Az ősi vallási kultúrák komplex, jól tagolt hitrendszerekké, mitológiai és rituális építményekké válásának - minden bizonnyal valamikor a neolitikum idején bekövetkezett - folyamatát ma sem tudjuk hiteltérdemlő módon rekonstruálni. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a változás a földművelés, az öntözéses gazdálkodás, a városépítés, az államszervezés folyamataival és az írásbeliség megjelenésével egyidőben ment végbe, mégpedig időben legkorábban a 'magaskultúra' bölcsőjének számító Közel-Kelet, a 'Termékeny Félhold' térségében. Mint időben legelsők, Mezopotámia és Egyiptom vallásai bizonyultak meghatározónak a világ, elsősorban pedig a nyugati világ vallásfejlődése szempontjából; ezek az ókor végével eltűnő vallási rendszerek szolgáltak alapjául a görög-római és a zsidó-keresztény vallásfejlődésnek is, peremkultúráik, mint a sémi és az indoeurópai világ, a szíriai és az iráni fejlődés révén szinte ez egész későbbi vallásfejlődés keretét és menetét meghatározták.

Közülük is a legősibb, a mezopotámiai kultúra vallástörténete a Kr. e. 4. évezred elején veszi kezdetét. Ez a térség - sumer, akkád, babilóni és asszír korszakában - többé-kevésbé egységes vallási világot, mitológiai rendszert teremtett, amely régészeti emlékek sokaságát és írott források, vallási szövegek tömegét hagyta az utókorra. Elsőként a sumerek folytattak öntözéses földművelést, a városépítés és az írás feltalálását pedig már ők maguk is vallási ténynek, istenektől kapott, az emberek közé aláereszkedett képességnek tartották. Sumer legősibb vallása termékenységkultusz volt: központi alakjai a vegetációt, a termést, az életet és a halált szimbolizáló istenpár, Inanna (az akkád Istár) és Dumuzi (az akkádban Tammúz). Kettejük szerelme és násza az élet folytonosságának biztosítéka, az emberi közösség létének alapja. Inanna és Dumuzi termékenység-kultusza mellett azonban már a sumer és akkád korszakban - a Kr. e. 4.-2. évezredben - más isteneknek is hódoltak a folyamvölgyek városaiban. A teremtő- és égistenek sorában tisztelték az ég, a föld és az alvilág istenét Anut, Enlilt és Enkit, akik a mítosz szerint kiemelték a káosz örvényéből a világot. Valójában ők hárman a mezopotámiai pantheon főistenei; alakjukkal csak a késői időben tud Istár, Tammúz és néhány más isten tisztelete vetélkedni. A három főisten népes istenvilág élén áll a mitológiai szövegek szerint: az égiek családjában vannak csillagistenek, mint Szín hold- és Samas napisten, Istár termékenységistennő pedig a Hajnalcsillag istennőjeként is szerephez jut. Mezopotámia egyes városainak, törzseinek, népeinek is vannak az ősidőkben saját isteneik, mint ahogy a főbb termények, mesterségek is egy-egy istent tisztelnek patrónusuk gyanánt. Tammúz pásztoristen, Niszabá a gabona úrasszonya, a megistenült hérosz, Gilgames pedig az írás, a kormányzás ura. A halál felett Nergál és Ereskigal, az alvilág istenei uralkodnak, a 'fiatal istenek' sorában pedig Marduk, a tudás ura, a sors, a jövendő tudója és őrzője, a késői kor pantheonjának főistene a leghatalmasabb.

Az eredetileg párhuzamos sumer és akkád vallásfejlődés már a Kr. e. 2. évezredben, a két nép együttélésével erős szinkretizmushoz vezetett, amelyet csak serkentett az a tény, hogy a következő időkben nomád népek egymást követő hullámai nyomultak be a gazdag folyóközbe. A babilóni és asszír idők előzményeképpen a két ősi istenvilágot egyesítették, egymásnak megfeleltették, a mítikus hagyományt pedig összedolgozták. Az így kialakuló forma szerint Mezopotámia vallása áldozatbemutató politeizmus, a termékenység-, az agrár- és az asztrális kultuszok erős jelenlétével, tudományosan is kidolgozott mitológiával, teológiával, amely virágkorát a babilóni és asszír korszakban, a Kr. e. 2. évezred vége után élte. A mezopotámiai felfogás szerint a világot Anú, Enlil és Enki alkotta meg, szétválasztva a vizeket és a szárazföldeket és legyőzve a káosz erőit, az élőlényeket, közöttük az agyagból gyúrt embert pedig a mítosz legnépszerűbb magyarázata szerint Marduk hozta létre és rendelte munkára valamint az istenek tiszteletére. Az emberiség ekkor nyert eredeti rendeltetése az istenek 'ellátása'; Marduk bölcs gondoskodása és a szerelmes istenpár, Istár és Tammúz násza tartja mozgásban a világot, tartja fenn az életet, amelyben az ember célja az istenek által adott rend és bőség megőrzése, szakadatlan ujraalkotása.

A korai sumer időkben, amikor még javában dívott az emberáldozat szokása is, a mezopotámiai ember hitt valamiféle túlvilágban, a lélek halhatatlanságáról és túlvilági sorsáról azonban nem rendelkezett szilárd fogalmakkal. Későbbi időben az ellenségei által megölt de szerelme, Istár által az alvilágból visszahozott, feltámasztott Tammúz mítosza azt mutatja, hogy a lélek élete, a halál utáni élet, a feltámadás gondolata is felmerült a vallási eszmék sorában. A mitológiai irodalom különben számtalan olyan elemet is megőrzött, amelyek a későbbi nyugati vallásfejlődés szempontjából alapvető fontosságúak: a bibliai teremtéstörténet párhuzamait ugyanúgy megleljük ebben a hagyományban, mint ahogy a vízözön legendájának archaikus változatát is.

Ami a hívő élet mindennapjait illeti, a mezopotámiai társadalom sokáig szakrális alapon szervezett világ volt, amelyben a szentély és annak gazdasága a város, az állam gazdasági és politikai rendjének alapját jelentette, a legrégebbi időkben pedig a főpapi funkciók birtokosai egyben királyok is voltak. Sumerek és akkádok egyaránt szentélyeket, templomokat emeltek isteneik számára. Az épület belsejében őrizték az istenség szobrát, aki körül hivatásos papi rend végezte a szolgálatokat. A templomok papsága matematikával, földméréssel, irodalommal is foglalkozott, a szentélyek területén pedig mitológiai szövegeket, szertartási és isten-jegyzékeket őrző könyvtárak, az irnokokat képző iskolák voltak. A szentélyek mindennapi élete az étel-, termény- és illatáldozatok bemutatásából állt. Jeles ünnepeken körmenetben vitték ki lakhelyükről az istenek szobrait és nagy népünnepélyeket tartottak a tiszteletükre a vallási élet csúcspontjai pedig az ismétlődő termékenység-szertartások voltak. Történetileg elsőként Mezopotámia hagyományában rendelkezünk adatokkal a bensőséges isten-ember kapcsolat kifinomult és intím formájának, a személyes imának, már-már vallásos párbeszédnek a létét illetően: különösen a késői korból bőségesen maradtak fenn olyan szövegeink, amelyek már nem a kollektív liturgia, hanem a személyes vallásosság termékei.

A korai időszakban a legfontosabb istenek tiszteletére különleges, lépcsőzetes torony-templomokat, ziqquratokat is emeltek a templomkörzetekben, amelyek talán asztrális szimbólumokként és figyelőpontokként is fontosak voltak és amelyek egyikének emléke a 'bábel tornya' motívuma révén a Bibliába is átkerült. Mezopotámia egész vallási kultúrája azon a nézeten volt, hogy a 'táblákra írt' sors még az istenek előtt is ismeretlen - talán csak Marduknak, a 'jövő urának' van bepillantása az elkövetkező történésekbe. Alapvető vallási tevékenység volt tehát a jövő fürkészése: hatalmas jós- és ómen irodalom őrzi annak emlékét, hogy előjeleket kértek, állati belsőségekből, elsősorban májból jósoltak.

Elődeikkel ellentétben Mezopotámia lakói igen nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy vallási eszméiket, gondolataikat írásban is rögzítsék. Szent könyveket, kánoni irodalmat nem alkottak ugyan, hiszen sem isteni kinyilatkoztatásban sem mértékadó tanító tekintélyben nem hittek, de mitológiai hagyományaikat nagy gonddal építették és ápolták. Alkotásaik sorában különösen jelentős az 'Enuma elis...' kezdetű szöveg, amely a világ keletkezésének történetét beszéli el, vagy a 'Gilgames-eposz', amely a teljes folyamvölgyi hagyomány költői, epikus foglalata. Ebben az évezredeken át fennálló vallási világban természetesen a fejlődés jeleit, határozott tendenciáját is megfigyelhetjük. A politikai változásoknak megfelelően alakult, formálódott maga a pantheon: a győztesek istenei a vesztesek partónusai fölé kerekedtek a mitológiai elbeszélések szintjén is, ahogy a gyakorlatban is az történt: a leigázott város istenének szobra a győzelmes isten templomába kerül át, mintegy annak hatalma alá kerül. A mezopotámiai vallástörténet maradandó tendenciája viszont néhány isten felemelkedése, már-már monolátrikus szerephez jutása. Marduk kultusza a Kr. e. 1. évezredben így már egyértelműen meghatározó, de Assur vagy Nabú istenek 'karrierje' is ilyen belső vallásfejlődési jelenségekkel hozható összefüggésbe.

Az a vallási hagyomány, amelyet a mezopotámiai térség évezredeken át felhalmozott, csak lassan enyészett el. A perzsa korban háborítatlanul élt tovább Marduk monolátrikus vallásossága, magának a hitrendszer egészének belső válságát azonban a mágikus és rituális elemek elhatalmasodása mutatja. Mindent eggybevetve a mezopotámiai vallástörténet késői korszaka túlnyúlik a hellenisztikus időkön is: az utolsó, a hagyományokat még ápoló templomok működése csak a római és a szászánida időszakban szűnt meg.