Mikao Usui
Dr. Usui a múlt század vége felé egy keresztény fiúiskola igazgatója volt Japánban. Ő tartotta a vasárnapi prédikációt, mivel lelkész is volt. Egy vasárnap néhány fiú az első sorból félbeszakította a prédikációját:
- Usui úr, ön hisz a Bibliában?
- Nagyon alaposan tanulmányoztam a Bibliát a papneveldében és hiszek benne.
- Mi még csak most kezdtük életünket, szeretnénk, ha válaszolna egy kérdésünkre. Hisz abban, hogy Jézus tudott gyógyítani?
- Igen - válaszolt Usui.
- Akkor kérjük, mutassa meg nekünk, hogyan kell vakot vagy bénát gyógyítani, hogyan kell a vízen járni.
Usui így válaszolt:
- Én jó keresztény vagyok, van hitem, de ezeket nem tudom nektek megmutatni, mert nem tanítottak meg rá.
De a fiúk erősködtek:
- Nem akarunk vak hitben élni. Bizonyítékot akarunk.
- Egy napon szeretném nektek ezeket bebizonyítani. Mikor rájövök, hogyan kell, eljövök, és megmutatom nektek. Most lemondok, és elutazzom Amerikába, hogy egy keresztény országban tanulmányozhassam a Bibliát. Visszajövök. Elköszönt és elhagyta a templomot.
Beiratkozott a chicagói egyetemre, ahol filozófiát, a kereszténység történetét és bibliaértelmezést tanult. Rájött, hogy ugyanazt tanítják ott, mint amit a misszionáriusok tanítottak neki iskolás korában, meg amit a japán papneveldében tanult. Így nem tudta meg, hogyan gyógyított Jézus.
Más világvallások tanulmányozásával folytatta tanulmányait. Megismerkedett a hinduizmussal és a buddhizmussal. Megtudta, hogy Guatama Buddha gyógyított vakokat, tébécéseket és leprásokat.
Hét évet töltött Chicagóban. Ezután visszatért Japánba, Kyotóba, hogy még többet megtudjon Buddháról. Nara volt a buddhizmus központja Japánban, de Kyotóban volt a legtöbb templom és monostor. Elment mindenhová ugyanazzal a kérdéssel:
- Említik a szútrák, hogy Buddha gyógyított?
A válasz mindig ez volt:
- Le van írva.
- De tudja valaki, hogyan kell csinálni?
-A Buddhizmus azt tanítja, hogyan érjük el a lelki békét, hogy legyünk boldogok. Egyházunk feladata, hogy a hívek figyelmét az örökkévaló lélek felé irányítsuk. A test nem örökkévaló, ha baj van vele, vannak orvosok, akik meggyógyítják.
Több hónapi keresés után egy Zen templomot ajánlottak Kyoto közelében, mivel az rendelkezett a legnagyobb buddhista könyvtárral Japánban. Megkereste a legmagasabb rangú szerzetest és ahogy beszélgettek, észrevette, hogy ennek a hetvenkét éves embernek az arca olyan fiatal és szép, mint egy gyermeké. Nagyon kedves hangon invitálta be a könyvtárba.
Usui megkérdezte:
-A zen-buddhisták hisznek a gyógyításban? Meg tudják gyógyítani a testet?
- Még nem - volt a szerzetes válasza - Mi az elmével foglalkozunk. Minden nap meditálunk a megvilágosodásért.
- De mi lesz a beteg testtel?
- Majd rájövünk. Hiszem, hogy egy meditációban megleljük a megoldást. Mielőtt meghalok, tudni fogom, ebben biztos vagyok.
Dr. Usui megkérdezte, beléphet-e a monostorba, hogy buddhizmust tanuljon.
A három év alatt, amit ott töltött, minden japánul írt szútrát elolvasott és órákat töltött meditálással minden nap. De ez sem volt elég, megköszönte a segítséget és menni készült, mikor az öreg szerzetes megkérte, maradjon velük és tanuljon tovább.
Dr. Usui jó néhány évig maradt a barátok között; megtanult kínaiul olvasni, elolvasta a kínai nyelvű szútrákat is, de nem találta meg amit keresett.
Ez a monostor foglalkozott a korai szanszkrit szútrák japán nyelvre való fordításával. Megtanult hát szanszkritul és a szanszkrit nyelvű szútrákat kezdte tanulmányozni. Ezek között talált olyanokat, amelyek Buddha gyógyításairól szóltak. És mindez 2500 évvel ezelőtt íródott!
Hogy megértse, hogy rendszerezhesse a sok apró információ - morzsát , elhatározta, hogy böjtölni és meditálni fog, remélve, hogy lesz olyan látomása, amely megvilágosítja elméjét.
Mikor elhagyta a monostort, azzal búcsúzott, hogy ha a huszonkettedik napon nem tér vissza, keressék meg a testét. A meditáció
Csupán egy kecskebőr tömlőnyi vízzel felment a Kurayama hegyre. Kiválasztott egy szimpatikus fenyőt, mely a pataktól nem messze nőtt és leült a tövébe. Összegyűjtött maga mellé huszonegy kavicsot és úgy mérte az idő múlását, hogy minden reggel elhajított egyet. Szútrákat olvasott, imádkozott és meditált. Így telt el húsz nap.
A huszonegyedik napon, hajnal előtt befejezte meditációját. Kinyitotta a szemét, felnézett a sötét égboltra és arra gondolt, hogy ez az utolsó lehetősége, hogy megtalálja, amit már több, mint tíz éve keres. Különös fényjelenséget látott.
A fényjelenség nagyon gyorsan közeledett hozzá.
Izgatottan és mámorosan azt gondolta:
- Ez próbatétel. Ki fogom állni.
Szemét tágra nyitva észlelte, hogy a fény homlokon találja. Hátra esett és elvesztette eszméletét. Olyan volt, mintha meghalt volna. Látomása akkor kezdődött, mikor hajnalodni kezdett. Jobbra nézett. Millió szivárványszínű buborék táncolt előtte. Aztán a vörös szín jobbról balra haladva betöltötte az egész égboltot. Egy pillanatig úgy maradt, majd elhalványodott. Aztán narancsszín töltötte be az eget, maradt egy pillanatig, majd elhalványult. Aztán sárga, aztán zöld, aztán kék, aztán lila. Az egész égbolt olyan volt, mint egy nagy szivárvány.
Felejthetetlen élmény volt.
Miután az utolsó szín is elhalványult, fehér fény jött jobbról és képernyőt alkotott előtte. A képernyőn arany színű szanszkrit írásjelek tűntek fel. Eltűntek és feltűntek, újra és újra, amíg meg nem értette jelentésüket, valamint azt, hogyan használhatja őket. Majd hangokat hallott:
- Emlékezz! Emlékezz! Emlékezz!
Amikor magához tért, világos volt. Felült és végiggondolta mindazt, amit átélt.
Becsukta szemét, és újra látta maga előtt az arany színű írásjeleket. Az első csodák
Felállt. Erősnek érezte magát. Nem volt éhes. Tele volt energiával. Képesnek érezte magát arra, hogy visszagyalogoljon a monostorba. Olyan kitűnően érezte magát, mintha csoda történt volna.
Eldobta az utolsó kavicsot, felvette kalapját és botját és elindult a hegyről lefelé. Ahogy ment az ösvényen, megbotlott egy kőben, ami beszakította a körmét. Folyt a vére és nagyon fájt. A sérülésekre, fájós helyre az ember automatikusan ráteszi a kezét. Ö is ezt tette. Energia lüktetését érezte. Rövidesen megszűnt a fájdalom. Elvette a kezét. Látta lábujján a megalvadt vért, de az ujjának semmi baja sem volt.
Ez volt a második csoda.
Mikor leért a hegyről, addig ment, amíg nem talált egy vörös kendővel letakart padot. (Száz évvel ezelőtt aki utazni akart Japánban, kénytelen volt gyalog járni. Csak kevesek engedhették meg maguknak, hogy legyen lovuk. Ha az út melletti ház lakói hajlandók voltak enni adni az utazóknak, vörös abroszos asztalt vagy vörös kendővel leterített padot tettek ki a ház elé.)
Egy kötényes öregember begyújtotta a hibacsit (faszenes tűzhelyt). Usui kért egy kis maradék rizst, sós szilvát és forró teát. Az öreg közölte, várnia kell, míg megfő a rizs. Usui megismételte, hogy jó lesz neki az is, ami tegnapról maradt. Az öreg kifakadt:
-- Magának meleg rizsre, teára, miszóra és sózott-érlelt káposztára van szüksége. Abból ítélve, hogy milyen irányból érkezett - intett fejével a Kurayama hegy felé - meg a szakálla hosszából, épp most fejezhette be három hetes böjtjét. Ez rendkívüli alkalom. Tisztelje meg meleg étellel. Üljön csak le, ha kész lesz, ideküldöm.
Usui fogta a rizses dobozt, leült és várt.
Az öregember unokája, egy helyes, tizenéves lány hozta az ételt. Be volt kötve az arca. A kendő csücske, mint két nyuszifül meredezett a feje búbján. Usui megkérdezte, mi baja.
-- Szörnyen fáj a fogam. Már három napja fáj, de nem tudok elmenni az orvoshoz, mert a rendelője tizenhét mérföldre van.
Usui nagyon sajnálta a lányt és megkérte, hadd tegye a kezét arcára.
- Ez az? Ez fáj?
- Igen - bólintott a lány - De amint hozzáért, már jobb lett.
Mindkét kezét rátette, a lány hamarosan elmosolyodott, szeme felragyogott:
- Már nem fáj!
Ez volt a harmadik csoda!
A leány nagyapjához szaladt:
- Ez a szerzetes csodát tett!
- Nagyon hálásak vagyunk. Kérem, jöjjön be a házba enni. Usuinak ízlett az étel. Ekkor következett a negyedik csoda: nem voltak emésztési zavarai a hosszú böjt utáni kiadós étkezéstől.
Folytatta útját a monostorba; a tizenhét mérföldes távolságot estére tette meg. Az ajtót nyitó fiú így fogadta:
- Dr. Usui! Annyira örülünk, hogy visszaért! Éppen indulni akartunk, hogy megkeressük a csontjait.
- Én is örülök, mert sikerrel jártam. Hol találom az apátot?
- Jó ideje fekszik izületi gyulladással és a háta is fáj. De ön először fürödjön meg és egyen. Az öreg szerzetes örülni fog, hogy visszaért.
Az apát kíváncsian fogadta:
- Milyen eredménnyel járt?
-- Siker, siker, siker -- válaszolta ujjongva Usui. Kezét az apát takarójára téve mesélte el az élményeit. Nagyon izgatott volt, mikor elmondta, hogyan találta meg, amit több mint tíz éve keresett.
Egyszer csak megszólalt az öreg apát:
- Elmúlt a fájdalmam! Jól érzem magam! Tele vagyok energiával!
- Ez a Reiki - mondta Dr. Usui.
Az első páciensek
Most, hogy a Reiki hosszas keresése véget ért, meg kellett határozni, hogyan lehet a leghatékonyabban használni.
Másnap reggel a szerzetesek összeültek, hogy megbeszéljék. Úgy gondolták, a jólétben élő emberek meg tudják engedni maguknak, hogy szükség esetén orvos, gyógyfüves vagy akupunktôr segítségét vegyék igénybe, de a szegények, akikből nagyon sok van, senkire sem számíthatnak. Dr. Usui tehát elhatározta, hogy először a nyomornegyedben kezdi a gyógyítást. Hogy az emberekkel kapcsolatba kerüljön, zöldséget akart árulni. Egy rúddal a vállán két, friss zöldséggel teli kosarat vitt, hagyományos szerzetesi ruhában. Az első ember, akivel találkozott, megkérdezte:
- Hová megy?
- Ezeknek az embereknek fogok zöldséget árulni.
- Ebben a ruhában? - kérdezte az ember - Cseréljünk ruhát! A foltos kimonó már alkalmasabbnak tűnt a feladatra. Hirtelen tizenéves fiúk vették körül. Némi zaklatás után elvitték vezetőjükhöz, a Koldusok Vajdájához. Elvették zöldséges kosarait.
- Pénzes zacskót látok a ruhája alatt - mondta a Vajda.
- Vetkőztessétek le! Elvették a pénzét és foltos kimonóját is. Csak utána kérdezték meg:
- Miért jött a nyomornegyedbe, ha van pénze?
Usui beszélt nekik a Reikiről, arról, hogy hogyan tud segíteni szenvedőkön. Még hozzátette:
- Csak azt akarom, hogy veletek élhessek, meg egy kis helyet a gyógyításhoz, egy fekhelyet és némi ennivalót. De nem fogok koldulni. Reikizni fogok egész nap.
Miután megegyeztek, adtak Usuinak helyet és ő kezelni kezdte a betegeket.
A gyógyultakat a következő szavakkal bocsátotta útra:
- Eredj a templomba, keresd meg ezt és ezt a szerzetest. Új nevet és munkát kapsz tőle.
A templomokban azt tartották, hogy a lélek a legfontosabb. Minek törődjünk a testtel....olyan rövid ideig a miénk. A testtel foglalkozzanak az orvosok.
Usui mester sok tapasztalatot szerzett a nyomornegyedben töltött három év alatt. Egy este, mikor a negyedben sétált, ismerős arcokat pillantott meg.
- Nem ismerjük egymást? - kérdezte.
- De igen, mester - válaszolt egyikük.
- Vajon nem gyógyítottam meg?
- De igen.
- Nem küldtem, hogy dolgozzon?
- De igen.
- Nem kapta meg a munkát?
- De igen.
- Akkor most mit keres itt?
-Ó, hát azt akarták, hogy reggel héttől este hétig dolgozzak. Egy esztendeig dolgoztam is, de koldulni könnyebb.
Kiderült tehát, hogy ezek az emberek nem becsülték meg az egészséget, a törődést, a munkát, az emberi körülményeket. Nem akartak változtatni az életükön. Annyit ért nekik a Reiki ajándéka, amennyit fizettek érte, vagyis semmit! Usui mester leborult a földre és elsírta magát.
A papoknak igazuk volt. A lélek az első - utána jön a test. Nem gyógyított több koldust, mert látta, hogy nem értékelik amit kaptak. Visszatért a monostorba, hogy beszéljen az öreg szerzetessel. Rájött, hogy a következő alapelveket is tanítania kell: Ebben a pillanatban engedd el a dühödet! Ebben a pillanatban hagyj fel az aggodalmaskodással! Ebben a pillanatban töltsön el a hála érzése! Ebben a pillanatban becsülettel tedd a dolgod! Ebben a pillanatban szeresd és tiszteld az életet!
A zarándokút
Usui mester elhatározta, hogy bejárja egész Japánt. Amikor egy piacra érkezett, meggyújtotta lámpását és azzal járkált a városban. Sokan megállították emiatt:
- Kedves szerzetes, most nappal van. Nincs szükség világításra.
- Nem olyan embereket keresek, akik egészségesek, boldogok és világosság van a szívükben - válaszolta. - Vannak akik szomorúak, depressziósak vagy fizikai fájdalmuk van, ezeket fel kell vidítani. Gyertek a templomba és hallgassátok meg a prédikációmat.
Így toborozta a pácienseit. Nagyszerű gyógyítóként lett ismert Japánban. Mindig elismerte azonban, hogy nem ő gyógyít, hanem a rajta keresztül áramló Univerzális Életenergia, avagy Isteni energia Ö csak mint az energia közvetítője működik közre.
Idővel tizennyolc tanítványát avatta mesterré, akik tovább tanították a Reikit, amit elismertek alternatív gyógymódnak.
Dr. Mikao Usuit életművéért kitüntette maga a császár.
Tokióban, egy Zen templomban temették el. Óriási sírkövére felvésték, amit az emberiségért tett.
Tanítványa, Chujiro Hayashi különleges tehetségként, tudósként és filozófusként jellemezte mesterét:
Mikao Usui több, mint 27 éven át tanulmányozta a buddhizmus és a kereszténység szabályait, míg elérte a spirituális fejlődés azon fokát, hogy szívből elfogadta az élőlények kapcsolatrendszerét, megőrizve a vágyat, hogy szolgálhasson anélkül, hogy saját fontossága, bármiféle anyagi érdek vagy ambíció eszébe jutott volna. Mások feltétlen segítésének óhaja vezérelte, hogy ráébressze őket saját, igazi lényükre.
Számunkra, mostani reikisek számára, legfontosabbak a szimbólumok, mert azok segítségével fokozhatjuk spirituális fejlődésünket. De Usui mester számára az volt a legfontosabb, hogy hogyan kell visszatérni a Tiszta Fénnyel való azonosságba. Ettől fogva minden, amit megérintett, megváltozott.
Égő lámpással járt-kelt, hogy felhívja az emberek figyelmét, hogyan vihetnek Világosságot életükbe. Vajon nem ez a nagy szellemi vezetők feladata? |