J. S. Bach életének fontos állomásai,

az azokhoz kapcsolódó jellemző műfajok

Hogy egy 18. századi zeneszerző milyenfajta műveket komponált, azt nagymértékben befolyásolták pártfogóinak, alkalmazóinak, vagy közönségének igényei. Bach működésének területe azokra a műfajokra korlátozódott, melyet az általa elfoglalt három hivatal kívánt meg tőle. 1708-17 között udvari orgonista volt Weimarban; 1717-23 között Leopold anhalt-kötheni herceg karmestere, majd 1723-tól a Tamás templom kántora és Lipcse város zeneigazgatója volt.

Weimarban Bach elsősorban orgonista volt, s így természetesen nagyszámú orgona és csembaló művet kellett írnia, ezek között találjuk az olasz versenyművek átdolgozásait is. Ugyanitt hegedűsként is szolgált, sőt alkalmanként koncertmester, vagy a herceg kamarazenéjének irányítója is volt. Wilhelm Ernst herceg jóindulatú, művészkedvelő ember volt. Weimari tartózkodásának második felében Bach időnként helyettesítette Samuel Dresét, a templomi énekkar vezetőjét. E minőségben 1714 óta elvárták tőle azt is, hogy havonta egy új kantátát írjon a hercegi kápolna számára és azokat dirigálja. Így kb. 30 ilyen művet írt Weimarban.

Leopold herceg Köthenben főleg kamarazenét és zenekari műveket kívánt Bachtól. Az itt eltöltött évek alatt készültek a brandenburgi versenyek, a Wohltemperiertes Klavier első füzete, a négy első francia szvit és sok más csembaló, klavikord és kamarazene. Írt még mintegy tucat kantátát a herceg születésnapjaira, vagy újévre, ezek közül csak három maradt fenn.

Első lipcsei évei alatt Bach annak szentelte munkásságát, hogy kantáta repertoárját teljessé tegye, s az egyházi év minden vasárnapjára és ünnepnapjára több megfelelő kantátája is legyen. Hetenként egy-egy újat írt, vagy ha nem volt elég ideje, egy-egy odaillő régebbi kantátáját dolgozta át. 1727 után erősen lecsökkentette e tevékenységét e műfajban, s egyéb terveit kezdte megvalósítani, így olyan nagylélegzetű műveket komponált, vagy állított össze régebbi kompozícióiból, mint a Máté-passió, vagy a H-moll mise. 1729-től kezdve, mikor átvette a Collegium Musicumnak, a lipcsei egyetemi hallgatók műkedvelő együttesének vezetését, nagy mennyiségű világi zenét írt a társaság hetenként megismétlődő hangversenyei számára.

Életének utolsó évtizedében Bach már eléggé függetlennek érezte magát ahhoz, hogy olyan munkákkal foglalkozzon, mint a Wohltemperiertes Klavier második füzetének összeállításával, vagy olyan tanulmány-jellegű, nem alkalomra szóló zenéket komponáljon, mint a Musikalisches Opfer, a Goldberg variációk, vagy a Kunst der Fuge.

Két műfaj egész életében foglalkoztatta Bachot, az egyik a billentyűs hangszerekre írott muzsika, a másik az a koncertáló kórus-szólóének műfaj, amit kantáta néven ismerünk. Míg a csembaló és orgonaművek kronológiája még mindig bizonytalan, addig az utóbbi évtized folyamán a kantáták időrendjét kellőképpen bizonyítva kidolgozták. Így Bach stilisztikai fejlődésének tárgyalásához a kantátáiból vehetjük a legmegfelelőbb példákat.

1.       Gyermekkor; tanulóévek: Ohrdruf és Lüneburg (1685-1703)

J. S. Bach 1685. március 21-én született a thüringiai Eisenach városában, régi zenészcsaládból. Édesapja, Johann Ambrosius (1645-1695) városi zenész volt, s egyben fiának első tanítómestere, akit hegedűjátékra oktatott. Tanulmányait a helyi latin iskolában kezdte meg, amely mind a humán tudományok, mind a teológia terén szilárd alapismereteket nyújtott. Énekelt az iskola kórusában is – a visszaemlékezések szerint kiváló szopránhangja volt.

Apja korán meghalt, így a még gyermek Sebastianról a továbbiakban Christoph nevű testvérbátyja, az ohrdrufi orgonista gondoskodott. Christophtól a billentyűs hangszereken való játékot s a zeneszerzés alapjait tanulta meg. 15 éves korában Lüneburgba ment. A lünebugi Michaeliskirchéhez két iskola tartozott. Fiatalé nemesek számára a Ritteracademie (Lovagi Akadémia), közemberek számára pedig a Michaelisschule. Ennek megfelelően kórus is kettő volt. A kb. 25 tagú chorus symphoniacus-t maga mögé utasította a 15 tagú Mettenchor, amelybe kizárólag szegény, jó hangú fiúkat vettek fel. Az itt éneklő diákokat (akik közé Bach is tartozott) a Michaelisshuléban ingyen oktatták, életkoruk szerint havi egy tallérig terjedő összeget és ellátást kaptak, valamint részesültek azokból a jövedelmekből, amelyeket esküvőkön és más alkalmakkor a kórus kapott. Bachot kivételesen szép hangja miatt szívesen látták, hamarosan mutálni kezdett, és nyolc napon át oktávtöréssel beszélt és énekelt.

A Mihály Gimnázium ösztöndíjas diákjaként Johann Sebastian két és fél esztendőt töltött. Az iskolai évek alatt szoros kapcsolatot tartott fenn a templomok orgonistáival. Különösen jó volt a viszonya Georg Böhmmel, a Johanniskirche orgonistájával. Ezen kívül az iskola gazdag kottatárában alkalma volt tanulmányozni a 16-17. századi zeneszerzők munkáit. A lüneburgi herceg vidéki rezidenciájában (Celle) pedig időnként a francia muzsikusokból álló zenekar játékát is hallhatta.

Bach több alkalommal ellátogatott a mintegy 50 kilométerre fekvő Hamburgba. Grove monográfiák: Alighanem unokaöccsét, Johann Ernstet kereste fel, akiről úgy mondják, ez idő tájt Hamburgban tanult. Az a feltevés, hogy Vincent Lübecket meghallgatni utazott oda, komolytalan, Lübeck ugyanis csak 1702 augusztusában került Hamburgba, s ekkorra Bach már elhagyta a vidéket. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy Bachot bármi más érdekelte volna Hamburgban, mint a Catharinenkirche orgonája és orgonistája. Reincken Sweelinck tanítványa, az északnémet iskola vezető egyénisége volt. Lehetséges, hogy Böhm tanácsolta Bachnak, hogy hallgassa meg. Az ifjú zeneszerzőre nemcsak Reincken orgonajátéka hatott, de a Katalin templom orgonája is. Jóval később is minden tekintetben kitűnő hangszerként írta le, külön dicsérte a 32’ és 16’ lábas pedálregisztereket. Bizonytalan, hogy 1720előtt Bach valóban találkozott-e Reickennel. Ha igen, Reincken adhatta neki szonátáinak egy példányát, amelyeknek átdolgozásai (BWV 754, 955, 966 – billentyűs darabok) inkább röviddel 1700 után készülhettek, semmint 20 évvel később, amikor Bachnak már nem volt szüksége arra, hogy önmagát a zeneszerzés mesterségében fejlessze.

2.Arnstadt és Mühlhausen (1703-1707)

1703-ban néhány hónapig a weimari herceg zenekarában hegedült, majd orgonistaállást vállalt Arnstadtban. A Bonifaciuskirche 1581-ben leégett, majd 1676-83 között újjáépült. Ettől kezdve Neukirche néven ismerték egészen 1935-ig, amikor Bachról nevezték el. Az orgona 1703-ra készült el teljesen, és július 3-a előtt próbálták ki. Az átvételnél több szakértő is közreműködött, de csak Bachot nevezték meg, csak ő kapott tiszteletdíjat, és ő volt, aki „először játszott az orgonán”.

Életkorához és a helyi viszonyokhoz képest Bach jó fizetést kapott és a szerződése szerint kevés kötelezettsége volt. Templomi szolgálata általában mindössze vasárnap reggel 2 óra, egy hétfői istentisztelet, csütörtök reggel ismét két óra, és ezalatt is csak az énekek orgonakísérete. Így sok ideje jutott a komponálásra és az orgonajátékra. Nincs adat arról, hogy részt vett-e az udvar vagy a város színházi és zenei életében. 1705 októberétől kezdődően négy hónapon át Lübeckben Buxtehude művészetét tanulmányozta. Rajta kívül Bruhns-t, Reincken-t, valamint néhány jó francia orgonistát tartott példaképének.

Arnstadtban csak egyszerűbb kompozíciók szerepelhettek Bach műsorán. Miként más templomok, a Neukirche is iskolásfiúk és idősebb diákok két csoportjából toborozhatott énekeseket. Közülük csak az egyik csoport tudott kantátákat énekelni; ennek nyáron elvileg havonta kellett a Neukirchében szerepelnie, de pontos szolgálati beosztás láthatólag nem volt. Az énekesek inkább a nagyobb múltú templomokba mentek, ahol ismerős orgonisták játszottak. Bachnak nem volt hatalma ahhoz, hogy ezt megakadályozza, hiszen nem volt tanár, sőt sok diáknál fiatalabb volt. Amellett a hiányos felkészültségűekkel sohasem volt elég türelmes, könnyen magára haragította őket sértő megjegyzéseivel.

A feletteseivel támadt ellentétek (szemére vetették – nem is alaptalanul – hosszúra nyúlt lübecki távolmaradását, a gyülekezeti koráléneklés megzavarását „oda nem illő hangokkal” – a korálkíséretek túl bonyolultaknak bizonyultak a gyülekezeti énekléshez, kifogásolták, hogy nem hajlandó a diákokkal együttműködni... stb.) rövidesen arra indították, hogy Arnstadot elhagyva (1707) Mühlhausenben vállaljon orgonistaállást. Itt, mint orgonajátékosnak tovább nőtt a hírneve. Mühlhausenben jelentkeztek Bachnál az első tanítványok: Schubart és Vogler. Ettől kezdve Bachnak mindig voltak tanítványai.

Mühlhauseni tartózkodása alatt kötött házasságot unokanővérével, Maria Barbarával. Ebből a házasságból származott zenész fiai közül kettő: Wilhelm Friedemann (1710) és Philipp Emanuel (1714).

A város egyik központja volt a pietista* irányzatnak, s ez a körülmény alighanem siettette Bach távozását, aki rövid idő után a weimari hercegi udvar szolgálatába állt. 1708 közepén játszott Wilhelm Ernst színe előtt, aki az udvarában állást kínált neki. Június 25-én Bach levélben kérte elbocsátását a tanácstól. Kétségtelenül csábította a magasabb weimari fizetés, de távozásának egyéb okai is voltak. Bach levelezéséből kiderült, hogy ösztönözni próbálta a „jól szabályozott egyházi zenét”, nemcsak a saját templomában, hanem a környező falvakban is. Költséget nem kímélve gyűjtötte „a legválogatottabb egyházzenei műveket”, de a gyülekezet Bach minden törekvését ellenezte. Egyesek nyilvánvalóan idegenkedtek attól a fajta zenétől, aminek bevezetésével a zeneszerző próbálkozott.

3.Weimar (1708-1717)

Amikor mühlhauseni felmondását bejelentette, Bach azt állította, hogy a weimari herceg „udvari zenekarához és kamaraegyütteséhez” szerződtették, így sokáig azt hitték, hogy nem lett azonnal orgonista. A weimari dokumentumok azonban azt bizonyítják, hogy az „újonnan kinevezett udvari orgonistának”  nevezték egészen 1714-ig, mikor emellett koncertmester is lett. Alkalma nyílt megismerkedni az itáliai mesterek, Legrenzi, Corelli, Albinoni és Vivaldi zenéjével. Az olasz zene hatása mind a hangszeres, mind pedig az énekes zenéjében megmutatkozott. Orgonaműveinek jelentős része Weimarban készült, és a herceg nagy örömöt lelt Bach játékában. Preludiumok, toccaták, fúgák mellett számos korálfeldolgozást is komponált, és karmesteri kötelezettségéből adódóan templomi kantátákat is írt.

Úgy látszott, Bachnak jócskán volt szabadideje, például Telemann eisenachi tartózkodása (1708-12) idején ismeretségük ápolására. Pisendel hegedűssel együtt lemásolta Telemann egy G-dúr versenyművét, valószínűleg Pisendel 1709-es weimari látogatása alkalmával. Különböző források egybehangzó állítása szerint 1717-ben az akkori idők szokását követve, zenei versenyre hívta ki a Drezdában tartózkodó francia orgona-és csembalóvirtuózt, Marchand-t, aki azonban „kitért” a találkozás elől.

1713-ban Bach Halléba utazott, és a véletlen folytán kapcsolatba került a Liebfrauenkirche elöljáróival. A templom orgonistája (Händel tanára, Zachow) 1712-ben meghalt, s az orgonát 65 regiszteres, hárommanuálos hangszerré bővítették. Heineccius lelkész sürgette Bachot, hogy folyamodjon a megüresedett állásért. Bach komponált és előadott egy kantát, mely alapján felajánlották neki az állást, amit elfogadni látszott. Halléban a pillanatnyi jövedelménél valamivel kevesebb fizetésre számíthatott, a fő vonzerő a weimarinál több mint kétszerte nagyobb orgona volt. Ennek ellenére Bach visszautasította a hallei megbízást, de továbbra is jó viszonyban maradt a várossal.

A 208. világi kantátán kívül kevés kantáta származik ezekből a weimari évekből. Bach négyhetenként új kantátát írt. Szeretett volna egy teljes évfolyamot létrehozni.

Wilhelm herceg időközben Telemannal folytatott tárgyalásokat, hogy az udvarában a karmesteri állást betöltse. Noha a tárgyalások eredménytelenek voltak, Bach új állás után nézett. Ilyet kínált Leopold kötheni herceg, és a megállapodást 1717 aug. 5-én erősítették meg.

4.Köthen (1717-1723)

1717-ben Bach, Leopold kötheni herceg udvari muzsikusa lesz. Új gazdája nagy műveltségű, több hangszeren játszó, zeneértő ember volt. Különösen a hegedűjátékban tűnt ki az átlagost meghaladó képességeivel. Udvari zenekar nem volt 1707 októberéig, amikor Leopold rábeszélte anyját, hogy szerződtessen három muzsikust. 1716-ra a zenekar 18 tagúvá bővült. Bach feladata e zenekar művészi irányítása és kamarazenélés volt.

1718-ban a herceg Karlsbadba utazott vízkúrára; magával vitte csembalóját, továbbá Bachot és öt másik zenészt. 1719-ben Händel meglátogatta édesanyját Halléban, Bach székhelyétől alig 30 km-re: Bach állítólag megpróbált találkozni Händellel, de ez nem sikerült.

A kötheni Jakobkirche orgonája rossz állapotban volt. Az udvari kápolnának volt orgonistája, de semmilyen igényesebb zenét nem adtak elő, és a kétmanuálos orgona mindössze 13 vagy 14 regiszterrel rendelkezett. Kötheni évei alatt, mint orgonista, több „vendégszerepléssel” (Lipcse, Halle, Hamburg) öregbítette művészi hírnevét. Legjelentősebb a hamburgi volt (1720), ahol a Katalin-templomban mutatta be tudását. Játéka az akkor már csaknem százesztendős Reinkent is elismerő szavakra indította. Ugyanez az esztendő Bach csalkádi életében szomorú változást hozott, felesége váratlanul elhunyt. Maria Barbara közel 36 esztendős volt. Halála megrázta Bachot, aki talán arra is gondolt, hogy visszatér az egyház szolgálatába, de a hamburgi Jakobkirche iránti érdeklődésének gyakorlatiasabb oka is lehetett. A templom orgonistája 1720. szeptemberében elhunyt. Bach már fiatal korában járt Hamburgban, és bizonyára csábította a négymanuálos, 60 regiszteres Schnitger-orgona. Nincs bizonyíték arra, hogy jelentkezett volna az állásért, a neve mindenesetre szerepelt a számításba vehető nyolc jelentkező között.

Bach 1721-ben újra megházasodott. Második felesége Anna Magdalena Wilken, a hercegi udvar énekesnője volt. Az új házasságból született a harmadik neves muzsikusfiú, Johann Christian (1735).

A kötheni években keletkezett művek legnagyobb része kamarazene és zenekari kompozíció. 1720 során Bach letisztázta a szólóhegedűre írott darabjait, és alighanem ekkortájt dolgozott a Brandenburgi versenyeken. Itt keletkeztek olyan csembalóművei, mint a 2 és 3 szólamú invenciók, a francia és az angol szvitek, valamint a Wohltemperiertes Klavier első része is. Az autográf címlapon 1722-es dátum szerepel, a kötet végén azonban 1732. Az írásmód egységes volta és egyéb különböző okok azonban arra utalnak, hogy Bach 1732-nél korábban fejezte be a művét. Ebben az időszakban íródott néhány didaktikus célzatú billentyűs mű, mint pl. a Clavierbüchlein.

Az Orgelbüchleinnek csaknem bizonyosan kizárólag a címlapja készült el Bach kötheni tartózkodása idején, mint pedagógiai művet, mégis itt kell említeni. Korálprelúdium-gyűjteménynek készült, nemcsak a szokásos egyházi ünnepekre, hanem a Miatyánk, a bűnbánat és hasonló témát hangsúlyozó alkalmakra is. Az írást tekintve néhány tétel 1740 körül keletkezett, a többiben az írásmód az 1715-16-os kantátákéra emlékeztet.

Köthenből való távozásának okairól egy fiatalkori barátjához írt leveléből tudunk. 1721. december 11-én a herceg feleségül vette unokanővérét, Friderica anhalt-bernburgi hercegnőt. Bach számára ez a házasság semmi jót nem ígért: az új fejedelemné véget vetett a férje és Bach közötti jó viszonynak. Sajnálatos befolyása talán már a házasság megkötése előtt is érezhető volt.

5.Lipcse (1723-1750)

Bach Lipcsébe költözésének története az ottani Tamás iskola kántorának, Kuhlainak 1722-ben bekövetkezett halálával indult. A megüresedett állásra hatan pályáztak, köztük Telemann is: valószínűleg ő volt a leghíresebb a német földön élő német zenészek között. A kántor kötelezettségei közé tartozott a latin nyelv oktatása, amit Telemann nem vállalt. Bár a bizottság nem járult hozzá az elbocsátáshoz, sőt fizetésemelést is ajánlottak neki, a zeneszerző november 22-én visszalépett a lipcsei állástól.

Ezután a legesélyesebb jelölt Graupner volt: jó hírű zenész, aki valaha a Tamás-iskolában tanult.. Sikeresen adta elő vizsgadarabjait, de ő is visszalépett, mert Darmstadtban magasabb fizetést kínáltak neki.

A kántorság Bach számára a társadalmi ranglétrán lefelé lépést jelentett, és alkalmazói iránt nem sok tiszteletet érzett. A tanács szemében pedig Bach harmadrendű, középszerű volt, aki nem hajlandó arra, amit egy kántortól elvártak: a latintanításra és a város egyházi zenéjének megszervezésére. Új tisztségébe 1723 tavaszán iktatták be. A kántor feladatai a következők voltak:

      A Tamás-templom és a többi városi főtemplom zenei rendjének megszervezése, irányítása,

      Vasárnapi és ünnepi kantáták komponálása és előadása,

      A Tamás-templomhoz tartozó iskola (Thomasschule) diákjainak tanítása énekre, zenére.

      Latintanítás az iskolában.

A Tamás-templom kántora a város legmagasabb rangú zenésze volt; mint ilyen elsődlegesen a négy legnagyobb lipcsei templom. A diákok – számuk 50-60 körül mozgott – általában négy kórus-osztályra oszlottak a négy templom számára. A követelmények osztályonként különböztek: A Tamás-templomban, a Nikolaikirchében és a Matthaeikirchében polifon zenét kellett énekelniük, figurális zene csak az első kettőben volt; a Petrikirchében kizárólag monodikus énekeket adtak elő. Az első kórus-osztályt, a 12-16 legjobb énekessel maga a kántor vezette, ők felváltva énekeltek a két legnagyobb templomban. A többi kórust Bach által kinevezett prefektusok irányították, akik a Tamás-iskola idősebb, tehát tapasztaltabb diákjai közül kerültek ki. A Tamás-iskola diákjainak életkora általában 13 és 23 év között mozgott.

A diákok zenei képessége eléggé változó lehetett, s így műveinek előadásához legtöbbször az egyetemi hallgatók segítségét kellett igénybe vennie. A nehéz körülmények ellenére a lipcsei évek alatt remekművek egész sora született (Magnificat, Máté-passió, a templomi kantáták nagy része, a H-moll mise stb.)

A templomi zene területén Bach elsőrendű kötelezettségei a vasárnapi, valamint az egyházi ünnepeken tartott fő istentiszteletekre koncentrálódtak, amelyekhez néhány fontosabb kiegészítő szolgálat járult.

Legelső lipcsei éveiben Bach különös elmélyültséggel és rendkívül nagy energiával merült az egyházi zene komponálásába. Bach olyan kantátákat írt, amelynek szövege többnyire a Szentíráshoz kapcsolódott (ez korábbi kántoroktól örökölt hagyomány). Bach a lipcsei zeneélet történetében példa nélkül álló zenei vállalkozásba fogott: viszonylag rövid idő alatt az egyházi év alkalmaira 5 teljes kantáta-ciklust komponált, egyenként körülbelül 60 kantátával, s ezzel megközelítőleg 300 egyházi kantátából álló repertoárt hozott létre. A kantáták túlnyomó többsége 1729-ben már létezett, és 1735-re a bachi kantáta fejlődése gyakorlatilag teljesen befejeződött.

A kantáta a lipcsei lutheránus liturgia szerves része volt. Közvetlenül a szentlecke után, a hitvalló éneket és a prédikációt megelőzően hangzott fel. A kantátának kb. fél óra jutott az istentiszteleteken – és Bach ritkán lépte túl ezt az időtartamot. Az énekesek és hangszeresek összlétszáma 25 és 40 között mozgott (a 40-et csak kivételes alkalmakkor lépte túl, pl. a Máté-passió előadásánál). Az együttest általában a Tamás-iskola diákjai, városi muzsikusok, valamint azok növendékei és kisegítői alkották.

A kantáták mellett Lipcsében az egyházi ünnepek alkalmával megszokott volt a latin mise-megzenésítés is. 1724-ben mutatta be Bach Lipcse számára írt első nagyszabású kórusművét, a János passiót. Eredeti változata első alkalommal a nagypénteki vecsernyén hangzott el a Nicolaikirchében. Lipcsében Kuhlau vezette be 1721-ben a passió-oratóriumok előadását, és ez azonnal hagyománnyá vált, évenként felváltva a két nagy templomban.

1725-ben Bach elkezdte egy második Clavierbüchlein összeállítását felesége számára. 1727. októberében alkotott jelentős műve a Gyászóda (198. kantáta). 1729. nagypéntekén a Tamás templomban felhangzott a Máté passió. Június 6-án adták elő a 174. kantátát, amely valószínűleg a Picander-ciklus utolsó darabja. Ezzel a kantátával indul Bach collegium musicumbeli tevékenysége, gazdag hangszerösszeállítással, a 3. brandenburgi verseny első tételén alapuló súlyos sinfoniával.

Bach lipcsei tevékenységében döntő változást jelentett a Collegium Musicum igazgatói kinevezése. A collegiumot 1702-ben Telemann alapította, közvetlenül Bach előtt G. B. Schott vezette. Hivatásos zenészek és egyetemi hallgatók önkéntes társulása volt, amely hetenként (vásár idején még ennél is gyakrabban) rendszeres nyilvános hangversenyt adott. Bach abbéli erőfeszítései, hogy igényes és ugyanakkor közlrthető egyházi zenét hozzon létre, feletteseinél csekély elismerésben részesültek, erőforrásai nem gyarapodtak: érthető, ha ebbe netalán belefásult. Ezenkívül az egykori karmestert bizonyára vonzotta a kilátás, hogy jó hangszeres együttessel dolgozhat. Sajnos semmit nem tudunk a heti „rendes” hangversenyek műsoráról. Általánosan elfogadott, hogy Bach minden bizonnyal számos kötheni hangszeres darabját adta elő, némelyiket átdolgozott változatban, ahogy a BWV 1066-69 zenekari szvitek valamint a BWV 1030 és 1039 fuvolaszonáták fennmaradt szólamai. Ezekhez a művekhez sorolandó a BWV 1052-58 hét csembalóverseny, amelyek egy lipcsei kéziratos gyűjteményben együtt szerepelnek. Ezen kívül gyakran adta elő más zeneszerzők műveit is, köztük unokatestvére, Johann Ludwig Bach zenekari szvitjeit. Ritkán akadt Lipcsét átutazó muzsikus, aki ne ismerkedett volna meg Bach-hal, és nem játszott neki.

Valószínűleg a Collegium Musicum-beli munka igen nagy megterhelést rótt rá, így nem nehéz megérteni, hogy az egyházzenei termése csökkent. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csökkent az érdeklődése is a templomi zene iránt. Ennek nemcsak 1730 után írt nagyszabású egyházi művei mondanak ellent, hanem az a tény is, hogy Lipcse két fő templomában egész hivatali ideje alatt minden vasárnap előadással szolgált, kantátáinak 1729-re lényegében már teljes repertoárjából.

A tamás iskolával eközben megromlott a kapcsolata. Panaszok merültek fel Bach ellen, hogy elhanyagolja iskolai kötelességeit (nem tartja meg az énekleckéket, engedély nélkül elutazik...). 1730 augusztusában még fizetésének csökkentése is szóba került, mivel a kántor javíthatatlan. Csak J. M. Gesner hozta helyre a dolgokat, aki nyáron átvette az iskola irányítását és hamarosan bensőséges kapcsolatot teremtett Bach-hal.

A Clavier-Übung első részeként 1731-ben jelent meg op. 1 jelzésel a hat partita gyűjteményes kiadása. A cím megfogalmazásából kiderül, hogy Bach „billentyűs hangszerre írott gyakorlatok” hosszabb sorozatát tervezte, amelyhez most hozzálátott. Ugyanebben az évben, nagypénteken mutatták be a javarészt szintén paródia Márk-passiót.

1733-tól kezdte meg gratulációs és hódoló világi kantátáinak sorozatát: első a BWV Anh. 12 (melynek elveszett a zenéje), ezt követte a 213. kantáta, majd a 214, a 205a és a 215. Ezekben és a hasonló későbbi műveiben került Bach legközelebb az opera műfajához. Nemcsak a librettól némelyikének drámai jellegében, hanem stílusban is. A művek azt jelzik, hogy nem csupán alapos ismerője volt a kor operastílusának, hiszen a drezdai operaházat gyakorta látogatta, hanem zeneszerzői indíttatást is nyert az operától, többet, mint a „szép drezdai dalocskákra” utaló megjegyzése sejteti.

A következő következő karácsonyi időszakban Bach alkalmat adott Lipcse lakosainak, hogy számos világi kantátájának zenéjét átdolgozott formában meghallgassa: ez volt a Karácsonyi Oratórium, melyet 1734. karácsony napja és 1735. vízkeresztje között hat részben mutattak be. A mű nagyrészt a 213., 214. és 215. kantáta paródiájából állt.

1734. novemberében a Tamás-iskola új igazgatót kapott: Johann August Ernestit. November 21-én őt köszönti Bach a BWV. Anh. 19. kantátával. Sajnos azonban Ernestivel minden eddigi közül a legnagyobb összecsapásra került sor. Ernesti a zenei hagyományokat nem sokra becsülte. Bach viszont megkövetelte, hogy a legképzettebb diákok segédkezzenek neki, és bizonyosan nemritkán szélsőséges szélsőséges igényeket támasztott.

1735 fontosabb eseményei közé tartozik a Clavier-Übung második részének megjelenése, valamint bemutatták a Mennybemeneteli oratóriumot (11. kantáta), és a Húsvéti oratóriumot is. 1736-ban, a nagyböjt idején valószínűleg a Máté passió revideálásán dolgozott, és rendkívül gondos tisztázatot készített az új változatból. A művet ebben a formában (kettős kórussal és két continuo-szólammal) 1736 március 30-án adták elő a Tamás-templomban.

1737 nyarán átmenetileg visszavonult a collegium musicum irányításától. Az 1736. októberi utolsó „rendkívüli” hangversenyre írta a BWV 206-os gratulációs kantátát a választófejem születésnapja alkalmából.

1740 körül írta a Wohltemperiertes Klavier II. kötetének darabjait, valamint a Clavier-Übung harmadik részén dolgozott. A stile antico hagyomány különös vonzerővel hatott rá. Ezt a repertoárt, amelyhez átiratok készítésével érintőlegesen maga is hozzájárult (Palestrina, Caldara, Bassani stb. műveiből), elsősorban a drezdai kapcsolatai révén ismerte. Meglepő, hogy eljutott hozzá Pergolesi 1736-ban írott Stabat Matere, amelyet az 1740-es években zsoltármegzenésítésként átdolgozott.

A latin nyelvű liturgikus zene iránti érdeklődése nem csupán a h-moll mise tervezéséhez és megvalósításához, hanem az A-dúr és G-dúr missa brevis (BWV 234 és 236) 1730-as évek végi komponálásához is kapcsolódik.

1739 októberében Bach újra átvette a Collegium Musicum irányítását (ami időközben C. G. Gerlach kezében volt), de mind a „rendes”, mind a „rendkívüli” hangversenyekkel kapcsolatos ambíciói és tevékenységei ekkorra már láthatóan lényegesen csökkentek. Ritkán adtak elő gratulációs kantátákat, és ezek is valószínűleg a korábbi darabok ismétlései voltak. Arra sincs bizonyíték, hogy ebben az időszakban kamarazenét adtak volna elő. Majdnem biztos azonban, hogy erre az időre esik a hét csembalóverseny (BWV 1052-1058) partitúrájának elkészítése. 1741-ben Bach újra visszavonult a Collegium irányításától, ugyanis a kávéháztulajdonos Gottfried Zimmermann halálával (akinek a kávéházában–is– koncerteztek ) a collegium elvesztette házigazdáját és szervezőjét, nélküle pedig nem működhetett sokáig. 1744-ben zárult le ennek a jelentős intézménynek a 40 éves működése. A lipcsei polgári zeneélet új gyújtópontja az 1743-ban alapított Grosses Concert lett, amelyet a zenekedvelők mindinkább gyarapodó tábora támogatott, s így kevésbé volt professzionális, mint a collegium.

Valószínűleg 1740 körül – vagy még előbb – Bach megkezdte a Die Kunst der Fuge kompozíciós munkáját. A pontos dátum sajnos meghatározhatatlan, mert az eredeti partitúra elveszett. Fennmaradt viszont az 1740-es évekből egy teljes, a publikált változatot megelőző kéziratos verzió. Bár A fúga művészetének a nyomtatása nagyjából 1749 vége felé nagyjából elkészülhetett, a  teljes művet Bach nem láthatta nyomtatásban. Valószínűleg fiai (talán C. Ph. E. Bach) gondoskodtak a mű posztumusz kiadásáról, ami 1751 őszén látott napvilágot.

1741 augasztusában Bach Berlinbe utazott, valószínűleg azért, hogy meglátogassa Carl Philipp Emanuelt, akit Frigyes porosz trónörökös udvari csembalistává nevezett ki. Ebben az évben kezde el írni a Goldberg variációkat (Ária 30 variációval), amely 17741-42-ben látott napvilágot a Clavier-Übung negyedik részeként. Az ajánlás nélkül megjelent első kiadás azt sugallja, hogy ez a mű nem felkérésre készült.

1742. augusztusában „Cantata burlesque”-et adtak elő (a Parasztkantátaként ismert BWV 212-t). Népies hangvétele egyedülálló Bach életművében. A mű ízig vérig korszerű részei bizonyítják, hogy Bach nemcsak alaposan ismerte az uralkodó zenei divatot, hanem azt is tudta, hogyan alkalmazza a fiatalabb nemzedék stílusának elemeit saját céljaihoz. A Parasztkantáta valószínűleg az utolsó világi kantátája; emellett az 1740-es évek során már csak egy-egy templomi kantáta – az 197, 200 és talán a 195 – komponálásáról vagy átdolgozásáról tudunk. Új művek komponálása helyett a korábbi kantátáit és nagyszabású műveit (mint pl. a Máté- és János-pasió) dolgozta át. Alkalmanként más zeneszerzők műveit is előadta.

Az 1740-es években újra előtérbe került a hangszeres zene. Bach már korábban hozzákezdett orgonakoráljainak válogatásához. Néhány Weimarban írott darabot alaposan átdolgozott és új kéziratos gyűjteménnyé állított össze. Láthatóan még élete utolsó hónapjaiban is dolgozott ezeken a korálokon.

Nagy Frigyes udvarában 1747 májusában tett látogatása az egyik legjelentősebb esemény Bach látványosságot nélkülöző életében. Bach találkozása Nagy Frigyessel a potsdami palotában fúga-improvizálási gyakorlattal kezdődött. Bach a király által megadott témára improvizált zongorán, amit általános tetszés fogadott. E látogatás hatására nagyobb vállalkozásba fogott, és Musikalisches Opfer címmel többtételes kompozíciót írt (aminek minden tétele királyi témán alapul), melyet Nagy Frigyesnek dedikált. A mű 1747. szeptember végére készült el és jelent meg teljes egészében nyomtatásban.

1747-ben Bach belépett a Lorenz Mizler által alapított zenetudományi társaságba. Valószínűleg 1747-ben nyújtotta be a társasághoz „tudományos” darabként kánonvariációit a Vom Himmel hoch témájára, ugyanakkor megküldte a társaság tagjainak a Goldberg-variációk basszusára írt hatszólamú kánonjának különnyomatát. További érdeklődést azonban nem mutatott a társaság ügyei iránt.

 Életének utolsó éveit egyre fokozódó, s végül a teljes vaksághoz vezető szembetegsége tette igen nehézzé (talán már az 1740-es évek elejétől, de legkésőbb közepétől szenvedett e betegségben). 1749 elejétől láthatóan már nem tudott teljes erejével dolgozni, máskülönben a lipcsei városi tanács biztosan nem követte volna el azt a tapintatlanságot, hogy a kántori Harrer a kántori állás elnyerése végett 1747. jún. 8-án kántori vizsgát tegyen.

Életének utolsó évében Bach egészségi állapota és munkaképessége ingadozó. Nem volt azonban teljesen inaktív. 1749 májusától 1750 júniusáig polemikus levelezésbe bocsátkozott Biedermann freibergi iskolaigazgató nyilatkozata kapcsán. Biedermann ugyanis heves támadást intézett a zene iskolai művelése ellen. Bach azonnal úgy érezte, hogy csatába kell szállnia, és többek között megismételte a Phoebus és Pan viszályáról szóló szatirikus kantátát.

Március végén az angol szem-specialista, John Taylor megoperálta Bachot (később hasonló szemműtétet hajtott végre Händelen). Az operáció azonban csak részben sikerült, és április második hetében meg kellett ismételni. A műtétek végső kimenetelét tekintve a második műtét is sikertelennek bizonyult, s Bach fizikai állapota számottevően legyengült. Ennek ellenére 1750 májusában Johann Gottfried Müthel még Lipcsébe ment, Bach házában szállt meg, és az utolsó tanítványa lett. Bizonytalan, hogy ilyen körülmények között milyen rendszeres oktatásban részesülhetett. A következő két hónapban Bach egészsége annyira romlott, hogy július 22-én fel kellett vennie az utolsó kenetet. 28-án este hunyt el.

(Kelemen Imre: A zene története 1750-ig

Cl. V. Palisca: Barokk zene

Ch. Wolff: A Bach- család)