, hogy kirázza szeméből a könnycseppeket, és nagyokat nyelt, hogy előtörni készülő könnyeit valahogy visszatartsa. Aztán kitárta hatalmas szárnyait, lendületet vett, elrúgta magát a földtől és a magasba lendült. Néhány hatalmas, lendületes szárnycsapással felrepült, de a levegőből még lekiáltott csikóinak:

   -Legyetek jók mindketten! Ég veletek!

Majd Mifallin könnyed szárnycsapásokkal elrepült. Nimfa akkor látta őt utoljára, aztán soha többet. Soha többet… Sosem látta viszont nevelőanyját. Újra magára maradt, mint akkor, sok-sok éve. De most mégsem volt teljesen egyedül. Vele volt Mirafelle. Innentől kezdve együtt járták az erdőt, ugyanúgy elválaszthatatlanok voltak, mint csikókorukban. Együtt fedezték fel a környéket, együtt kerestek maguknak éjszakai szállást, együtt voltak éjjel-nappal. Minden percben.

Egy kis rét lett az otthonuk, ahol nem messze egy tisztavizű forrást is találtak, és a fű zsenge és édes volt. A rét szélén sok búvóhelyet találtak: rendszerint kidőlt farönköket, sűrű lombú bokrokat, és hatalmas lapulevelek alatt megbúvó vermeket, ahol éjszakára kényelmes és biztonságos vackot leltek a hideg meg természetesen a hívatlan vendégek elől.

Felváltva kerestek újabb, frissebb füvű legelőket és tisztásokat. Hol az egyik, hol a másik ment el élelmet gyűjteni, idegen rejtekutakat felfedezni, vagy legalább egyáltalán körülnézni a környéken.  De legtöbbször kettesben vándoroltak. Mígnem egy késő tavaszi napon megérkeztem abba az erdőbe…

Nimfa négyéves korában egyik reggel testvérét hátrahagyva egyedül indult el. Elment friss legelő után kutatni. Akkor találkozott velem. Ott, azon a legelőn láttuk meg egymást először.

Ott barátkoztunk össze, és ott mesélte el nekem azt a történetet. De ez már egy másik történet… És azt a történetet majd egy másik alkalommal mesélem el…

Sokat találkozunk azon a réten. Ha gondja volt, vagy ha beszélgetni akart egy kicsit, mindig odajött. Tudta, hogy én mindig várni fogom őt. És én valóban vártam rá. Mindig ott sétálgattam azon a réten, és vártam, hátha eljön hozzám. És ő eljött. Sokszor eljött, és olyankor sokat beszélgettünk. Mindig türelmesen végighallgatott, mikor panaszkodtam neki, és én is türelmes voltam hozzá. Megértettük egymást. Egy idő után nagyon megkedveltem Nimfát. Úgy érzetem, ő is kedvel engem, ezért egyszer megkértem, hogy mesélje el azt a tragikus történetet.

Nagyon kedveltem Nimfát, de tudni akartam, mi történt vele akkor. Ezt az egyet mindenképp tudni akartam. Kérleltem, könyörögtem neki, hogy mesélje el a csikókorát. Nimfa először nagyon hevesen visszakozott. Megértettem őt, hiszen nem volt csoda, ha nem szívesen emlékezett vissza arra a napra. Végül a kedvemért erőt vett magán és elmondta.

-Öhh… jól van. –kezdte. Aztán nagy levegőt vett, és végül csöndesen belekezdett. Mindent elmondott nekem, amire csak emlékezett arról a napról. Azt, hogy kiscsikó volt még, mikor emberek érkeztek az erdejükbe, ahol élt. Elmesélte, hogy hogyan menekültek az emberek elől szüleivel, rejtekösvényeken járva, de az emberek rájuk találtak és bekerítették őket. Apja védelmezően a családja elé állt, prüszkölt és fújtatott, próbálta elkergetni az embereket. Mikor apját végülis nyíl találta, akkor dühösen az emberekre rontott, és vagy hármat felnyársalt közülük, de így sem volt esélye a túlerővel szemben. Elmondta apja halálát, aki legalább hat nyilat kapott, mikor végül összerogyott. Anyja zokogott érte, de inkább őt, Nimfát mentette. Nimfa elmondta, hogy mikor utoljára hátrafordult, és tekintetével apját kereste, akkor ő már addigra élettelen testtel feküdt a földön... Aztán elmondta, hogy az emberek ezután anyját vették célba. Anyja könnyedén elmenekülhetett volna, de ehelyett csikója elé állt, és az utolsó pillanatig védelmezte őt: elmesélte, hogy Newa nem mozdult el előle még akkor sem, amikor már három nyílvessző is eltalálta...végül anyja is összeesett. Nimfa a közeli bokorba kuporodott, és végignézte, ahogy az emberek először apja, majd anyja szarvát vágják le éles fűrészeikkel... Mesélt a lovakról, az árulókról, akik szülei gyilkosait cipelik a hátukon és mindannyian az emberek szolgái. Aztán Nimfa elmesélte, hogy mikor az emberek végül elmentek, akkor előbújt, és anyja mellé kuporodott. Szólongatta, zokogott, bökdöste, hogy menjenek már, de anyja nem mozdult. Végülis így talált rá egy unizus kanca, Mifallin, ahogy ő, Nimfa, az édesanyja véres teteme mellett reszketve kuporog, könnyes szemekkel, a félelemtől bénultan... Mifallin megszánta őt, és attól kezdve ő viselte gondját. Nimfa elmondta nekem, hogy a Mirfalle nevet is Mifallin adta neki, mikor magához fogadta. Mifallin felnevelte őt, és mindig saját csikójaként szerette. Aztán, mikor már elég nagy volt hozzá, hogy gondoskodjon magárol, Mifallin elhagyta őt: -Most már elég nagy vagy hozzá, hogy megállj a magad lábán, Mirfalle. Marad mindig vidám. De ne feledd el azt a napot. Az emberek kegyetlensége határtalan. Okulj belőle, kicsim. -és ezekkel a szavakkal megpuszilta nevelt csikóját, majd elment. Nimfa elmesélte, hogy ezután soha többé nem látta őt. Ettől a naptól fogva egyedül járta az erdőket testvérével, és mindig ő gondoskodott saját magáról. De sokszor eszébe jutott az a nap, és nem felejtette el sem a szüleit, sem Mifallint, sem azt, amit búcsúzásukkor az unizus kanca mondott neki.

És most már engem sem felejt el soha…

Így tudtam meg ezt a történetet. Nimfa maga mesélte. És így adom most tovább! Ez, amit most elmeséltem nektek az ő története volt. Mirfalle Nypmpahora története. Nimfa története.

Őrizzétek meg az emlékezetetekben, és sose feledjétek el azt a napot.

Írta: Legend