Mirfalle Nymphadora története

Nimfa történetét mesélem most el nektek, ami akkor kezdődött, mikor Nimfa született, és egészen napjainkig tart.

„A koraesti levegő kellemesen langyos volt, enyhe fuvallat söpört végig a réten, és felborzolta a füvet. Newa kimerülten emelte fel a fejét a selymes szálú pázsitról és tekintetét egy csöppnyi, barna kiscsikóra szegezte. A kicsi kissé kábán, homályos pillantással bámulta őt.

  -Szia kicsim! –mosolygott Newa kedvesen csikójára, és boldogság csillant a szemében. –Isten hozott!

A bokrok ágai megzörrentek, és egy hatalmas, erős, izmos csődör léptetett elő a bozótból. Szelíd mosollyal arcán megszaglászta a kicsit, majd párjához fordult, orrukat összedörgölték.

  -Gyönyörű kis kanca! –nézegette a csődör megszeppent leányát. –Hogy fogjuk hívni?

Newa csak mosolygott.

-Nimfa. –mondta szelíden az anya, csikóját figyelve. –Nimfa lesz a neve.

Nimfa gyorsan nőtt. Kedves, virgonc kiscsikóvá cseperedett, és szülei féltő tekintetétől követve játszott az erdő minden lakójával. Kíváncsi volt, és pajkos, minden érdekelte a világon, így szüleinek nem jutott sok pihenés. Egyiküknek folyton a kis kancán kellett tartania a szemét.

  -Nimfa, kicsim, ne menj olyan közel ahhoz a gödörhöz. Még beleesel. –óvta Newa.

  -Nimfa, fogadj szót anyádnak! –intette szigorúan apja is, de Nimfa nem mozdult onnan. –Nymphadora! –pirított rá most már emeltebb hangon apja. -Hányszor kell neked elmondani valamit?!

Apja nem volt vele mindig szigorú. Legtöbbször boldogan fogócskázott, játszott, bolondozott Nimfával. Tanította őt, megmutatta csikójának, melyik növény ehető, és melyik mérgező, megmutatta, hogyan találjon magának alkalmas búvóhelyet az alváshoz, és hogy hogyan rejtőzzön el veszély esetén. Hogyan kaparja ki magának télen a vastag hó alól is az ehető, ízletes falatokat, és hogyan használja a szarvát különböző dolgokra. Sokat járták együtt az erdőt, és Nimfa tanult apjától.

Anyja nem tanítgatta annyit, ő inkább csak szeretgette, óvta, és rengeteg anyai szeretettel gondozta. Ám ez többet jelentett Nimfának, mint apja összes tanítása. Az anyja volt az, akinél Nimfa mindig „menedékre” lelt és hozzábújhatott. Bármi baj volt, tudta, hogy anyja megvédi őt. Tudta, hogy anyja mellett mindig biztonságban van. Ha anyja ott volt, Nimfa úgy érezte, nem történhet vele semmi baj.

Ám egy napon Nimfa megtanulta, hogy ez sosem volt teljesen igaz.

Késő délutánra járt az idő.

  -Ez micsoda? -kérdezte Nimfa anyjától, miközben egy kis pipacsot nézett.*

  -Ez egy pipacs. -felelte neki türelmesen Newa.

  -Nagyon tetszik! -lelkendezett vidáman.

Newa nevetett.

  -Hát persze, kicsim. A virágok mindig gyönyörűek.

  -De ez a pipacs… ez a legszebb.

  -Persze, kicsim. Ez a legszebb. –felelte anyja mosolyogva, beletörődve gyermeke makacsságába.

  -És ez mi?

  -Ez egy pillangó.

  -Jaj, de gyönyörű! Ez is olyasmi, mint a pipacs?

  -Nem kicsim. A pillangók nem növények.

  -És a pipacsok?

  -Azok igen. De most már ideje lefeküdnöd.

  -Anyu, miért kell esténként mindig lefeküdni?

  -Azért, hogy nagyra nőj. –magyarázta türelmesen az anyja.

  -És muszáj nagyra nőni?

Newa megint felkacagott.

  -Gyere kicsim, feküdj le. Így, ide mellém. –mondta a kanca, és leheveredett egy bokor tövébe. Nimfa odalépkedett, és lefeküdt anyja mellé, szorosan hozzábújt, és összekucorodva vékonyka ki lábaira hajtotta fejét. Lehunyta szemét, és elaludt.

Anyja bökdösésére ébredt. Este volt, de a nap még nem tűnt el teljesen a horizonton, hanem a dombok mögül hunyorogva vérvörösre festette az erdőt narancsszínű fényével.

  -Nimfa! Gyerünk, kicsim! Mennünk kell! –noszogatta sürgetően anyja.

  -Miért?

  -Emberek járnak itt.

  -Azok kik?

  -Ellenségek. Ha tehetik, bántani fognak minket.

  -Miért?

  -Nimfa, most ne kérdezz többet! Mennünk kell!

Nimfa szorosan anyja mellett vágtatva bevetette magát a sűrű bozótba. Apja mögöttük galoppozott. Csupán tíz-tizenöt percet vágtattak, de Nimfa óráknak érezte. Kis lábai nem bírták tovább az iramot.

  -Anyu! Elfáradtam. –nyerítette panaszosan.

  -Még egy kicsit mennünk kell, édesem. Már nincs messze.

Nimfa akkor sem bírta. Épp egy kis tisztásra értek, mikor pihegve és zihálva a fűre rogyott. Anyja gyöngéden noszogatta.

  -Gyerünk, kicsim. Még egy pár perc, és megérkezünk. Ott már pihenhetsz. Csak egy kicsit kell még kibírnod. Állj fel, édesem!

De hiába buzdította, Nimfa nagyon kimerült.

  -Nymphadora! –szólt erélyesen az apja – Szedd össze magad, lányom!

  -Kicsi még! – kelt csikója védelmére Newa. –Gyöngék a lábai, nem bír még ennyi vágtát.

  -Állj fel, Nimfa! Állj fel! – szólt rá újra szigorúan az apja.

Majd egy nyíl süvített ki a fák közül, átszelte a tisztást, és közvetlenül az apja mellett álló fa kérgébe fúródott. Newa riadtan felkapta a fejét, és a nyílra pillantott. Aztán újra csikójához fordult.

  -Gyorsan Nimfa, itt vannak az emberek. El kell mennünk innen!

Nimfa talpra kecmergett, és anyja oldalán vágtázva odahagyták a tisztást. A fák közül újabb nyílvessző süvített ki, sziszegve átszelte a levegőt, és most közvetlenül mögéjük fúródott a földbe. Newa hátrapillantott, és meglátta, hogy vadászok lépnek ki a tisztásra. Emberek, kezükben vetőhálóval, késsel, íjjal, és egyéb fegyverekkel. Newa megsürgette csikóját, és ő is megnyújtotta vágtáját. Újra hátrafordult, tekintetével párját kereste. Nimfa is visszanézett. Meg akart bizonyosodni róla, hogy apja ott vágtat a hátuk mögött, akárcsak eddig.

Ám apja ottmaradt. Ott maradt a réten. A csődör védelmezően családja elé állt, büszkén kihúzva magát a tisztás közepén, tekintetéből düh és harag áradt. Izmos teste megfeszült, szarvát előreszegezte, és csak fél szemmel nézett a csikójukkal menekülő kancára.

  -Vidd innen a kicsit! Menjetek minél messzebb! –kiáltotta Newának, és újra az emberek felé fordult. Fejét megdöntve, előre szegett szarvval állt, fenyegetően, támadásra készen.

Aztán izmos teste összerándult, majd megfeszült. Szügyéből egy tollas nyílvessző meredt előre.

Newa zokogott, de nem fordult vissza.

  -Gyerünk Nimfa! Siess!

  -Apa nem jön utánunk?

  -Dehogynem, kicsim. –mondta az anyja, könnyeivel küszködve. –Apa is mindjárt jön.

Mikor Nimfa ismét hátrafordult, látta, hogy miután apját végül is nyíl találta, akkor a csődör haragjában és kétségbeesésében dühösen az emberekre rontott, és vagy hármat fel is nyársalt közülük hegyes szarvával. De a túlerővel szemben így sem volt esélye. Apja legalább hat nyilat kapott, mikor végül összerogyott. A valaha erős, izmos csődör kimerülten rogyott össze a tisztáson… Amikor Nimfa utoljára hátrafordult, és tekintetével apját kereste, ő akkor már nem élt. Élettelen testtel feküdt a földön…

  -Ne nézz oda, kicsim! –szólt Newa, miközben arcáról patakokban gördültek le a könnycseppek. –Nem szabad!

Az erdőből újabb emberek tűntek fel, lóháton.

  -Anyu, miért viszik azok a nagy valamik az embereket, ha az emberek ellenségek?

  -Azok ott lovak, kicsim. A lovak pedig az emberek szolgái.

Lovak. Nimfa most látott lovat először.

  -A lovak olyanok, mint mi?

  -Nem. Mi egyszarvúak vagyunk. Mi nem szolgálunk senkit sem. Ők nagyon hasonlítanak hozzánk külsőre, de nem a rokonaink. Látod, még szarvuk sincs.

  -És miért viszik az embereket a hátukon?

  -Mert az emberek sok-sok éve befogták és betörték őket. A szolgálatukba hajtották a lovakat.

  -És miért?

  -Mert az emberek a saját céljaikra akarják használni őket. És a lovak pedig kénytelenek az embereket szolgálni.

Lovak. Nimfa ezen az éjjelen látott először lovat életében, de ettől az éjtől kezdve gyűlölte is őket. És örökké gyűlölni is fogja. Árulók. Árulók! Mindig árulónak fogja tartani őket. Elárulták az unicornisokat! Elárulták őt, Nimfát! Árulók!

A lovasok, miután apja a földre került, az anyját vették célba… Newa lényegesen lassabban vágtatott csikója miatt. Könnyedén elmenekülhetett volna, de nem tette. Néhány vágtaugrással olyan mélyen eltűnhetett volna a bokrok lombja és a fák sűrű ágai között, hogy sosem találják meg az emberek. De maradt. Nimfa fáradt volt, gyönge lábacskáinak nagy megerőltetés volt ennyi menekülés, és Newa tudta, hogy ha megpróbálna eltűnni a fák között, Nimfa képtelen lenne követni őt és lemaradna. Reménytelen helyzet volt. Ezzel a tempóval nem menekülhetnek. Nimfa egyre jobban fáradt és lassult.

  -Anyu, mikor állhatunk már meg?

  -Most nem lehet. Most igazán nem! Csak fuss!

  -De már nem bírom! Nagyon elfáradtam, anyu!

Newa megtorpant. Nimfa felnézett anyjára: nem értette, miért álltak meg. Anyja csak csöndesen állt, behunyta szemét, és újabb könnycseppek gördültek végig arcán. Majd felpillantott, és kiscsikójára nézett.

  -Nagyon szeretlek, Nimfa! Amióta megszülettél, a legelső perctől fogva szerettelek. És mindig szeretni foglak!

  -Én is szeretlek, anyu, de miért mondod ezt? És hol van apa?

  -Apa a tisztáson maradt.

  -Miért maradt ott?

  -Mert ő is nagyon szeretett téged. Annyira, hogy ott kellett maradnia.

  -Miért csak szeretett? Már nem szeret?

  -Dehogynem. Ő most is szeret, és mindig is szeretni fog téged.

Ami ezután történt, az Nimfa legfájdalmasabb emlékei közül is a legelviselhetetlenebb.

Nimfa csak később értette meg, mit is tett Newa igazából. És ha csak eszébe jutott, könnyek szöktek a szemébe. Nimfa tisztán emlékszik mindenre. Emlékszik rá, hogy anyja könnyedén elmenekülhetett volna, de ehelyett csikója elé, vagyis eléje, Nimfa elé állt, és az utolsó pillanatig védelmezte őt: Newa nem mozdult el előle még akkor sem, amikor már három nyílvessző is eltalálta… és végül ő is összeesett.

De Nimfa akkor még nem értett sokat az egészből. Amikor anyja szembefordult az emberekkel, akkor ő egy közeli bokorba kuporodott anyja parancsára. Miután Newa összeesett, utoljára arra a bokorra nézett, és úgy halt meg, hogy a legutolsó dolog, amit látott, az a bokor lombjai közt reszkető Nimfa volt. Még egyszer, utoljára találkozott a tekintetük, és Newa szelíden és erőtlenül rámosolygott csikójára. Ezután szemében kihunyt a fény, és Newa meghalt. Nimfa örökké emlékezni fog arra a képre, ahogy anyja szeméből eltűnik a csillogás.

Ezután az emberek előhozták éles fűrészeiket. Néhányan közülük lóháton léptettek. Már megint azok a lovak. Már megint azok az árulók. Árulók! Elárulták az unicornisokat! Elárultákaz apját! Az anyját! Még őt, Nimfát is! Árulók!

Azok az árulók előbb apja, majd anyja teteméhez léptek oda, Nimfa pedig végignézte, ahogy az emberek leszökkennek a nyeregből, és először apja, majd anyja szarvát fűrészelik le.

Ezután elmentek. A nap időközben teljesen lebukott a dombok mögé, és az erdőben megnyúltak az árnyak. Rohamosan sötétedett.