Haydn élete, fő műfajai

(A klasszikus vonósnégyes megszületése

A klasszikus szimfónia megszületése

Haydn zongoraszonátái

Haydn oratorikus művei és miséi)

Haydn életműve, jelentősége egészen ritka, szinte magában álló módon helyezkedik el egy nagy korszak történetében. Mások valami gyökeresen új fejlődés kiindulópontján állnak, forradalmi erővel és öntudattal törnek soha nem járt utakat; vannak, akik nemzedékek felgyülemlett törekvéseit tetőzik be végső kivirágzásként; ismét mások, korszakok határán mindkét funkciót betöltik, lezárva ami mögöttük állt és megnyitva az új utakat.

Haydn, fellépésekor egy körülötte sarjadó, átalakuló új művészet törekvései mellé szegődhet már, a legelső kezdeményező lépéseket nem neki kellett megtennie. De ezeknek az új törekvéseknek legfontosabb eredményeit ő szilárdítja meg elsőként, forrongó, szerteágazó kísérletek eszközeivel ő szólaltat meg először az egész világhoz szóló mondanivalót, az egész életről, az egész emberről szólót.

Ennek a kultúrának nyelvét ő tette véglegesen és visszavonhatatlanul világnyelvvé, az ő művészetének nagyszerű kibontakozása tette félreérthetetlenné immár egész Európa számára, mi volt oly szükségszerűen új és diadalmas mindabban, ami a zenében akkor ötven-hatvan esztendő óta érlelődött.

„Haydn-Mozart-Beethoven” – így jut eszünkbe, ha a bécsi klasszikus művészet történeti fejlődéséről esik szó, s a sorrend önkéntelenül valamiféle „nemzedéki”, valamiféle elkezdés-folytatás-betetőzés – viszonyt asszociál. A bécsi klasszicizmus „első nemzedékét” jelenti Haydn? Nyilvánvalóan azt is. Amikor az 1750-es években fellép, sőt ettől fogva talán másfél évtizeden át kétségtelenül ő képviseli elsőnek, és egyedül az osztrák zenében mindazt, ami már érezhetően több, mint kísérlet és útkeresés. Körülbelül a 70-es évek második felében lép – nem nyomába, hanem – közvetlenül melléje a valóban nemzedéknyi idővel fiatalabb társ, Mozart. A két csodálatos és annyira ellentétes ritmusú életpálya és művészi fejlődés most másfél évtizeden át párhuzamosan fut egymás mellett; a 20-35 évesé a 45-60 évesé mellett, anélkül, hogy közös zenetörténeti korszakuknak, kultúrájuknak valami más-más szakaszát képviselnék. Mozart korai halála után Haydn azonban ismét egyedül maradt, de most már nem egy csírázó új művészet első megszilárdítójának félig öntudatlan és küzdelmes helyzetében, hanem a nemzetközi zenekultúra Európa-szerte tudott, elismert, diadalmas tetőpontján. Most kiderült, hogy nemcsak továbbadni tudta, amit már maga kivívott, de a második nemzedék fiatal mesterének újabb eredményeit is magáévá tudta tenni.

1803-ban úgy látszik, hogy a 70 esztendős Haydn művészete végleg elhallgat; ez az az év, amelyben egy fiatal, máris népszerű művész (aki nála is vett néhány zeneszerzés-leckét) „Hősi szimfóniát” ír Napóleonról. A bécsi klasszicizmus harmadik betetőzése nyilvánvalóan így indul s úgy tartozik e klasszicizmus egységes egészébe, hogy éppen annak eddigi eredményeit, egész élet- és emberszemléletét teszi kérdésessé. S ugyanakkor mégiscsak ezeket az eredményeket, ezt az életszemléletet tágítja és gazdagítja, hogy talán, mégis igazolja az új század embere számára.

De mindez csak az időpontok rendje, a „tartalomról” nem esett még szó, a teljes korszak örökségéről és benne Haydn helyéről, szerepéről a maga kora és a mi korunk számára.

Hetvenhét esztendeig élt, teljes félévszázadot fog át a megszakítatlan, hallatlanul termékeny alkotópálya.

1. Haydn élete

A nagy zeneszerzők portréját az utókor meglehetősen eltorzíthatja. Haydn sem kerülheti el ezt a sorsot. Például, mikor Mozart a „Haydn papa” kifejezést használta a leveleiben, a szeretetre és tiszteletre méltó, nálánál jóval idősebb tanítómestert jellemzte így, nem pedig a zeneköltőt, akiről pedig eképpen vélekedett: „…képes szórakoztatni és felrázni, kacagtatni és megrendíteni úgy, mint senki más”. A 19. század másképp értelmezte Mozart szavajárását, és valamiféle kedélyes, tréfacsináló öregurat képzelt maga elé, nem véve tudomásul sem az emberi és művészi kétségekkel, megtorpanásokkal, válságokkal terhes életpályát, sem pedig Haydn zenéjének elsötétülő, tragikus és rezignált mozzanatait. Természetesen voltak, akik jól tudták az igazat (pl. Brahms, Verdi, Debussy, Puccini), de az ő szavuk sem volt elegendő, hogy ne csak egynéhány szimfónia hangozzék el a száznégy közül, és hogy a vonósnégyesekkel ne csak műkedvelők, a zongoraszonátákkal ne csak kezdők foglalkozzanak.

1732. március 31-én született, április 1-én keresztelték meg. Nagyon hamar elkerül a szülői háztól: csupán annyi emléke van, hogy: „Boldogult apám bognár volt… természeténél fogva nagy zenekedvelő. Minden kottaismeret nélkül játszott hárfán, én pedig, az ötéves kisfiú, szépen utánaénekeltem egyszerű, rövid dalait…” A bognármester tudnia kellett, mit jelent a kisfiú feltűnő jó hallása és ambíciója (amellyel pl. a hegedűjáték mozdulatait utánozza lelkesen, két pálcával a kezében). És tudnia kellett azt is, hogy mit jelent a zenész-, a művészpálya. A szomszédok, ismerősök lelkes rábeszélésére Frank hainburgi muzsikus, tanító, iskolaigazgató is odavetődik látogatóba – vele aztán útra kel az alig 5 esztendős fiúcska is, hogy Hainburgban végezze el rendes iskolai de főként zenei tanulmányait. Haydnék nem féltek a művészpálya bizonytalanságától: nem telik bele egy évtized, s az ebben az esztendőben született második fiú, Michael is követi bátyját, de ő már egyenesen Bécsbe megy, s ott találkoznak majd az István-templom kórusában. Jóval később Joseph még egy öccsét segíti be az Esterházy-udvar zenekarába, amelyet akkor már ő vezet.

Mit is tanult Haydn Frank mestertől? Elsősorban éneket: nem túl erős, de feltűnően kellemes, hajlékony hangját könnyen lehetett formálni, képezni. Ennek során szinte magától megy a kottaolvasás elsajátítása: a hatéves fiú már lapról énekli a miséket. És megindul a hangszeroktatás is a hegedű- és zongorajáték mellet – ha hinni lehet egy anekdotának – legelőször üstdobot tanult. Alig érkezett meg ugyanis a gyermek Hainburgba, ünnepnap közeledett, s Franknak kellett szolgáltatnia a zenét a körmenetben. Csakhogy az üstdobos váratlanul meghalt. Nem tehetett egyebet, minthogy kis tanítványát tanította meg néhány nap alatt a hangszer kényes, muzikalitást követelő kezelésére. A fiú – mondják – egy kendővel letakart szakajtón gyakorolt, mindent elborító lisztfelhőhet verve maga körül… de ellátta feladatát a körmenetben (J). Ez az eset jellemző a tanulóévekre: ez az egész studium mindennek mondható, csak módszeresnek, tervszerűnek nem, de annál gyakorlatibb. A kiképzés nem egy általános, majdani zenész-életpálya megalapozását, fő tudnivalóit tartja szem előtt, hanem mindig azonnali, konkrét feladatokat, sőt voltaképpen még azokat sem. Mondhatjuk, hogy a feladatok maguk végzik el a kiképzést. Az a meghökkentő, hogy ez valamiképpen így is maradt úgyszólván Haydn egész életén át: hiszen mindig „tanulni” fog, a legérettebb remekművekig, és azok alkotása közben is. És mindvégig úgy, mintha nem azt tanulná, amire majd szüksége lesz, hanem azt, amit éppen csinál.

Mégis, a zenei képzés, legalábbis a kis növendék korához képest, aligha lehetett jelentéktelen. Másképpen aligha állhatott volna be életének, zenész-pályájának váratlan, véletlenszerűen érkezett újabb fordulata. Valamit tudnia kellett a hétesztendős fiúnak, ha Georg von Reutter, udvari zeneszerző, a bécsi István-székesegyház nagyhírű karnagya egy rövid meghallgatás után elhatározta, hogy felveszi a főváros első egyházi zene-együttesébe.

Véletlen annyi volt a dologban, hogy a nagytekintélyű muzsikus, karénekes-toborzó körútján éppen Hainburgba is betért.

Ugrásszerű hirtelenséggel változik meg a világ, amely körülveszi. Egy nyolcéves falusi gyerek világvárosba kerül, a hatalmas birodalom császári székvárosába, annak a legfényesebb középpontjaiba (mert nemsokára már az udvari zenekar egy-egy hangversenyén is részt vesz Reutter keze alatt)! És ha az udvari együttesben akad dolga, ott még tarkább világgal ismerkedhet: a helybeli komponisták olasz operáival, vagy akár a műfaj világot járt hírességeivel. Megismerkedik az udvari ünnepségek és udvari hétköznapok asztali zenéjével, kisebb és nagyobb hangszeres csoportok muzsikájával, amelyben épp ez idő tájt kezd egy sajátosabb, önállóbb bécsi modor kialakulni. Különösen a fiatal Wagenseil és Monn szeretik a bécsi utcák és polgári házak dalát-táncát igényes zenekari vagy zongoramuzsika formáiba ötvözni…

Európa legtekintélyesebb közvéleménye türelmetlenül temeti a régit: Händelről kijelentik, hogy egész iránya idejét múlta, J. S. Bach lipcsei munkássága voltaképpen sohasem sugárzott ki igazán nagy hatással messzebbre, most azonban már a fiaira figyel a zenei világ…A nagy barokk kultúra élő jelenlétéről szinte nyomokban sem adnak hírt a bécsi templomok és világi zene-fórumok repertoár-krónikái.

Mit akarnak hát az újak, a fiatalok, akiknek zenei törekvéseivel nap mint nap találkozik az István- templom ambíciózus és fogékony kóristája? Úgy tűnik, elsősorban a polifónia szövevényességére, szüntelen magasfeszültségére untak rá: gördüljön a dallamok szövése, a forma simábban, folyékonyabban, kerüljenek a dallamok egymás mellé és egymás után, ne örökké egymás fölé, egymáson keresztül nyúlva, s legyenek maguk is egyszerűbb, szimmetrikusabb tagolásúak „dallamosabbak”!

Láttuk, hogy gyermekkorában milyen fontos volt a fiatal Haydn számára, amit a mindennapi gyakorlati zenélés során tapasztal, de most már tanul is, módszeresen és bizonyára szakavatott, jó mesterektől. Az alapos énektanulás az első, hiszen ez állandó szolgálatának követelménye, s eleinte ebben fejlődik a legfeltűnőbben, a császárnő is nemegyszer megdicséri szép szopránszólóit. Emellett zongorát és hegedűt is tanul, s bár – saját bevallása szerint – virtuóz fokig egyiket sem vitte, az akkor minden muzsikusnak elengedhetetlen alapos, biztos játék kiképzését nyilván itt megkapta már. Zeneszerzésben talán csak néhány leckét kapott. Reutter mester nem volt lelkiismeretes pedagógus: nyilván nagyon elfoglalt is volt, és bizonyára hajlama sem volt rá. Az ifjú Haydn tudása viszont egyre gyarapodik, olyannyira, hogy hamarosan megpróbálkozik a komponálással. Egy 15 vagy 16 szólamú Salve Reginán „éri tetten” Reutter mester.

Hamarosan elválik, mennyire vitte, mert lassan saját lábára kell állnia. Tizennyolc éves, csengő gyermekhangja elveszett, a kórus nem tudja már használni szolgálatait. Vége a sok sikert aratott szopránszólista karrierjének, 1749 végén rövid úton az utcára kerül.

Sanyarú évek következnek. Nemcsak egy pálya megalapozásáért folyik most a harc, de a puszta talponmaradásért, a mindennapiért is. A szorító szükség legfenyegetőbb pillanataiban azért, úgy látszik, nem hagyja el a szerencse. Néha van lehetőség alkalmi, kisegítő muzsikálásra, vagy kisebb zenedarabokat rendelnek tőle… Csakhogy ez nem jelent semmi véglegeset, nem jelent állást. Mariazellbe utazik, a nevezetes búcsúhelyre, s ott – állítólag – erőszakkal veszi ki a szopránszólista kezéből a kottát a belépés pillanatában, s énekelni kezd. Sikere van, de elhelyezkedni itt sem tud. Pedig valamihez fogni kellene már – szülei rábeszélnék, hogy papnak álljon, de ehhez semmi kedve. Újra egy ismerős tűnik fel váratlanul, egy Buchholtz nevű kereskedő, aki 150 forintnyi kölcsönnel segíti ki. Most már talpraállhat: önálló padlásszobát bérelhet!

Itt már lehet éjt nappallá téve tanulni, gyakorolni, hegedűn és zongorán. A szűkös alkalmi jövedelmek utolsó fillérei is kottavásárlásra mennek el nemegyszer, különösen, ha olyan újdonság akad, mint Philipp Emanuel Bach fantasztikus zongoraszonátái Berlinből.

Haydn úgy dönt, hogy már tanult annyit, hogy akár taníthat is. Hamarosan erről is hallunk, sőt, nemcsak zongoratanítványokról, de zeneszerzés-elméleti leckékről is. Itt, a padlásszobában íródik az első fennmaradt Haydn mű is: egy F-dúr mise két szopránszólóra, karra, két hegedűre, orgonára és bőgőre. Még öregkorábanis, amikor az elkallódott partitúra váratlanul előkerül, meghatja benne a „melódia és valami ifjúi tűz”, javítgat, csiszolgat rajta, a kései magányos napok boldog időtöltéseként.

Egy másik, alkalmi jellgű kompozíció, a legkorábbiak közül, egészen más területre visz.A fiatal muzsikus valahogy összeakad a bécsi „külvárosi kultúra” egy érdekes egyéniségével: Kurz-Bernardonnal (csak az első a saját neve, a második teremtett figurájáról, egy paprikajancsi-szerű állandó bohóc-alakjáról ragadt rá). Kurz ugyanis Bécs egyik leglátogatottabb népszínházának vezető színésze, házi szerzője. Haydn népies daljátéka, a Sánta ördög elkészül, s amíg a szöveg merészségei miatt be nem tiltják, néhányszor nagy sikerrel adják a kis külvárosi színpadon. A zenéje sajnos elveszett.

A ház, amelyben Haydn padlásszobát bérelt, egy otthont adott a nemzetközi operaélet világhírű vezérének, aki nem is zeneszerző, inkább szövegköltő: Pietro Metastasio. Haydnre bízza pártfogoltjának, egy fiatal főúri leánynak zngoraleckéit. A leáéní éneket és elméletet tanul Nicolo Porporánál, az olasz opera és főleg az énekpedagógia egyik elismert, Bécsben élő mesterénél; Haydn most már ezeken a leckéken kíséri tanítványát zongorán, aztán kísérnie kell Porpra többi éneknövendékét is. Kisebb-nagyobb nemegyszer megalázó házi szolgálatokat is teljesít az olasz mesternél – mert zeneszerzést tanulhat nála.

Egyre több zenésszel, zeneszerető emberrel kerül kapcsolatba, úgy tűnik, hogy az életformája rendeződhet, a pályája felfelé tart. Ezek a szaporódó kapcsolatok hívják fel a fiatal Haydnre egy lelkes aktív zenebarát főúr, Fürnberg báró figyelmét is. Haydn egyelőre csak a weinzirli házi-zeneesték kitűnően képzett, szívesen látott vendég-résztvevője lesz. Az alkalom s az együttes összetétele azonban csakhamar kompozíciós ihletőforrássá válik: ugyanis itt a vonóshangszerek társas muzsikálásának sok lehetősége közül különösen kedvelnek egyek. Ez Milánóban, Sammartini karmester keze alatt úgy alakult egy-két évtized óta, érdekes kísérletként, hogy a barokk szabású concerto grossók négy szólóhangszere mögül lassanként elmarad a kísérő zenekar. A Fürnberg-féle zeneesték tehát, a legjobb körök zeneéletébe való bekapcsolódáson túl, nagyon fontos művészi eredményt is hoznak. Emellett Haydn megkapja az első állását.

Egy gazdag cseh főúr, Morzin gróf házi zenekara élén lesz karmester, télen Bécsben, nyáron a csehországi lukaveci kúrián. Itt írja meg 1759-ben az első szimfóniáját is. Az út, az irány ki van jelölve – nemcsak a szimfóniákat, de a vonósnégyeseket tekintve is –, és a fejlődés jelei biztatóak. Csakhogy a remények hamar füstbe mennek: a gróf pénzzavarba kerül és kénytelen csökkenteni az udvartartását. Elbocsátja a zeneegyüttest, a fiatal házas (!) karmesterrel együtt.

Haydn ugyanis 1760-ban beleszeretett Keller János bécsi fodrászmester leányába, Josephába, aki azonban hamarosan zárdába vonult. A jó nevű és jó állású karmesterrel való kapcsolat azonban igen vonzó a fodrászmester apa számára, ezért rábeszéli Haydnt, hogy vegye nőül idősebbik lányát, Anna Máriát. Kezdetektől fogva elrontott házasság volt ez, meg nem értés, teljes lelki idegenség, Haydn nyugalmas, harmonikus életének egyetlen nagy árnyéka.

Néhány hónappal a zenekar felszámolása előtt Haydn-muzsikát hall Morzin gróf házában az egyik leghatalmasabb magyar főúr, a zeneművészet leglelkesebb ápolója a birodalom arisztokráciájában: Esterházy Pál Antal herceg. Haydnt még szinte el sem bocsátották, mikor már megköttetett kettejük között a szerződés, és Haydn a feleségével együtt Kismartonba költözött.

A harminc esztendős művész az Esterházy-szolgálatba lépve nemcsak egzisztenciálisan, de művészi fejlődésének lehetőségeit tekintve is kifejezetten szerencsés helyre került. Olyan főúri házba, amely nemcsak a zenét becsüli meg érdeme szerint, de magát a muzsikust is. Esterházy Pál Antal, majd Miklós herceg isjól képzett, igényes muzsikusok, egy-két vonóshangszer lelkes művelői, legalábbis az ő használatukra szánt Haydn-kompozíciókban ezt tanúsítják a rájuk bízott szólamok.

Haydn gazdája egy esztendeig sem volt az, aki szolgálatába felvette: Pál Antal herceg már a következő év (1762) elején meghalt, s a kismartoni ház és birtok ura a pompakedvelő Miklós herceg lett. Az ő, több napon át tartó beiktatásán kezdhette megtanulni a vidékről jött másodkarmester, hogy milyen is egy hercegi ház ünnepe, pompája, különösen Esterházy Miklós házáé. Azután a herceg fiának esküvőjén bővíthette a tapasztalatait.

Amikor Haydn Kismartonba kerül, nem talál nagy létszámú együttest. Négy-öt hegedűs, akik közül egyik-másiknak nyilván brácsáznia kell alkalomadtán – egy-egy gonrdonkás és nagybőgős és egy orgonás. A fúvóhangszeresek pedig a tábori együttesből jönnek kisegíteni. A kórus is kevés énekest számlál: a magas szólamokat két-két ember, a mélyeket egy-egy szólaltatja meg. Az apparátus még akkor is meglehetősen szűk, amikor Miklós herceg úgy egy év múltán kibővíti: de a Haydn-zene „termésének” sokoldalúságán lemérhető, hogy mennyire képzett, válogatott zenészekről van szó: hiszen a kamarazenétől a szimfóniákon keresztül az oratóriumokig, misékig, sőt operákig mindent elő lehetett adni velük, méghozzá a műértő Esterházyak és gyakori magas igényű vendégeik tetszésére.

 1764-ben Esterházy Miklós herceg Párizsban járt és az egész környezetét, s amagyar és bécsi arisztokráciát elképesztő tervvel tér haza. A Fertő-tó déli részén elkezdi építeni az új Esterházy-kastélyt, amely csakhamar készen áll a vendégfogadásra, ragyogó ünnepélyekre, zenés estékre, sőt operaelőadásokra is. Amikor néhány év múlva Rohan herceg, a bécsi francia követ ott ját és kijelenti, hogy Versailles-t látja itt viszont, Pompakedvelő Miklós nyilván elérte a célját.

Haydn mindeközben egyre nagyobb hírnévre tesz szert, már 1766-ban „Nemzetünk kedvencének” nevezi a Wiener Diarium. Műveit tehát már ismeri Bécs – valószínűleg kéziratos másolatokból (egyes szimfóniák legkorábbi másolatait pl. zenekedvelő szerzetesek, kolostorok könyvtárai őrzik – és a művek keletkezési idejére csak ezekből a másolatokból következtethetünk), de 1766-tól megindul a szimfóniák kiadása is. Párizsba még korábban eljut Haydn híre: már 1764-ben ismerik a nevét. Annyira híres lett, hogy gyakran az ő neve alatt adnak ki mástól származó műveket is.

Haydn napjai – híressége ellenére is – szüntelen munkával telnek. Eszterházán vendégjárások, ünnepségek… követik egymást, nagy ritkán a zenekar bécsi vagy pozsonyi kirándulásai újabb és újabb feladatok elé állítja a zeneszerzőt. Operákat is kell írnia (az elsőt – Acis és Galathea – még munkába állásakor, a herceg esküvőjére írta). Bár feszített tempóban születtek ezek a művek, de Haydn legélénkebb ambícióinak területe a színpad. Sorra keletkeztek hát az operák – talán az épp kéznél levő, alig válogatott szövegkönyvekre: Az énekesnő (1767), A patikus (1768), A halászleányok (1770), Aki hűtlen, pórul jár (1773), A hold világa (1776), Az igaz hűség (melynek bécsi bemutatóját elgáncsolták az intrikák), majd merész próbálkozásként a komoly zenedráma világába: A lakatlan sziget (1779).

Miklós herceg és Haydn közös kedvence volt a bábszínház. A báb-operákban regényes-érzelmes mitológiai történetek, vagy éppen ilyeneknek jóízű paródiái játszódtak s Haydn egészséges iróniája főképp az utóbbiakban lelte kedvét.

Haydn magánélete azonban nem olyan idilli, mint ahogy az a műveiből látszódik. A felesége sosem volt igazi szellemi társa a zenésznek, de a fő probléma – amiről nem is tehet –, hogy meddő. Haydn nem is titkolja, hogy gyakorta keresi más nők kegyeit. Így Polzellinéhez (az olasz Polzelli művészházaspár kb. 2 évet töltött az Esterházy-udvarban) is gyengéd szálak fűzik, írásbeli kötelezettséget vállal arra, hogy feleségül veszi őt, amikor már mindketten szabadok lesznek. A pletyka arról is hírt ad, hogy egy Polzelli-fiú meglehetősen hasonlít Haydnre…

1770 körül Haydn művészetében újabb fordulópont jelentkezik. Ekkor Haydn a negyvenedik éve felé jár, ugyanekkor a sokat emlegetett salzburgi csodagyermek most lép kamaszkorba. Nemcsak a vonósnégyesek terén kerülnek felszínre az újítások, de jelentős lépéseket tesz a szimfónia-irodalom terén is.

A csöndes és kitartó szorgalomban, a napi feladatok pontos és lelkiismeretes elvégzésében élő muzsikusnak lassan rá kell ébrednie, hogy a világ zenei élete ismeri őt és foglalkozik vele: számon tartja alkotásait és hétköznapjait, szomjasan fogadja be művészetét, és egyre többet kíván belőle. Különösen Párizs kopogtat türelmetlenül. 1784-ben egy hangversenyrendező cég akar kapcsolatot teremteni Haydn-nel. Hat szimfónia (a párizsi szimfóniák) keletkezik a párizsi közönség számára.

Párizson kívül Madridban is nagy sikere van a Haydn-műveknek. 1779-ben egy tanköltemény hosszú strófákat szentel Haydn ünneplésének, sőt 1781-ben a spanyol király különösen megtisztelő módon ajándékot küld a zeneszerzőnek: egy gyémántos dohányszelencét. Művet is kérnek tőle: a cadix-i székesegyház egy sajátos liturgiai rendeltetésű zenét rendel: hét zenekari darabot, ahhoz a nagyheti szertartáshoz, amelyen a pap a keresztre feszített Jézus hét evangéliumi mondatát idézi és kommentálja. Minden újabb idézetnél meg kell szólalnia egy zenekari tételnek, amelyeknek még az időtartamát is megszabják: összesen 10 percben! Így készül el A Megváltó hét szava. Csakhamar vonósnégyesre átírva is napvilágot lát, sőt tíz esztendő múltán, mint kantáta, kórustételekkel elnyeri leghatásosabb formáját.

1781-től már a londoni kiadók is versenyeznek a Haydn művekért. Hosszú ideig csak a kontinensen már megjelent művek látnak napvilágot a szigetországban. ’83-tól két nagy hangversenyrendező iroda is verseng azért, hogy a mestert Londonba „csábítsa” – egyelőre reménytelenül. Haydn csak akkor utazik Londonba, miután Miklós herceg meghal, és ő végre szabaddá válik a hercegi szolgálat alól.

1781 őszén József császár Pál orosz nagyherceget és feleségét látja vendégül. Mozart és mellette Haydn zenéjében is gyönyörködhet a nagyherceg, aki nem mulasztja el, hogy az európai hírű mestertől leckéket vegyen. A hercegi pár zeneestéjén szólalnak meg Haydn legújabb vonósnégyesei, ezért kapták az „orosz kvartettek” nevet.

Érdekes módon 1784 előtt semmi híradásunk nincs arról, hogy Haydn és Mozart hallott volna egymásról. Pedig szinte lehetetlen, hogy ne lettek volna korábbi kapcsolataik is, hiszen tudjuk, hogy Mozart a salsburgi érsek szolgálatában Haydn öccsével együtt dolgozott, s lehetetlen, hogy a salsburgi Haydn ne számolt volna be bátyjának fiatal kollégájának rendkívüli tehetségéről. Haydn hírének pedig öccse közvetítése nélkül is el kellett jutnia Mozartig, aki 1781 óta Bécsben él.

A két zenész közötti mély barátságról mindkettő szép tanúságot tesz: amikor Leopold Mozart egy ízben meglátogatja a fiát, egy kisebb baráti társaság gyűl össze Wolfgang lakásán egy kis zenélésre. Haydn is jelen van. A fiatal Mozart zenéjét hallva Haydn elismerően szól a fiúról. Mozart részéről pedig a barátság legszebb és legmaradandóbb emléke a Haydnnek ajánlott hat vonósnégyes.

Ez a barátság nemcsak két nagy művész személyes emberi barátsága volt. Sokat tanultak egymástól: mondhatni, magának a két művészetnek a barátkozása is, kicserélése mindannak, amit ők ketten egymás számára mondhattak. Emiatt a barátság miatt sokkal jobban fájlalja Haydn a vidéki magányát; a Bécs utáni nosztalgia egyik fő tényezője Mozart lesz.

A Mozarthoz kötődő barátsága mellett a Genzingernéhez (egy neves bécsi orvos felesége) fűződő bizalmas viszonya lesz a legtartalmasabb. Nagyritkán adódó együttmuzsikálások, zongorás esték élményeivel indul ez az új barátság, amely az egyik legszebb Haydn zongoraszonáta forrása is lesz.

1790-ben Miklós herceg meghal. Utódja, Antal herceg szélnek ereszti a zenekart és operatársulatot. Haydn Bécsben házat vásárol – anyagilag nem sínyli meg a változást: örökös nyugdíjat kap, amely minden eddigi fizetésénél magasabb – végre szabad lesz. Aláír egy szerződést, amely Londonba szólítja.

Érdekes, hogy Mozart milyen nehezen engedje el öreg barátját – pedig Salomon, a londoni hangversenyrendező megígéri, hogy Haydn után ő következik soron. Szomorúan arról tesz említést, hogy ők már soha nem fognak találkozni. Ezt persze senki nem veszi komolyan: igaz, hogy Haydn idősödik már, de erős, jó testi-lelki kondíciónak örvendhet. Erre Londonban szüksége is lesz. Mindennaposak a koncertek, emellett különböző meghívásoknak kell eleget tennie – a lord mayorhor, a walesi herceghez, míg végül a királyi párhoz is. Ezeket a látogatásokat azonban nem lehet félvállról venni. Csakhamar annyira zsúfolt lesz a programja, hogy kénytelen otthonról műveket kérni. Ha ugyanis az európai oktatás büszkesége, az Oxfordi egyetem avatja őt díszdoktorrá, azt mindenképpen illik egy új – majdnem új – szimfóniával meghálálni (Az Oxford szimfónia nem azért kapta ezt a nevet, mert itt keletkezett, hanem mert ezen a helyen adták elő először).

Haydn ezen kívül részt vesz a „Régi zene társasága” Händel-estjén. Meghatva hallgatja a Messiást, melynek Alleluja tételét még a királyi pár is felállva hallgat végig.

A londoni tartózkodást csak a kritika hangjai mérgezik. Nem arról van szó, hogy Haydn művészete nem tetszett a londoniaknak, sokkal inkább a „vesztes” hangverseny-rendező cég állít valótlan dolgokat a mesterről: pl. „Haydn meggyengült szellemétől már nem várhat semmi újat a világ, már kiírta magát a zenetörténetből”… Csakhamar számot adnak arról is, hogy Haydn tanítványa, Pleyel is Londonba látogat, aki már felülmúlta a mesterét. Ez az akció azonban nem hozza meg a konkurenciának a várt eredményt: a mester mindent elhomályosító sikerét semmi nem kezdhette ki.

1792 elején értesül Haydn fiatal barátjának, Mozartnak a haláláról. A hír nemcsak lesújtja, de cselekvésre is készteti. Nyomban Mozart-kottákat kér Bécsből, és hangversenysorozatot indít az özvegy és a család megsegítésére, emellett elvállalja a fiúcska taníttatását is.

1792 nyarán végre hazaindulhat Bécsbe. Csakhogy London után Bécs valahogy kicsit „vidéknek” tűnik: már régen nem olyan, amire Kismartonból és Eszterházáról vágyott. Barátai sincsenek már meg, Mozart meghalt, s nemsokára Genzingerné is követi. Tanítani kezd: egy különös tanítványa kelti fel figyelmét: Beethoven. Valahogy ők ketten nem tudják megérteni egymást. Pl. amikor az ifjú tanítvány három zongoradarabját akarja kiadatni, Haydn épp a legmerészebb, legönálóbb darab nyilvánosságra hozataláról szeretné lebeszélni…

Salomon újra Londonba hívja, így a hatvankét esztendős Haydn ismét utazik. Most előkészül a londoni tartózkodásra: idejében elkezdi a művek komponálását. Ez jól is jön, mert a második londoni út tempója, programja még feszesebb, még kevesebb pihenést engedélyez a mesternek. Az udvar figyelme különösen ekkor fordul felé. A második Händelt látják benne, mert külföldi létére az angolok így a szívükbe zárták őt. Megpróbálták maradásra bírni, a palota egyik szárnyát ajánlják fel neki „lakásként”, de Haydn nem él a lehetőséggel. Feleségére hivatkozik, aki „még a Dunán sem hajlandó hajóra ülni”. Pedig az igazi ok nem ez. Annyira megszokta már a kismartoni élet „nyugalmasságát”, hogy oda vágyott vissza. És amikor Pompakedvelő Miklós unokája, Antal herceg ír neki, hogy  Kismartonban újjászervezi a zenekart, 1795 nyarán hazautazik Kismartonba. Ennyi tapasztalattal (és főleg a két londoni úttal) a háta mögött azonban már sokkal több tisztelet ját neki, mint eddig. A címe „doktor”, nem csak egyszerűen „maga”; amikor a herceg szakmába vágó kérdésekbe próbál beleszólni, azt határozottan elutasíthatja; a szabadságát sem korlátozzák már – annyit lehet Bécsben, amennyit akar. De Haydn voltaképp szeret Kismartonban élni. Itt már koránt sincs olyan élénk zenei élet, mint azelőtt. Csupán néhány alkalmi misét rendelnek tőle egy-egy családi jellegű ünnepre, évfordulóra.

Az 1800-as évekből származó hat nagy mise is alkalmi kompozíció még, a kismartoni ház fényét emeli, de érezhetően kikívánkozik már ebből a keretből. Szimfóniát sem ír többet, olyan mű, amely London után íródhatna, már nem illene Kismarton falai közé. Az utolsó két Haydn bemutató, a két nagy oratórium (Teremtés – 1798 és Évszakok - 1801) is már messze túlnőtt a polgári hangversenyélet napi eseményein is. Ez a két bemutató inkább a „nemzeti kultúra ujjongó ünnepe”, amit Bécs lakossága nyilván ért és érez. Európa polgára ünnepli benne a búcsúzó Haydnt.

A zeneszerző maga is érzi, hogy élete vége felé jár. Elkezdi műveit rendszerezni, életrajzi visszatekintőt ír… Ebben a munkában segítőtársai is akadnak; Elssler – a baráttá előlépett hűséges kottamásoló –, a diplomata Griesinger, a festő Dies, és az író Carpani. Visszaemlékezésük hiteles lehet, mert kevés bennük az ellentmondás. Végül 1805-re elkészül a művek teljes (vagy legalábbis majdnem teljes) listája.

A barátok igyekszik megóvni az idős Haydnt minden megpróbáltatástól. Nem engedik, hogy a fülébe jusson a gyászhíre – pedig bizonyára szívesen nézegette volna Cherubini Gyászkantátájá-nak partitúráját.

Az 1809-es év háborús katasztrófával köszönt be. De még ebben is lehet öröm: a Haydn-ház ajtaján dörömbölő francia tisztről kiderül, hogy tiszteletét kívánja tenni, és ennek jeléül elénekelné a Teremtés egyik áriáját, amennyiben a mester volna olyan szíves és kísérné.

Ebben az évben hal meg Haydn, május utolsó éjszakáján.

2. A klasszikus vonósnégyes megszületése

A vonósnégyes (2 hegedű – brácsa - cselló) gazdag irodalmának alapjait Haydn vetette meg; ez azonban hosszú és fáradságos út eredménye volt. Első kvartettjei még öt azonos hangnemű tételből állnak – kettő közülük menüett –, a vezető dallamot többnyire a hegedűk játsszák.

Ez az egyetlen műfaj, amelyhez Haydn fiatalságától kezdve magas koráig mindenkor hű maradt.

A mester először Fürnberg báró weinzirli házi-zeneestéin találkozott a vonósnégyesek kezdeti fajtájával. Az apparátus ekkor még nem jelent egyben stílust is. Így tanúsítják ezt az első Haydn-vonósnégyesek, amelyek 1755-56 táján megszólalnak Fürnbergék kúriáján. Van olyan, amelynek élén ott áll a „cassazione” szó, s olyan is, amelyet Haydn még később is „divertimento” címen vesz fel művei jegyzékébe. Ennek az első tizenkét négyesnek a tételrendje, dallam- és hangzásvilága kétségtelenül elképzelhető még mind a kétféle megszólaltatásban.

Azt már említettük, hogy a vonósnégyes megalakulása Milánóban kezdődött Sammartini mester keze alatt, mikor a concerto grossók négy vonósa mögül lassanként eltűnik a zenekari kíséret. Ezért meglepő, hogy Haydn mennyire lebecsüli, és „kontárnak” nevezi az olasz muzsikust. De a vonósnégyes hangszer-összeállítása más forrásokból is táplálkozhat. Néhány cseh és német zeneszerző csoportja Mannheimben (Stamitz, Richter, Cannabich és mások), akik a 40-es évektől fogva a zenekari hangzás-lehetőségek és formák teljes, nemzedékekre szóló átalakulását alapozzák meg.

Az első (op. 1.) vonósnégyes-sorozatban még erősen érezhető a szvit hatása. A kismartoni op. 3. vonósnégyesekben (6 db) nem olyan tarka és szerteágazó a kép, mint a szimfóniáknál. Ez a ciklus a különböző impulzusok, stíluslehetőségek sokasága helyett inkább egy-egy úton igyekszik minél messzebb eljutni. Ez a mű már egyértelműen elszakad a divertimentók világától (ha a szólamok önállóságában, a négy hangszer feltétlen, szóló-szerű külön életében, tehát a vonósnégyes hangszerelésében még nem is), amely az op. 1-2-re még nem volt jellemző.

Bár az Esterházy gróffal kötött szerződés értelmében a Haydn művek csak akkor tárhatók nagyobb nyilvánosság elé, ha erre a karmester az urától engedélyt kér. Viszont a vonósnégyeseknek nincs maradásuk, mintha eleve nem is az udvar házi használatára készültek volna, ottani életükről, előadásukról alig hallunk. Újabb hatos csoportja, az op. 9. már Haydn gondos ellenőrzésével jelenik meg Artariánál, a nagy bécsi kiadóvállalatnál.

1770 körül keletkezett 3 sorozat vonósnégyesei (újból hatos szériákban) három-négy év alatt úgyszólván végleg megérleli a műfaj máig érvényes nyelvi, karakterbeli törvényeit, legalábbis egy önálló, immár csak kvartettben megszólaltatható kvartett-stílusnak első, kiemelkedő állomásához érkezik. Közülük 2 mű, az op. 9.(1769) és az op. 17.(1771) jobbára a fokozatos előkészítés munkáját végzik – az op.20.(1772)minden tekintetben kész kibontakozásához, amely azután minden eddiginél súlyosabb mondanivalókat sűrít. Az op. 9.-től kezdve páratlan gyorsasággal jön létre a csodálatos vívmány: a négy szólóhangszeregyenrangúan önálló szövése, a maximális, anyagszerű szólam-szabadságból fakadó négyes-egység, a bécsi klasszikus zene halhatatlan kamarazenei egysége.

A menüett-tételek közül szinte már egyetlenegy sem elégszik meg a sima-elegáns tánc-stilizációval; a ritmikus mozgás humorát, karakterizáló hatásait keresik, kezdik kialakítani egy néha szinte ”dallamtalan”, mozdulat-menüett stílusát. Ennek eszköze nagyon gyakran a népies táncdallam, vagy akár annak csak jellegzetes dobbantó, hangismételgető ritmusvilága.

Az új kvartettekben születő új stílus és magatartás legmélyebb, legmesszebbre mutató vívmányai azonban a lassú tételek. Egydallamú, kíséretes ária-szerűségnek, konkrét szerenádemlékeknek már nyoma sincs, pedig a dallamosság itt is „éneklő”. Az a fajta tipikusan hangszeres cantabile születik meg, amely a bécsi zene nagy humanitás-eszményeinek legforróbb, legmélyebbről sugárzó hordozója lesz Beethoven utolsó opuszáig.

Az op. 20. hat kvartettje voltaképpen újabb fordulatot jelent: még egy stíluselemetamellyel a klasszikus kvartett intonációs és tételtípus-köre kiegészül. Egészen új hatást szeretne elérni: a sorozat négy műve fuga-fináléval végződik, a bécsi klasszikus fúga-nyelv első igazi mintáival. De a többi tételt is átszövi a polifon gondolkodás egy-egy futó pillanata. A menüettek a megelőző ciklusok vívmányait fokozzák fel, a „karakterdarab” hatást néha már-már a groteszkig feszítve.

1781 őszén József császár Pál orosz nagyherceget és feleségét látja vendégül. Mozart és mellette Haydn zenéjében is gyönyörködhet a nagyherceg, aki nem mulasztja el, hogy az európai hírű mestertől leckéket vegyen. A hercegi pár zeneestéjén szólalnak meg – talán először – a műfaj majd tíz esztendős hallgatása után, Haydn új vonósnégyesei (op. 33.), és ez az alkalom kötötte hozzájuk az „orosz kvartettek” nevet. A legdöbbentőbb ezekben a művekben a négytételes kamarazenei egész-forma gazdagodása, egy merőben új, meglepő típussal. A scherzók megjelölés is elterjedt neve lesz az op. 33.-nak, mert benne a már régebben megjelent „mozdulat-menüett” markáns, karakterdarab-jellege a végsőkig éleződött: a tempó felfokozódik, a motivika és a formálás féktelen meglepetései által egy fantasztikus, a menüett hagyományra már csak nyomokban emlékeztető új tánctétel alakul ki. A többi tételfajta hangja is megváltozik. Ezt a változást azonban már a tíz évvel ezelőtti vonósnégyesek is sejtették, előkészítették: elsősorban az egész tónus súlyosodásáról, nagyobbszabásúvá válásáról van szó. A szembetűnő formai újítások mellett egyre differenciáltabbá válik a kvartettek harmóniavilága, egy-egy tétel harmóniarendje.

Az utolsó kvartettek (tizennégy teljes és egy csonkán maradt mű) keletkezésüket tekintve nem alkotnak olyan szorosan összefüggő ciklust, mint a londoni szimfóniák. Az azokkal egykorú – és részben a két utazás között – keletkezett op. 71. és 74. három-három kvartettje (1793), 1797-ben lát napvilágot az op. 76, és az utolsó sorozatból – az op. 77.-ből – már csak két darab készül el az oratóriumok munkálatainak közepette.

Formailag Haydn a „legjobb lehetőséget” szeretné kiválasztani: az Allegro tételek monotematikusak, a menüett trióiból átvezető szakaszok nyúlnak vissza a főrészhez – ami kontraszt, szembeállítás. A variációs lassú tételek régifajta, körülíró „figurációja” most már majdnem mindig eltérhet a téma eredeti hangnemétől…

3. A klasszikus szimfónia megszületése

Az első szimfónia valószínűleg Lukavecen íródott Morzin gróf kúriáján 1759-ben. A szó, az elnevezés és a tartalom, a műfaj elég nehezen, sok bizonytalanság közepette talál majd végleg egymásra, ez a folyamat is Haydn életművének vívmánya lesz elsősorban. Sok mindent neveznek így már egy-két évszázad óta: helyenként minden bonyolultabb több szólamú hangszeres tételt, másutt az összetett, énekes-hangszeres művek egy-egy önálló zenekari szakaszát, később egyre inkább a hosszabb művek ünnepélyes kezdőtétele fölé írják a „sinfonia” szót, akár operák, akár a táncdarabokból álló szvitek élén. Ez utóbbi esetben gyakran „ouverture”-nek is nevezik, az elnevezés a teljes szvitre is átmegy és róla néha – inkább maradiságból, tévedésből – az újjáalakuló, a század közepén már önállósodó modern zenekari formára is.

Az új műfajnak egyik forrása tehát az olasz operanyitány, amely egy idő óta gyors-lassú-gyors szakaszokra tagolódik állandó képletként, a másik bizonyára a szvitmuzsika tételeinek hangulati, karakterbeli, tipizáló váltakozása.

Túlzás volna azt állítani, hogy a legelső Haydn-szimfóniákban már megmutatkoznék az új műfajnak ez a megszűrő, koncentráló jelentősége, vagy akár, hogy a kialakuló, egyéni haydn-i nyelv már itt összetéveszthetetlen volna másokéval. Legalábbis a Morzin-zenekar számára készült első és második szimfóniában, de még egy néhány következőben sincs szó erről. Viszont a divertimento-muzsikától a legelső szimfóniák is határozottan elhatárolják már magukat.

A szimfóniák azonban Haydn kismartoni tartózkodása idején nyerik el végső formájukat. Az új szimfóniák első összefüggő sorozatában a lelkes kíváncsi gesztus kap fő szerepet: mire való, mire képes voltaképpen a zenekari apparátusa. Haydn kismartoni szimfonikus székfoglalói a Reggel, a Dél¸és az Este szimfóniák. A divatos ábrázoló igényeket csak itt-ott elégítik ki, különen a sorozatot lezáró „Vihar”-tételben. A színhatás-beli próbálkozások néha messze vezetnek, olyan messze, hogy maga a hangszer-effektus, a hangzás puszta újdonsága vagy érdekessége már-már háttérbe szorul, mert közben kinőtt belőle.

A forma problémája ekkor még nem annyira az egyes tételeké önmagukban, mint inkább a teljes szimfónia-egység rendjéé, a tételtípusok megválasztásáé. A komoly tónusú lassú kezdet például, amely a legérettebb művekben majd a gyors első tétel bevezetője, előkészítő „küszöbként” lép fel. A „legkönnyebb” helyett néha a „legsúlyosabbat” állítja a mű végére. Hogy a menüettnek helye legyen-e a szimfónia ciklikus rendjében – évekig nem dől el még véglegesen.

Az ábrázoló, képszerű tendenciák elsősorban a játék, a tréfa lehetőségeit jelentik ekkor, a Reggel szimfónia skálázgató „énekleckéjét”, a Filozófus-nak nevezett szimfónia komolykodó, régieskedő karikatúráját…

De még messzebbre megy Mozart elébe a kismartoni szimfónia-sor legmerészebb és legnyugtalanítóbb tagja, a „Lamentáció” (d-moll) szimfónia felajzott ritmikájával, amely fölött a régi egyházi dallam elnyújtott hangjai úsznak.

 Az 1770-es években a szimfónia megújul Haydn művészetében. A zeneszerző megírja az első teljes remekművek sorát: három nagy moll szimfónia gyűri maga alá elsősorban a Sturm und Drang-os kalandok, szélsőségek veszélyeit, azáltal, hogy melyről fakadó, szrító tragikummá sűríti, rendezi őket. A „szenvedély” szimfónia (f-moll, 49. sz.) nyitja a sort már 1768-ban, négy tételen át egyetlen lenyűgöző ívben végighúzódó sötét pátoszának újdonságával. (Elképzelhető hogy a „Lamentáció” szimfónia is ezen művek közül való.) A 44.-es e-moll („Gyász”) szimfónia azért lényeges, mert itt születik meg a lassú tétel új funkciója, ahogyan a többi tétel tragikus vívódását ellensúlyozza.

A híres Búcsú-szimfónia (fisz-moll, 45. sz.) már kifelé vezet a nagy tragikus művek rövid időszakából. Moll hangja lényegesen megszelídültebb már. Egy anekdota fűződik a keletkezéséhez: A herceg megtiltotta a zenészeinek, hogy az eszterházi idény-tartózkodásra magukkal hozzák a családjukat. Mivel az idő már túl hosszúra nyúlt, és a Kismartonba való hazatérésről még nem volt semmi hír, a zenészek nyugtalankodtak. Ezért új szimfónia szólt az esti hangversenyen; egy meglepetés! A mű végefelé az izgatott finálé egyszercsak megáll, és minden szokásos forma ellenére újra lassú tétel indul. Néhány ütem múltán egy kürtös és egy oboás eloltja a lámpáját, összecsomagolja a hangszerét, és kimegy a teremből. Rövidesen újabb és újabb zenészek követik a példájukat, mígnem már csak a két hegedűszóló marad, s az ő csöndes dialógusukban hal el a különös szimfónia. A herceg kegyes hangulatban volt, s megértette karmesterének e különleges üzenetét: végre hazautazhattak a zenészek. A Búcsú-szimfónia mai előadásain sem marad el ez a játékos szertartás – ez nem pusztán külső hagyománytisztelet, hiszen Haydn emberi karakterének, művészi felfogásának és helyzetének egy-egy alapvető vonását idézheti fel a tréfa keretében a hallgató számára.

A nagy moll-szimfóniákkal egyidős az Esz-dúr (Merkúr, 43. sz.) szimfónia, melyben egyetlen kis motívum aprólékos szétboncolásából építi fel lassú tétele nagyobb részét, a finálé vége felé pedig meglepő megállásokkal-újraindításokkal szabdalja szét a téma dallamvonalát.

A 46. H-dúr szimfónia ugyancsak a finálé végén váratlanul visszaidézi a menüettet, hogy annál jobban felcsigázza a várakozást a befejezés fantasztikus szellemessége előtt.

Egyre kevésbé van szüksége a Haydn-szimfóniáknak a külső különlegesség feltűnő ötleteire, mint pl. a hegedűk alsó húrjának lehangolására egy-egy izgalmas, sötét harmóniahatás érdekében. Haydn szimfonikus művészete ezekben az években végleg eléri azt a célt, amely felé kezdettől fogva halad: az osztrák-német szimfónia a világ szeme láttára emelkedik ki mindenféle zenekari muzsikálás napi lehetőségei és alkalmai közül. Most kezd felnőni az eddigiek (energikus, sokoldalú kezdő-allegro, az elmélyülten-érzelmes lassú darab, a néptánc-eredetű menüett és a virtuóz, humorban gazdag finálé) mellé egy újabb is: az első tétel elé kerülő pathetikus, méltóságteljes, lassú bevezető, amely az 57. sz. D-dúr szimfóniában először üti meg legérettebb, kései társainak súlyos hangját. Így szólal meg, már modernül-teljes összetételében az 54. sz. G-dúr szimfóniában.

A szimfóniák terén nincs olyan ugrásszerű áttörés, mint a vonósnégyesekben. A jellemzők fokozatosan alakulnak ki, szilárdulnak meg, s a műfajnak mindig újabb és újabb oldala domborodik ki

A párizsi szimfóniák idején (’82-’87) már minden szimfónia önálló, a mrkáns képlet; egy-egy tétel-kezdet, mint egy-egy alapélmény félreismerhetetlen tükre, lerögzítése.

Haydn londoni tartózkodása idején is szüntelenül újabb és újabb szimfóniák íródnak: új, tizenkettes sorozat indul – egyenlő számban elosztva Haydn két londoni útján. Ezek esetében már illuzórikusnak mondható az egyes tételfajták külön vonásairól beszélni, esetleg a „népdal-fantáziák” végigdalolt variációiról az Üstdob a Katona vagy az Üstdobpergés szimfóniában. Az egyes tételfajták külön-külön útjainak betetőzése ez mind – de a londoni szimfóniák alapélménye nem is ez már, sokkal inkább az, ami összeáll belőlük: egy-egy egész mű önálló költői egysége, egy-egy szimfónia önálló világképe. A tizenkét mű közös stílus-egységévé is összeáll. A sorozatnak a második londoni útra készült fele – de legalábbis az utolsó 4 szimfónia már nagyon kétségessé teszi ezt az összetartozást (pl. Óra-, Üstdobpergés-szimfónia).

tovább>>